A hely, ahol emberek találkoznak.
Ahol alku van, tekintet, gesztus, történet.
Ahol a döntés mögött arc áll – és felelősség.
De mi történik akkor, ha a piactér már nem tér és az idő is a végtelenbe gyorsult?

Ha a találkozás nem emberi?
Ha a döntést nem mi hozzuk – hanem helyettünk hozzák?
A tér és idő megszűnik létezni… A fénynek sebeségével működő algoritmusok nem a gondaltok hazája. A vágy előtt a végre hajtás.

Szenvedély.
Átkozott, édes szenvedély.
Az a fajta, amely akkor ragad el, amikor látjuk versenypiacunk csökevényesedését.
Amikor a naivitás válik stratégiai iránytűvé, amikor a közös piacunk építése helyett az egyéni túlélés és a a ma esti pohár bor kap prioritást.
Amikor mindig pontosan tudjuk, ki a hibás a sorsunkért – csak azt nem, hogy mi mit tehetnénk.

A torzított igazság fájdalmas valóságot szül.
A globális platformok elviszik a figyelmet, az adatot, a döntést.
Zsibbadt fogyasztógépeket gyártanak.
És ha nem figyelünk, gyermekeink is azok lesznek.
Persze lesznek kivételek.
Az értelmesebbek.
Akik majd számon kérnek minket, vagy csak köpnek sírjainkra.

Két és fél éve az Internet Hungary megnyitóján a narratíva erejéről beszéltem. A címe ez volt: „Bennünket a fikciók tartanak össze.”
Körülbelül hetvenezer évvel ezelőtt, a kognitív forradalom hajnalán a közös történetek tették lehetővé, hogy a nagyjából 150 fős csoportok együtt maradjanak – ahogyan azt Robin Dunbar elmélete is leírja. A közös hit, a közös mese, a közös narratíva volt a ragasztóanyag.

A történelem idővonala hosszú.
De most úgy tűnik: gyorsan lesz véges.

Ami több tízezer év alatt épült, azt az elmúlt húsz év pokoli gyorsulása alatt képesek vagyunk szétszedni. Nem egyszerű töredezettségről beszélünk – mert a töredezett még összerakható. A szilánkosodott viszont nem.

Lehet legyinteni, amikor újra és újra szóba hozom a média szilánkosodását. De amikor az utolsó közös narratíváink is elolvadnak, nem marad más, csak a globális „zsibbadtónia”.

„Bujdosó menekül, recsegnek az ágak
Táguló szemében ott szűköl az állat.
Meztelen emberek sírgödrüket ássák,
Kopognak a rögök, de ők már nem hallják.“ – szólal meg bennem Hobo hangja. Fájdalmas analógia.

Mindig tudjuk, ki a hibás az elb@szott sorsunkért.
Csak azt nem, hogyan lehetünk mi a megoldás.

A február 26-i előadásomban öt elemet – öt tényt – sorolok fel, amelyek a sikerünk támaszai lehetnek. Olyan építőkockákat, amelyekből ha négyet valóban komolyan veszünk, az ötödik – a másik okolása – egyszerűen elveszíti jelentőségét. Nem eltűnik, hanem kezelhető feladattá zsugorodik.

Szenvedély.
Az a szenvedély, amely képes egy percen belül a boldog nevetésből romba dőlni. Az a szenvedély, amely az élet értelme: tenni a gyermekeinkért, a társadalmunkért, a piacunkért.

Az előadásomat ülve tartom majd.
Nem dramaturgiai okból – hanem mert így talán nem bőgöm el a végét.
Bár ha mégis, vers lesz belőle. Ígérem.

Addig is egy útravaló – prózában – Weöres Sándor tollából, afféle használati utasításként a DigitalHungary Klub tartalmainak befogadásához:

“Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem a törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem hogy mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud: tanulj meg mindenkitől tanulni.”

Ez lesz a nap tétje.

Nem kevesebb, mint hogy a piacteret – még ha digitális is – újra emberivé tegyük.
Hogy az adat ne uralkodjon rajtunk, hanem mi adjunk neki értelmet.
És hogy a szenvedély ne romboljon, hanem építsen.

Találkozzunk február 26-án!
Nem csak beszélgetni.
Hanem felelősen gondolkodni.

A PROGRAM PDF formátumban itt: KLIKK

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!