A kiállítás a Shane 54 művésznéven alkotó, a ’90-es évek egyik legnagyobb magyar sztárénekese, Császár Előd legújabb képzőművészeti alkotásait mutatja be, amelyek egy egyedi, stilizált macskavilágot jelenítenek meg a pop-art és digitális művészet határán.

Nem a Bodó Galériában bemutatott tárlat az első kiállításod, mégis talán ez váltotta ki az eddigi legnagyobb érdeklődést, hiszen a megnyitóra annyian voltak kíváncsiak, hogy nem is fért be mindenki a galériába. Értékelhetjük ezt úgy, hogy elérte csúcspontját a képzőművész karriered?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy irányba állt a pályafutásom, hiszen rátaláltam valami olyasvalamire, ami épp annyira tesz boldoggá, mint a zenélés, amit már harminc éve művelek. Nem titok, hogy a zenéléssel kapcsolatban volt egy kisebb életközépi válságom, amikor elgondolkodtam, akarok-e én még DJ lenni. A válasz erre a kérdésre azért nem volt annyira egyértelmű igen, mint amennyire viszont az, hogy a jövőben cicákat fogok festeni.

Ettől függetlenül a zene még mindig része az életednek.

Igen, és örülök annak is, hogy újjáalakult az FLM zenekar, és a reakciókból ítélve meglehetősen jól sikerült a Ráncok a szemem alatt című dalunk. Ki gondolta volna, hogy hetekig leszünk másodikok a Magyar Rádiós Top 40 listán! Ez óriási dolog egy harminc évig nem létezett zenekarnál, de fura módon a képzőművészet olyan pluszt ad nekem, amiről nem is tudtam, hogy szükségem van rá.

Korábban azt mondtad, egykor el sem tudtad volna képzelni, hogy ecsetet vegyél a kezedbe, most pedig kvázi másfél év alatt egy új karriert építettél föl.

Én inkább azt mondanám, hogy ez egy új karrier kezdete, hiszen másfél év nem sok mindenre elég, legalábbis arra biztos nem, hogy egy új pályafutás igazából felépüljön. Az én képzőművészetem a mesterséges intelligenciával generált képekkel kezdődött, és csaknem egy év, valamint egy cicás kép kellett ahhoz, hogy rátaláljak önmagamra, és arra, hogy mivel is szeretnék foglalkozni. Minden azzal kezdődött, hogy generáltam egy képet, egy festményt két cicáról, melyek egy szintetizátort tekergettek, és miután kiposztoltam, szinte felrobbantotta az Instagramomat. Ennek aztán festményre hajazó cicás képek garmadája lett a vége, melyekből párat kiállításon is bemutattak, és hirtelen elkezdték venni őket. Ekkor már azért – kicsit nagyképűen – kezdtem magamra újgenerációs AI-képzőművészként tekinteni. Majd egy galériatulajdonos barátom, Bodó János arra bíztatott, hogy ne csak generáljak, hanem fizikailag is fessem meg az általam megálmodott képeket. Először kicsit hezitáltam, mondván, mit tudok én a festészetről – de amikor végül kipróbáltam, én voltam a legjobban meglepődve, hogy amit lefestettem, az bizony felismerhetően egy cica volt. Messze volt a tökéletestől, sőt, kifejezetten ronda volt, de a vízióm már benne volt akkor is. Ezt követően nagyon vehemensen belevetettem magam a festészetbe, és reggeltől estig festettem, másfél év alatt körülbelül száz képen vagyok túl, folyamatosan képzem magam, így sokkal magabiztosabb vagyok a technikákat illetően.

És mit akarsz, mik az elképzeléseid, mi lesz az az irány, amerre tartani szeretnél?

Az első nagy kiállításomra készítettem szobrokat is, melyek egy egészen újfajta technikához vezettek. Ennek köszönhetően most már nem csak festményeket készítek, hanem CNC géppel kivágott puzzle szerű cicadarabjaim is vannak. Ezek nem festmények, és nem is kisplasztikák, és nagyon úgy tűnik, hogy sikerült kitalálnom valami teljesen új megnyilvánulási formát. Ez most annyira izgat, hogy eldöntöttem, ezeket a megfestett és puzzle-ként összerakott képeket fel kell fedeznem most.

A legutóbbi alkalommal, amikor beszélgettünk, azt mondtad, Amerikába készülsz a képeiddel. Végül eljutottál a tengeren túlra?

Nem, ellenben novemberben Londonban lesz kiállításom, amit persze már nagyon várok. Izgat, hogy mit érnek igazából a cicáim a nagy világban, egy olyan országban, ahol a nevem nem mond annyit, mint itthon.

A macska több kultúrában spirituális szimbólum, sok helyen totemállat. Tudatosan választottad ki témaként a cicákat?

Dehogyis, tényleg egy véletlen folytán vették át az életem felett az uralmat. Szerintem néhány képzőművésznek a fél élete azzal telik, hogy megtalálja a saját hangját. Ez alatt nem feltétlenül a technikai tudásról beszélek, hiszen ezt kis túlzással akár tankönyvből is meg lehet tanulni, ez nem tehetség kérdése. Ennél talán sokkal fontosabb, hogy az embernek legyen művészeti víziója, és ki tudja fejezni mindazt, ami a fejében van, amit elképzel. Büszke vagyok arra, hogy az én művészetem a digitális világban kezdődött, és sikerült leráznom magamról a számítógépes művészet tökéleteséghajszolását. Már nem bánom, hogy nem tudok az ecsettel olyan egyenes vonalakat húzni, amilyeneket a digitális világban megszoktam.

Mi az üzenete a képeidnek és a szobraidnak?

Egyetlen egy üzenete van mindegyiknek: az öröm. A világban történő dolgok nagyon le tudják húzni az embert, ezért fontosnak tartom, hogy én olyan dolgokat csináljak, melyektől az emberek jobban érzik magukat. Van, aki azt mondja, giccs, amit csinálok, van, aki úgy véli, hogy trash – én ezeket simán elfogadom, sőt akár pecsétként viselem a kabátom gallérján, ha kell. De mindentől függetlenül én a hatásban hiszek. A művészetnek szerintem lényege, hogy valamilyen hatást fejtsen ki, mindegy, hogy jót vagy rosszat. Egyetlen halála van a művészetnek, ha nem érdekel senkit. Nincs annál kellemetlenebb, amikor ránéznek valamire, és azt mondják, hogy „hát nem is tudom…” Az én képeimre ezt azért nem szokták mondani, ez pedig jó dolog, így vagy úgy mindenki reagál rájuk.

Juhász Marianna

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!