A két részes beszélgetés megtekinthető és meghallgatható a szöveg végén található YouTube és Spotify csatornáinkon

Nem a jövőről beszélgettünk. Ez a legfontosabb mondat, amit erről a két részről le lehet írni. A megfigyelési kapitalizmus, a vibe economy és a code economy nem előrejelzés — a kezdeteinél már benne élünk, csak még nem esett le, hogy ez nem jóslat, ez már a jelen idő.

Az első rész az idővel kezd. Az első ipari forradalom nyolcvan évig tartott, a villamosításé negyven-ötvenig, a digitális forradalom húsz-harminc évet vett igénybe — a mesterséges intelligenciáé pedig néhány hónap alatt zajlik le. Berezvai Zombor szerint ennek egyszerű oka van: minden forradalom az előzőre épül. A gőzgéphez ki kellett építeni a teljes infrastruktúrát, az AI viszont készen kapta — az internet, a számítógép, a digitális szokások már ott voltak mindenkinél, a ChatGPT-re csak fel kellett menni. Egy valami viszont kétszáz éve változatlan: a működés logikája. Születik egy piaci igény, megszületik rá a megoldás, és aki előbb ér oda, az diktál. A profitnak ma is ugyanaz a három emelője, mint az első gyárak korában — több árbevétel, nagyobb árrés, jobb eszközhatékonyság —, és már Henry Ford tudta, hogy mindez csak addig működik, amíg marad, aki megveszi a saját Fordját.

Erre a logikára rajzolódik rá a piaci verseny új térképe. A lokális helyben él és helyben tartja a pénzt. A határtalan — a Bolt, a Wolt, a Kifli típusú szereplő — egy jól működő technológiát exportál országról országra, de amikor megérkezik, magyar embereket foglalkoztat, magyar éttermekből, magyar fogyasztóknak szállít: a tevékenység jelentős része itt marad. A globális — a Temu, a Netflix — már ugyanazt a modellt futtatja mindenhol, helyi tudás és helyi emberek nélkül, és a pénz túlnyomó része kimegy az országból. A brutális pedig ennél is több: ökoszisztémába zár. Telefon, operációs rendszer, térkép, levelezés, alkalmazásbolt — ki sem kell lépnünk a rendszeréből, és csak az jut be hozzánk, akit ő beenged. Közben olyan adatokat gyűjt rólunk, amelyekről azt sem tudjuk, hogy léteznek. A bírságok nem fogják meg őket: a történetük legnagyobb büntetései is a profitjuk töredékét tették ki. Ez a megfigyelési kapitalizmus alapszerkezete — a fogyasztók viselkedéséből épített előrejelzés lett a legértékesebb áru, és aki birtokolja, az diktálja a feltételeket.

A második rész ott folytatja, ahol ez az út tart: a hangulatnál. A klasszikus kapitalizmus egy egyszerű alkuból élt — a pénz univerzális, ezért ha közösen dolgozunk és a hasznot elosztjuk, a céljaink különbsége mellett is mindketten jól járhatunk. A marketing a vágyat hol kielégítette, hol felkeltette: megmutatta a jelenlegi és a vágyott állapot közötti rést, és kínált egy terméket, amivel át lehet lépni rajta. A vibe economy fókusza máshová kerül. Itt nem a termék a lényeg, hanem az az érzés, hogy törődnek veled. A rendszernek arra kell ráéreznie, milyen éppen a hangulatod — ha jó, megerősít, ha rossz, megvigasztal. És aki a hangulatot kiszolgálja, az egy idő után szabályozni is kezdi. A hangulat és a valóság elválik egymástól: Berezvai az amerikai példát hozza, ahol a fele lakosság recesszióban lévőnek hitte a jól teljesítő gazdaságot — és ez a hangulat választást döntött el.

A legjobb bizonyíték az árazás. Amikor megjelent az internet, mindenki árhomogenizációt várt: a fogyasztó megtalálja a legolcsóbb boltot, a többi tönkremegy. Az ellenkezője történt. Az árdifferenciálás erősödött — ráadásul úgy, hogy észre sem vesszük. Azt hisszük, jó árat kaptunk, miközben a mellettünk ülő jobbat kap, mert őt még meg akarják győzni, minket viszont hűséges vásárlóként könyvelnek el. Nem árhomogenizáció van, hanem árdiszkrimináció: személyre szabott ár, aszerint, hogy mennyire vagyunk tehetősek, árérzékenyek, és mennyire akarjuk a terméket. Közben a közvetítő fölözi le a hasznot: egy szállásfoglalásnál a kifizetett ár húsz-harminc százaléka a platformnál marad, a saját márkás másolat pedig lenyomja az eredetit, amely a keresési találatok tizenötödik oldalára kerül.

Innen egy lépés a code economy — a beszélgetésben a szabad akarat programozásának neveztem. Ha a hangulatom befolyásolható, a viselkedésem előrejelezhető; ha előrejelezhető, lassan megírható. És ehhez már nem tények kellenek, csak impulzusok, amelyeknek a valóságalapja kérdéses. Berezvai válasza a szabad akarat kérdésére nyugtalanítóbb egy egyszerű igennél vagy nemnél: azt fogjuk hinni, hogy mi döntünk. A társadalom fragmentálódik, mindenki meg lesz győződve arról, hogy ő látja jól a világot, a másik pedig rosszul — és ez nem frusztrációt okoz majd, hanem jó érzést. A buborék nem fáj. Éppen ez benne a csapda.

És mégsem sötét ez a beszélgetés, mert Berezvai nem ítélkezik — és én sem. A brutálisok nem gonoszak: profitot maximalizálnak, ahogy a kapitalista logikából következik. A kérdés nem az, hogy jók-e vagy rosszak, hanem hogy partnerek maradunk-e, vagy függőkké válunk. Amíg a kölcsönösség él, jó üzlet. Amint elmúlik, baj van. Az algoritmus ugyanis szabályozható — csak meg kell tanulni, hogyan. Aki a szabadidejében könyvet olvas, és nem a hírfolyamot görgeti, azt nehezebb modellezni. A kilencvenes években barátaimmal napi telefonokkal dolgoztuk meg az autó eladójának hangulatát; 2014-ben néhányadmagammal télen, nagy tételben vettük meg a napelemeket. Nincs új a nap alatt — az influálás mindig kétirányú volt. A nehézség az, hogy ami társadalmi szinten optimális, az egyénileg ritkán az: ha csak én szállok ki a közösségi médiából, én maradok le. Ami egyedül szuboptimális, az akkor válik optimálissá, ha összeállunk — ahogy a Google News körüli európai vita is mutatja: a hírekből épített profitábilis szolgáltatásért fizetni kell, ez nem lehet egyoldalú ajánlat.

A horizont legtávolabbi pontján a munka kérdése áll. Ha a gép termeli a profitot, ki lesz az újkori fogyasztói társadalom tagja? Berezvai itt is hűti az indulatokat: a megjósolt tömeges munkanélküliség egyelőre nem látszik az európai statisztikákban — a ChatGPT megjelenése óta sem ugrott meg —, Magyarországon pedig a demográfia évente harmincezer embert visz ki a munkaerőpiacról, tehát a kettő akár ki is olthatja egymást. És a munka nem csak a betevőről szól: Voltaire Candide-ját idézve elűzi az unalmat, és értelmet ad az életnek. Olyan világ, ahol mindent tökéletesen, magától tesz a gép, szerinte soha nem lesz — mindig marad fölötte emberi kontroll.

Hová nézzünk hát, ha a jövőt akarjuk látni? Az irodalomba. Verne találmányainak túlnyomó része megvalósult, Lem Kiberiádájában a gépek promptolják magukat és regényt írnak, Orwell és Huxley világa beért. Két dologra kell figyelni: az időre és a függőségre. Mert változik minden — de a logika a nap végén ugyanaz marad, és csak rajtunk áll, partnerek maradunk-e, vagy függőkké válunk. Nem véletlen, hogy az idei év jelképe a fekete hattyú mellett a főnixmadár: az önmagából újjászülető tudatosság. A beszélgetésnek hamarosan harmadik része születik.

A kétrészes beszélgetés meghallgatható a Digital Hungary Podcast csatornáin, és megtekinthető a Digital Hungary YouTube-csatornáján.

Hallgassák és tekintsék meg a beszélgetés I. részétt a YouTube-on:

Hallgassák és tekintsék meg a 2. részt a YouTube-on:

Hallgassák meg a beszélgetés I. részét Spotify-on:

Hallgassák meg a beszélgetés II. részét Spotify-on:

A beszélgetés I. része meghallgatható Atalonon:

A beszélgetés II. része meghallgatható Atalonon:

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!