Hamarosan itt a Karácsony.
Ez az az időszak, amikor elvileg lelassulunk, elcsendesedünk, szeretetet adunk, szeretetet kapunk. 
Mindeközben a telefonunk pontosan tudja, hogy mit akarunk még “nem akarni”,
mit akarunk még nem venni és
mit akarunk nem fogyasztani.

Karácsony a Dataizmus korában. Túl a Belle Epoque 2.0-án, a boldog békeidőkön.

A Belle Epoque 1.0 egy mítoszt teremtett egy olyan aranykorról, amely ugyan a maga idejében talán nem is volt mindenki számára ennyire “szép”, de mégis mindenki így emlékszik rá. Azt az időszakot alapvetően az optimizmus, a béke illúziója, a gazdasági fellendülés, a művészeti és tudományos innovációk jellemezték – bár a mélyben már ott fortyogtak a feszültségek.
Visszatekintve a közelmúltra hajlamosak vagyunk így látni az elmúlt évtizedeket is. De ahogy akkor, most is csak mítosz az aranykor.
És, igen, félek, tényleg félek, ahogy akkor is totális káoszba fulladt minden, most is jó esély van erre.

Persze lehetett volna másképp.
Először még a futuristák jöttek, akik a Gép, a gépesített ember vallását hirdették.
Újra akarták alkotni az univerzumot az emberi társadalom és az emberi szubjektum formavilágának megújításán, illetve a fizikai környezet totális átformálásán keresztül.

Technológiailag módosult tudatállapotról írtak, mint ahogy most, a Dataizmus korában a szingularitásra várva a mesterséges intelligencia végzi el ezeket a módosításokat az elménken.

Mi lesz a következő fázis?
Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy éppúgy a káosz, a totális összeomlás, mint ahogy anno az első világháború vetett véget a boldog békeidők illúziójának.

Mindemellett akkor is volt, ma is van a művészetnek egy olyan szerepe, ahol egy másik dimenzióba helyezkedhettünk általa, ahol pusztán a szépség, az esztétikai minőség dominál.
Akkor a szecesszió, most számtalan hasonló irányzat illusztrálja ezt.

Ma este viszont egy olyan térben állunk, ahol a művészet nem megnyugtat,
nem csak tapéta, kulissza a fogyasztáshoz, hanem kérdésekkel provokál, ironizál.
Ez a tér diagnosztizál.
Mert a Dataizmus korában az idő és a tér megszűnni látszódhatnak.

A Yes! Gallery tehát nem egyszerűen kiállítótér. Ez egy kulturális állítás.

Barátom, Weiler Péter munkássága régóta arról szól, hogy a kép nem a festőállványon, vagy bármely képalkotó eszközzel keletkezik, hanem a fejünkben és a zsigereinkben.

És hogy a művészet nem esztétikai termék, hanem gondolkodási infrastruktúra.

A TEMU WISHLIST nem azért provokatív cím, mert olcsó. Hanem mert túl pontos.
Mert a TEMU tudja, hogy mit fogunk kívánni, mielőtt mi magunk kívánnánk bármit is.

Előre is Bocsánat a vulgaritásért:
A digitális shopping agentek olyanok ugyanis, mint a vibrátorok.
Kielégítenek, sőt még azt a vágyunkat is felkeltik és kielégítik amiről eredetileg nem is tudtunk. Virtuális G-pontokat találnak rajtunk, olyan kéjvágyat ébresztenek, amit csak vásárlással elégíthetünk ki. 
Helyettünk viszont csak a bankszámlánk egyenlege “megy el” végül.

A TEMU nem gonosz. Ez fontos.

A TEMU logikus végpontja annak a gondolkodásnak:
– amelyben a növekedés fontosabb lett a jelentésnél,
– a kattintás az élménynél,
– a birtoklás a megértésnél.

Ez a Dataizmus világa:
ahol az adat nem eszköz, hanem vallás, ahol az algoritmus nem segít, hanem elvár.

Ebben a világban négyféleképpen lehet létezni fogyasztóként és alkotóként egyaránt:

I. Vannak, léteznek a nem független és nem kreatív emberek.
Ők a legszomorúbbak!
Like-okat szórnak és vadásznak, megfelelést termelnek, és közben lassan elsorvadnak.
Ők a tömeg. Az ő figyelmükből élnek a digitális monopolisták.

II: Vannak a független, de nem kreatív emberek.
Ők a legveszélyesebbek!
Nem hoznak létre semmit, de mindent tudnak és akarnak manipulálni.
Másolnak, kisajátítanak, és közben azt hiszik: szabadok.

III. Vannak a függő, de kreatív emberek.
Ők a látszat rabjai.
Tudnának mást, de azt csinálják, amit a világ kér tőlük.
Éppen úgy meg akarnak felelni neked, mint a ChatGPT a simulékony válaszaival.

És végül:
IV: a független, szabad és kreatív emberek.
Azt hiszem ők viszik igazán előre a világot, 
Akik nem a visszajelzésnek alkotnak, hanem a kíváncsiságuknak.
Akik kételkednek – még önmagukban is.
Ők vannak kevesen. De ők tartják életben a kultúrát, de viselik el a legtöbb és rágalmat, támadást, és a lenézést. Szenvedély a mozgatórugójuk, szabadságuk a belső békéjük.

– Bánki Ákos expresszív gesztusai,
– Bukta Imre szeretetteljes iróniája,
– Kóródi Zsuzsanna tér-rétegei,
– Kusovszky Bea szemfényvesztő absztraktjai,
– Sudár Péter egymásra vetített idősíkjai,
– Vető Orsolya Lia organikus, burjánzó dinamizmusa 

Ők mind ellenállásformák:
– Nem hangosak.
– Nem gyorsak.
– Nem optimalizáltak.
És ezért ők veszélyesek egy algoritmus számára.

Ez a projekt viszont a gyerekekről szól. 
Azokról, akik még nem tudják, mi az az engagement rate.
Nem tudják, mit jelent a totális elköteleződés.
A gyerekek még nem hatékonyak. Játszanak. Elrontanak. Újra próbálják.

A művész, a gondolkodó az örök gyerek: számára a kíváncsiság nem fejlődési fázis – hanem ellenkultúra.
Gyereknek lenni, gyereknek maradni annyit tesz, mint az utolsó szabad zónában létezni.

És végül: mit kezdünk a TEMU-ról százas csomagokban rendelt, olcsó plüssállatokkal?
Pixelként használjuk őket egy óriásmozaikhoz.
Felépítjük belőlük a saját Golgotánkat.
Nem azért, hogy elpusztítsuk a fogyasztást, hanem hogy megmutassuk, hogy mivé vált.

A túlfogyasztó társadalom kereszthalála talán nem tragédia, hanem esély.
Esély arra, hogy a gyerekeink ne azt tanulják meg, mit kell kívánni – hanem azt, hogyan lehet kérdezni.

Ez a kiállítás nem választ ad, hanem visszaad valamit, amit majdnem elvesztettünk:
a szabadságot, hogy ne azt akarjuk, amit ajánlanak.

Kívánom Nektek, hogy legyetek mindig szenvedélyesek, kíváncsiak, kételkedők és hogy mindig tudjátok a megfelelő kérdést feltenni!

Boldog Karácsonyt, Boldog, kérdezős, kételkedős, és szenvedélyes 2026-ot!

A kiállításról készült beszámolónk ITT olvasható!

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!