Az első ipari forradalom nyolcvan évig tartott. A villamosé negyven-ötven. A digitálisé húsz-harminc. A mesterséges intelligenciáé? Egy-két éve tart — de ha őszinték vagyunk, valójában néhány hónapja. Ez az egyetlen szám, amit érdemes megjegyezni ebből az írásból. Nem azért, mert a sebesség önmagában érdekes, hanem azért, mert miközben minden gyorsul, egyvalami konokul a helyén marad: a működés logikája, amely a gazdaságot hajtja.
Berezvai Zombor közgazdásszal, a Corvinus docensével erről ültünk le beszélgetni. Ő nem leírja a piacot — szétszereli, atomjaira bontja, hogy lássuk, mi mivel függ össze, hogyan hatnak egymásra a mozgások, hogyan áll össze a rendszer, az ökoszisztéma. És a mechanizmus, ami mindezt hajtja, kétszáz éve ugyanaz: születik egy piaci igény, válaszul megszületik a megoldás, és aki előbb ér oda, az diktál. A fonógéptől a ChatGPT-ig egyetlen mondat.
A versenypiac ráadásul olyan, mint a sakk: minden lépésre jön egy ellenlépés, minden húzásra egy válasz. Évszázadokig ez a párbaj zajlott — most azonban maga a tábla kezd átrendeződni.
Mert ami gyorsul, az nem a leleményesség, hanem a terjedés. Az első forradalomhoz infrastruktúrát kellett építeni: szenet, acélt, vasutat. A mesterséges intelligenciához nem kellett szinte semmit — ott volt már az internet, a számítógép, a kész szokás. Csak fel kellett menni egy oldalra. Ezért zsugorodott a nyolcvan év hónapokká: a háttér régóta készen állt, mi csak nem vettük észre.
De a beszélgetés legélesebb pillanata nem a sebességről szólt, hanem a térképről. A piac szereplői ma négy fajtába sorolhatók, és a köztük lévő különbség egyetlen kérdésre fut ki: hová folyik a pénzünk?
A lokális itt termel, itt foglalkoztat, és a pénz nagyrészt itt is marad.
A határtalan — egy Wolt, egy Bolt, egy Kifli, egy Alza — nem terméket exportál, hanem technológiát. Magyar futárral, magyar boltból, magyar vásárlónak szállít, a profit egy részét pedig hazaviszi, hogy a szoftverét még jobbá tegye. Itt van, de nem egészen a miénk.
A globális — egy Netflix, egy Temu — már nem alkalmazkodik. Ugyanazt adja Budapesten, Párizsban és Ulánbátorban. Nincs szüksége helyi tudásra, helyi emberre, helyi semmire. A pénz pedig — néhány utolsó kilométeres logisztikai díjat leszámítva — elhagyja az országot.
És van a brutális. Az, amelyik már nem versenyez, hanem bezár. Ökoszisztémába zár: a telefon, az operációs rendszer, a térkép, a fizetés mind az övé, és csak azt engedi be, akit akar. Közben olyan adatokat gyűjt rólunk, amelyekről nem is tudjuk, hogy léteznek.
Tavaly mindenki az Amazont várta. Jobbról megérkezett a Temu, és egyetlen év alatt a hazai online kereskedelem jelentős szeletét — az óvatos becslések szerint is bőven kétszámjegyű százalékát — vitte el. Egyetlen cég. És itt jön a beszélgetés legkellemetlenebb tanulsága: ezek a cégek nem gonoszak. Nem ellenünk csinálják. Egyszerűen ilyen a működési logikájuk. Aki ezt erkölcsi kérdésként kezeli, az már veszített — mert ítélkezik, ahelyett hogy diagnosztizálna.
A szabályozás? Lassú. Mire egy hatóság lép, a szereplő már máshol jár. A bírság a profit töredéke — befizetik, és mennek tovább. A jog itt nem korlát, hanem a két határ közötti mozgástér kijelölője.
A klasszikus kapitalizmusban a pénzünkkel fizettünk. Aztán a munkánkkal. Most a figyelmünkkel és az adatunkkal. Ez a megfigyelési kapitalizmus, és már túl vagyunk a küszöbén. A következő lépés pedig az, amikor már nem a vágyat keltik fel bennünk egy termék iránt, hanem a hangulatunkat tervezik meg. De ez már a következő beszélgetés tárgya.
Mert a működési logika nem változik. Csak az idő gyorsul. És a kérdés, amit fel kell tennünk, nem az, hogy megállítható-e mindez — hanem hogy meddig marad a miénk a pénzünk, az adatunk, a figyelmünk. Amíg erre nincs válaszunk, addig nem mi tartjuk a gyeplőt.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
