Lehet ma a színház valódi alternatívája a digitális világnak?
Nem kell, hogy alternatívája legyen. Együtt kell élnünk vele. Használjuk, ami számunkra hasznos. Óvjuk a világot és magunkat, amikor károsnak ítéljük a hatásait. A színház ilyen értelemben sosem lesz veszélyben. A színházban a közönség egyszerre nevet, sóhajt vagy hatódik meg – ez az együtt megélt pillanat semmivel sem helyettesíthető. A színház egyidős az emberiséggel. Őseink tánccal, rítusokkal fejezték ki örömüket vagy fájdalmukat. Amíg ember él a Földön, erre az élményre szükség lesz. Az persze tény, hogy a digitalizáció hatással van mindannyiunkra. Alkotóra, befogadóra egyaránt. Más a koncentráció. Ma sokkal nehezebb megragadni a néző figyelmét. Egy ifjúsági előadásra már olyan gyerekek érkeznek, akik gyakorlatilag mobillal születtek. A vizuális világuk ebből következően egybefonódik az online térrel.

Digitalizáció ide, online világ oda, vannak előadások, amelyekre hónapokra előre elfogynak a jegyek.
Szerencsére. Vannak ikonikus előadásaink, mint A padlás, A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk vagy a Büszkeség és balítélet. És úgy tűnik a friss bemutatóinkkal is sikerült megtalálni a nézőinket. Talán azért is, mert több előadásban is foglalkozunk a digitalizáció kérdésével. A @LL3t4rglA a Z generációt megszólító témákat és problémákat dramatizálja, az online kommunikációban használt digitális nyelvet is használva. A Pesti Színházban bemutatott Igazából komédia arra reflektál, hol tart a mesterséges intelligenciával való kapcsolatunk. De „jövőt kutatunk” a Házi Színpadon is, friss bemutatónk a Rebbenő pillantások a kihalás pereméről című sci-fi elemekben bővelkedő politikai szatíra. A sokszínűség maga a Vígszínház. Népszínház voltunk, vagyunk és leszünk. Ennek nevében igyekszünk visszafogottan emelni a jegyárakat, és figyelünk arra, hogy az egyetemisták és a nagycsaládosok számára is elérhetőek maradjanak az előadásaink. Tisztában vagyunk azzal, hogy ha szűkülnek a lehetőségek, a kultúrára költött pénz az elsők között esik áldozatul a családi kasszában. Hiszen a kenyér az első.

A nézők inkább szórakozni vagy gondolkodni szeretnének a színházban?
Szeretném hinni, hogy a kettő nem zárja ki egymást. A röhögés is katarzis, nemcsak a sírás. Műfajtól függetlenül egyszerűen minőségi előadásokat kell létrehozni.

Elég ma még a szájhagyomány?
Ha egy előadásnak jó híre van, az mindennél többet ér. Ugyanakkor a nézőkkel való kommunikáció jelentős része ma már online zajlik. Ezért fontos, hogy hitelesen tudjunk megszólalni a digitális térben is. A szájhagyomány és az internet együtt működik. Ebben az információs zajban komoly kihívás megtalálni a közönséget.

A Covid idején szinte megváltás volt az eSzínház. Ma is van még létjogosultsága?
A pandémia alatt született streamelési forma jó válasz volt egy rendkívüli helyzetre. Nem pótolja a közösségi élményt, de lehetőséget ad arra, hogy előadások tovább éljenek, és azok is láthassák őket, akiknek nincs módjuk eljutni a színházba. Mi ezért is rögzítjük az előadásainkat az utókor számára. Professzionálisan, több kamerával.

Manapság egy színházigazgatónak feladata az is, hogy foglalkozzon a színház és a színészek online jelenlével is?
A 20. század végén sokkal egyszerűbb volt a színház és a színészek élete is, hiszen egy újságcikk vagy egy tévés megjelenés már „nagy elérést” jelentett. Az internet azonban teljesen átalakította a kommunikációnkat. Szinte bárki egy hír vagy álhír forrása, véleményformáló lehet. Egy 130 éves intézmény, mint a Vígszínház, nem engedhet meg magának clickbait címeket. Az ízlésemtől is távol áll, sőt kifejezetten dühít az a kommunikációs trükközés, amikor a hangzatos címnek sokszor nincs köze a tartalomhoz. Ha egy jó előadás híre szájról szájra terjed, ha beszélnek róla az emberek, az többet ér minden kattintásvadász megoldásnál. Látni kell azt is, hogy a digitális jelenlét egy-egy karrier alakulására is befolyásoló hatással van. Ma már a producerek a szereposztásnál azt is figyelembe veszik, hogy egy-egy alkotó mekkora követőtáborral rendelkezik. Fontos, hogy az online jelenlét méltósággal történjék magánemberként és társulati tagként is. Nyilván a kettő egy, de a kommunikációs térben nem feltétlenül.

Van beleszólása a színháznak abba, hogy a művészei hogyan nyilvánulnak meg például a közösségi médiában?
A lojalitás alapelvárás, ugyanakkor felnőtt emberekről van szó, akik szabadon kifejezhetik a véleményüket. Természetesen, amíg nem sértik a színház gazdasági érdekeit, jóhírnevét és illeszkednek a 130 éves múlt szellemiségéhez.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!