A klasszikus kapitalizmus egy nagyon egyszerű alkuból él. A pénz univerzális dolog: bárki bármilyen célhoz használhatja, ezért ha közösen dolgozunk és a hasznot elosztjuk, akkor a céljaink különbsége mellett is mindketten jól járhatunk. Berezvai Zombor szerint ebből következik a klasszikus üzleti modell egész logikája: jobb terméket készíteni, nagyobb forgalmat elérni, csökkenteni a költségeket — és közben ráérezni arra, hogy az embereknek mire van szükségük. A marketing ezt a vágyat hol kielégíti, hol felkelti: megmutatja a jelenlegi és a vágyott állapot közötti különbséget, majd kínál egy terméket, amivel az utóbbiba át lehet lépni.
A vibe economy, a hangulatgazdaság részben ugyanerre a logikára épül, de a fókusza máshová kerül. Itt nem a terméken van a hangsúly, hanem azon, hogy te mint fogyasztó azt érezd: veled törődnek. A rendszernek mindig arra kell ráéreznie, hogy éppen milyen a hangulatod, és ahhoz illő dolgot ajánlani. Ha jól vagy, megerősíteni; ha rosszul, megvigasztalni. Ha azt látod, hogy a világban sok minden rosszul megy, akkor azt mondani: élj a mának, most még elmehetsz egy koncertre, most még megmászhatod a Kilimandzsárót. A cél a nap végén ugyanaz marad — pénzt szerezni —, csak az út más, mint néhány évvel ezelőtt.
És itt billen át a dolog. Aki a hangulatot kiszolgálja, az egy idő után szabályozni is kezdi. A valóság és a hangulat lassan elválik egymástól, a hangulatgazdaság pedig egy enyhén hamis valóságot mutat. Bezárnak egy buborékba, és azt mondják: te ezt gondolod a világról, de nem vagy egyedül, sokan gondolkodnak ugyanígy. Ez kellemes megerősítés — és éppen ettől csapda. A legjobb példa az árazás. Amikor megjelent az internet, sokan azt várták, hogy homogenizálja az árakat: mindenki a legolcsóbb helyen vásárol, a többiek tönkremennek. Nem ez történt. Az árdifferenciálás erősödött, ráadásul úgy, hogy észre sem vesszük. Azt hiszed, jó árat kaptál, miközben a melletted ülő jobbat — mert őt épp meg akarják győzni, téged meg hűséges vásárlónak könyvelnek el, és „hűségkedvezmény” címén olyan árat adnak, ami valójában nem is olyan kedvező.
Hogy mindez működjön, kell egy közvetítő. Berezvai emlékeztet rá, hogy ez nem új: száz éve is a cég akart eladni a fogyasztónak, csak akkor az újság, a plakát, a rádió volt a médium. Az igazi különbség az, hogy ma ez a médium maga a brutális, illetve globális cég lett — és ők sokkal hatékonyabban tudnak hatást gyakorolni rád. Ráadásul a saját termékeiket, illetve azokat részesítik előnyben, akik sokat fizetnek nekik. A közvetítő pedig a termék árának jelentős részét lefölözi: egy szállásfoglalásnál a kifizetett ár húsz-harminc százaléka a platformnál marad, a szállodánál az adók és jutalékok után gyakran csak a fele. A saját márkás másolatok pedig egyszerűen lenyomják az eredetit: lemásolják a terméket, olcsóbban kiadják — az eredeti meg a keresési találatok tizenötödik oldalára kerül. Nem árhomogenizáció van tehát, hanem árdiszkrimináció: személyre szabott ár, aszerint, hogy mennyire vagy tehetős, mennyire árérzékeny, mennyire akarod a terméket.
Innen már csak egy lépés a code economy: a programozás, az adat, az infrastruktúra, amely mindezt működteti. A megfigyelési kapitalizmus arról szól, hogy előre lehet jelezni, mit fognak tenni az emberek — és ha a hangulatodat befolyásolják, ahhoz már nem is tényekre van szükség, csak impulzusokra, amelyeknek a valóságalapja kérdéses. Reggel bedobnak egy hírt, elmegy tőle a kedved, és veszel egy forró csokis lattét, hogy feldobjon a napra. Csermely Ákos ezt a blokkot „a szabad akarat programozásának” nevezi, és felteszi a legélesebb kérdést: ha az emberi viselkedés előrejelezhetővé és programozhatóvá válik, mi marad a szabad akaratból? Berezvai válasza nyugtalanítóbb, mint egy egyszerű igen vagy nem. Azt fogjuk hinni, hogy mi döntünk — csak az a kérdés, milyen impulzusokat kapunk a döntéshez. És mivel a társadalom fragmentálódik, mindenki azt fogja hinni, hogy ő látja jól a folyamatot, a másik meg rosszul. Ez nem frusztrációt okoz majd, hanem jó érzést. A COVID és az oltás vitája épp ezt mutatta meg: olyan szakmai kérdés, amelyet végül nem szakmai szinten vívtak meg, és amely mély törést okozott — egyik oldal sem tudta érdemben meggyőzni a másikat.
Mégsem ez a beszélgetés mélypontja, mert Berezvai nem ítélkezik. A brutálisok nem gonoszak, hangsúlyozza többször is — egyszerűen profitot maximalizálnak, ahogy a kapitalista logikából következik. A nap végén minden a pénzről szól, csak most másfajta módon. És ami a legfontosabb: az algoritmus szabályozható. Csermely Ákos a kilencvenes évekből hozza a példát, amikor autót vásárolt, és a barátaival napi telefonokkal „dolgozták meg” az eladó hangulatát az árért — nincs új a nap alatt, az influálás mindig is kétirányú volt. Ahogy 2014-ben is, amikor néhányadmagával télen, nagy tételben vették meg a napelemeket. A lényeg, hogy ne csak sopánkodjunk, hanem tegyünk: a brutálisokat is lehet szabályozni, csak meg kell tanulni, hogyan.
Csakhogy ehhez erős tudatosság kell. Aki a szabadidejében könyvet olvas, nem a Facebookot görgeti, azt nehezebb modellezni — és kevésbé tudják alakítani a vásárlási szokásait. A valódi tét nem a gonoszság, hanem a függőség. Amíg partnerként működöm a brutálissal, jó üzlet. Amint a kölcsönösség elmúlik, mert ő tud engem jobban függővé tenni, baj van. A Google News körüli vita is erről szól: meglévő hírekből épít profitábilis szolgáltatást, tehát fizetnie kell érte — ez nem lehet egyoldalú ajánlat, tárgyalásnak kell lennie. Az önreflexió azért nem véletlenül kapcsolódik az idei év főnixmadarához: a függőségeinket saját akaraterővel kell befolyásolnunk. A nehézség az, hogy ami társadalmi szinten optimális, az egyénileg ritkán az: ha csak én nem vagyok fent a közösségi médiában, én maradok le, engem nem érnek el a barátaim. Az én adataim hiánya a platformnak elenyésző veszteség. Ami egyedül szuboptimális, az csak akkor válik optimálissá, ha összeállunk, és sokan együtt köteleződünk el mellette.
A horizont legtávolabbi pontján ott a mesterséges intelligencia kérdése. Ha a gépek átveszik a munkát, ki lesz az újkori fogyasztói társadalom tagja — Henry Ford épp azért tartotta életben a saját vásárlóit, hogy legyen kinek eladnia. Berezvai itt is hűti az indulatokat: a megjósolt tömeges munkanélküliség egyelőre nem látszik az európai statisztikákban, a ChatGPT megjelenése óta sem ugrott meg. Ahogy a géprombolók azt hitték, az első ipari forradalom elveszi a munkát, mégis lett mivel foglalkozni. A munka ráadásul nem csak a betevőről szól: Voltaire Candide-ját idézve elűzi az unalmat, és értelmet ad az életnek. Ezért — mondja — soha nem lesz olyan világ, ahol mindent tökéletesen, magától tesz a gép; mindig lesz fölötte emberi kontroll, és a siker értelmezhető marad.
Hová nézzünk hát, ha a jövőt akarjuk látni? Csermely Ákos válasza az irodalom. Verne találmányainak túlnyomó része megvalósult; Lem Kiberiádájában — amelyet a megnyitón elő is adtak — a gépek prompttolják magukat, szerelmesek lesznek és regényt írnak; Orwell és Huxley világa beért. A jövőbe nézéshez talán épp ezeket a regényeket kell újra elővenni. Két dologra kell nagyon figyelni: az időre és a függőségre. Mert változik minden — de a logika a nap végén ugyanaz marad, és csak rajtunk áll, partnerek maradunk-e, vagy függőkké válunk. A beszélgetésnek hamarosan harmadik része születik.
A beszélgetés első részét ITT lehet meghallgatni.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
