Az előző írásban a másolókról beszéltem. Azokról, akik nem az alkotással versenyeznek, csak az alkotóval. Nem járják végig az utat, azt keresik, hol rövidíthetik le.
Mert csupán aratni akarnak, nem alkotni.

Most azonban azokról írok, akik látják mindezt, tudnak róla, mégis félrenéznek.
Ezzel hosszútávon az alkotót, a versenypiacot teszik tönkre és: támogatják a másolót. Mert a másolás önmagában még csak sértés. Az igazi kár ott kezdődik, amikor megszokjuk, és csak vállat vonunk. Amikor a felháborodás helyét átveszi a beletörődés. Akkor születik meg az új erkölcs.
Az a fajta erkölcs, az az etika, amelyben nem az számít, hogy helyes-e valami, hanem hogy következmény nélkül marad-e.

Van egy újfajta szegénység, ami nem a pénztárcán, vagy a bankszámlán látszik. Nem a ruhán.

Az igénytelenség szegénysége.
Az fáj igazán, hogy egyre kevesebb az eredeti gondolat, az eredeti teljesítmény, az eredeti alkotás. De talán még ennél is jobban fáj, hogy egyre kevésbé hiányzik. A szocializmusban a gyárból hazavitt társadalmi tulajdon rongálta a népgazdaságot. Szinte sikk volt hazavinni a „kalapácsot”. Bizonyára van olyan a kedves olvasók között, aki emlékszik a cinikus magyarázatra ilyenkor: „Ezeknek?!” Ma az ellopott gondolat, a lenyúlt formátum, a másolt rendezvény, a lekoppintott ötlet. A kreativitás feketepiaca.

A különbség csak annyi, hogy a kalapácsnak legalább hűlt helye maradt. A gondolatot úgy lehet ellopni, hogy az eredetije is a helyén marad — a tolvaj nem érzi lopásnak, az áldozat nehezen bizonyítja a kárt. Tökéletes bűntény: nincs törött zár, nincs üres polc, csak egy konferencia, egy kampány, egy cím, amelyet mintha már láttunk volna valahol. A másoló nem versenyez. Csak arat. Learatja azt a termést, amit más vetett, gyomlált, öntözött — és még büszke is rá, hogy „gyorsabb volt”.

És itt fordul át a dolog erkölcsi inverzióba. A régi „Ezeknek?!” még tudta magáról, hogy mentegetőzés. Cinikus volt, de őszinte: a tolvaj tudta, hogy lop. A mai változat ennél veszélyesebb, mert már nem is mentegetőzik. „Inspirálódtam.” „Benne van a levegőben.” „Az ötlet senkié.” A lopásból trend lett, a koppintásból módszertan, a szégyenből gründolási stratégia.

A legmélyebb szegénység azonban nem a tolvajé. Hanem a miénk, akik már nem vesszük észre a különbséget. Aki sosem látott eredetit, annak a másolat tökéletesen elég.

Ezt a jelenséget nevezem Prolikrízisnek.
Nem társadalmi osztályt értek rajta. Hanem lelkiállapotot. Azt a pontot, amikor a másolat kényelmesebb lesz, mint az eredeti. És már nem is szégyelljük. „Istenem, de örülnek ennek a gyarmatosító globálisok. Mert ők már nem földet hódítanak, hanem figyelmet — és a leigázott terület éppen a mi ízlésünk, a mi igényességünk.”

A Prolikrízis nem hangos. Éppen az benne a veszélyes, hogy nem egyetlen nagy hazugság építi fel, hanem ezer apró hallgatás.
Először még látjuk a ferdeséget. Aztán még érzékeljük. És egyszer csak már nem a torzulás tűnik fel, hanem annak hiánya. A ferde lesz az új egyenes. A másolat lesz a természetes. A replika lesz az etalon.(?)

Robert Zajonc ezt már 1968-ban megmutatta. Az ember hajlamos megszeretni azt, amivel sokszor találkozik. Mert ismerős. Nem azért, mert jobb – puszta ismétlés önmagában meggyőző erővé válik. A propaganda ezért működik. És a másolás is. Újra és újra ott van előttünk, elégszer látjuk, elégszer hallgatunk róla.

Egyszer csak természetesnek kezd hatni.
A versenypiacot az eredetiség viszi előre. Az új, vagy az abból továbbfejlesztett produktum. A másolat csak zajosít, és kárt okoz. Lassan gyilkolja a szellemet, unalomba dönti az eredetit, sorvasztja a versenypiacot.

A hallgatásnak azonban kamatos kamata van. Mert nemcsak elfedi a problémát, hanem példát is mutat. Megtanítja a következő másolónak, hogy ezt is lehet. Megtanítja a közönségnek, hogy ez normális. Megtanítja a piacnak, hogy nincs ára a következményeknek. Így lesz a lopásból gyakorlat.

A gyakorlatból szokás, a szokásból norma, a normából pedig erkölcs.
Mindezt mi hitelesítjük.

Néha egy futballista józanabb, mint egy egész kreatívipar. Amikor valaki lemásolta Szoboszlai Dominik egyik viseletét, a menedzsmentje felemelte a hangját. Jól tette. Megvédte az értéket.
Mi pedig sokszor szó nélkül nézzük végig, amikor komplett gondolati struktúrákat, rendezvényformátumokat, műsorkoncepciókat, évek alatt felépített szellemi építményeket visznek el. Néha egy egész megnyitó külsőségét, de üresen, mint az a bizonyos tojás, amelynek csak a héja marad.

A pólóért harcolunk. A gondolatért nem. Különös értékrend. Mintha a tárgy többet érne, mint az a szellemi munka, amely létrehozta. Pedig a pólót meg lehet venni.

A gondolatot ki kell találni és rendszerint meg is kell szenvedni érte.
Andreas Reckwitz óta tudjuk, hogy a modern társadalom egyre inkább kettéválik. Az egyik oldalon az egyedi, a megismételhetetlen, az autentikus.

A másikon a reprodukálható, a sablonos, a sorozatban gyártható. A Prolikrízis ott kezdődik, amikor önként költözünk át a második oldalra.

Mert kényelmesebb, gyorsabb. Olcsóbb.

És most megérkezett az MI, hogy mindezt ipari méretre skálázza. A gondolatból tömegterméket készít. Az alkotóból operátort. A szakemberből darabbéres munkást. Az alkotó pedig – aki eddig egyedi, megismételhetetlen értéket teremtett – önként mond le erről, és beáll a futószalag mellé. Nem fokozzák le – maga teszi ezt, mert így gyorsabb és kényelmesebb.

A Prolikrízis azonban nem áll meg az alkotás piacán. Megjelenik a tudás piacterén is. Ahol már nem az a kérdés, hogy ki tud többet, hanem hogy ki érhető el gyorsabban, ki beszél hangosabban, ki mutat jobban a kamerában.

A valódi szakértő felkutatása időbe kerül. A szócső mindig kéznél van. Ha a szócsőből szakértő lesz, a szakértőből pedig háttérzaj, ugyanaz a folyamat zajlik le, mint a másolásnál: A látszat legyőzi a tartalmat, a máz legyőzi a lényeget, a könnyű legyőzi a jót. A hallgatásból megint új mérce lesz. A máz meg elég a nézőnek.

Van ebből kiút?
Van, de nem kényelmes — sőt, néha kényesnek érezzük. Nem baj. Ne hátráljunk meg.
Persze nem kell minden nap háborút indítani, állandóan veszekedni. Csak nem szabad szövetséget kötni a hallgatással.
Elég néha annyit mondani: „Ezt már egyszer valaki megcsinálta.” Már ez is több, mint a csend.
Összefogni mindenkivel lehet és kell — a lokalitás ereje, például a globálisokkal szemben, csak így bontakozik ki. Egyvalakivel nem: a másolóval, és azzal, aki vállat von rá. Itt nincs szövetség. Itt csak etika van.
A valódi kiút ráadásul éppen ott van, amit a legnehezebb másolni. A jelenlétben. A testhez kötött médiákban, vagyis a fizikai jelenlétre épülő hazai médiumokban. Az egyszeri és megismételhetetlen találkozásokban. Az élő kultúrában, helyi közösségekben rejlő lokális tudásban.

Nálunk egy megnyitó nem programpont, hanem szellemi építmény, irodalmi műbe csomagolva. Sok munka, kevés kattintás. Pont ezért lopják. Ezeket lehet utánozni. De reprodukálni nem. A másolat ugyanis mindig csak a felszínt viszi el. A lélek ott marad.

A Prolikrízis nem kívülről érkezett. Belőlünk nőtt ki.
Akkor győz, amikor elhisszük, hogy az igénytelenség olcsóbb, kényelmesebb és következmények nélküli. És akkor veszít, amikor valaki kimondja a legegyszerűbb mondatokat: “A hallgatás nem semlegesség. A hallgatás döntés.
És minden döntésnek ára van.”

Csakhogy a másolás nem áll meg az erkölcsnél. Üzleti kár is — és hosszú távon talán ez a súlyosabb.

De nem mindegy, melyik székből nézzük a másolást, a másolót és a károsultat. Egy nagy cég védőhálójából a koppintás bosszantó üzemzavar lehet, sőt, gyakran „kicsinyes”-nek is gondolják a károsult panaszát, mert a cégháló mögött biztos fizetés, struktúra és a holnap biztonsága van. Egészen mást lát és érez az a károsult, aki nemcsak alkotó, hanem a saját alkotásából tartja el a családját és működteti a cégét. Neki a lemásolt formátum nem önérzeti seb, hanem kieső bevétel réme.

Ezért csúszik el annyiszor a vita a másolóról és a károsultról. Aki biztos székben ül, könnyen mondja, hogy „az ötlet senkié”. Aki a saját bőrére dolgozik, az tudja, hogy az ötlet a tőkéje — és ha azt learatják, nem egy érzését bántják meg, hanem a tőkéjét veszik el. A fájdalom az alkotóé. A kár az üzletemberé. És a kettő nem ugyanaz a műfaj.

Aki először találkozik a replikával, nem tudja, hogy replikát lát: így nem a másolat veszít hitelt, hanem az eredeti. És amikor az alkotó folytatná a megkezdett gondolatot, a közönség egy része már legyint — „ezt mintha hallottuk volna” —, pedig éppen a folytatást nem hallotta. Hogy ez pontosan miért és hogyan okoz mérhető kárt az alkotónak és a versenypiacnak, arról szól majd a sorozat harmadik része.

Előbb-utóbb még a fecske is visszajön. És visszakéri a tollát.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!