Tizennégy éves voltam 1976-ban, amikor – dacos gyermeki komolysággal – eldöntöttem: ha a fene fenét eszik is, én tévés leszek. Nem tudtam még pontosan, mit jelent ez. De éreztem, hogy ott, abban a titokzatos, fényekkel, hangokkal, emberekkel teli világban van dolgom. Hogy ott történik valami, amihez közöm lesz.

1981. június 6-án léptem be először a Szabadság tér 17-be. Húsz éven át aztán szinte minden éjjelem és nappalom erről az épületről szólt. A hétvégéim, a karácsonyaim. Egy-két hetes szabadságokra mentem csak el – és nem túlzok: szinte fájt, ha nem lehettem bent. Az az épület az enyém is volt. Mindegy, ki építette, mi van most ott. Akkor az enyém volt. Ahogy mindenkié, aki benne élt.

Ismertem a házat centiméterről centiméterre. Kívül-belül. Ma is megmondom, mi hol volt: melyik szerkesztőség, melyik technikai helyiség, hol fordult balra a folyosó. Pedig ma már csak üres falak állnak. De az emlékezet nem bontási törmelékből építkezik.

Boldog voltam, hogy bent lehettem.
Hatalmas Ampex videómagnókon vágtunk, egy-egy videószalag vagy nyolc kilót nyomott. Sebesen futottam  lefelé az I-es stúdió csigalépcsőjén. Itt segítették az első, botladozó szárnycsapásaimat azok, akik már tudták, mit jelent ez a szakma.
Baló György, Born Ádám, Chrudinák Alajos, Lugosi Karcsi, Szeberényi János.

Panoráma. Periszkóp. Objektív. Kockázat.  Parabola és Szuperbola, az akkori TV2, Napközi.
Műsorcímek, amelyek nemcsak adásidőt jelöltek, hanem korszakot. Gondolkodást. Kockázatot. Hitet abban, hogy a televízió több, mint kép a képernyőn: közös tükör.

A Jóisten aranyélettel ajándékozott meg.
Rosszalkodó voltam, csintalan, alázatos és szerelmes. Veszélyesen tudtam ki- és beugrani a páternoszterbe, és a feladatokba – ahogy veszélyesen lehetett akkoriban élni is: szenvedéllyel, teljes odaadással. Ez az épület az enyém is volt.

Nemrég, húsz év után visszatérhettem a „kibelezett” Szabadság tér 17-be.
A korpusz omladozik, de a lélek makacs. Lelki szemeimmel láttam az egykori külpolitikai folyosót, a belpolt, az Ablakosokat, a félemeleti szerkesztőségeket. Az üres, szétvert folyosókról ott nyíltak a vágószobák, a híradósoké, a Szórakoztató Osztály, a díszletraktárak, a sminkszobák. Voltam a Központi Rögzítőnél.

És az Aulában. Ott persze elérzékenyültem.

Mert az Aula nem közlekedő volt, hanem találkozási pont a nagysággal. Akik arra jártak – a Latinovicsok, a Balók, a Vitrayk, Vágó Pisták, Dávid Sándorok, a Antal Imrék, Kudlik Julik, Rózsa Gyurik, és zenészek, Babos Gyulák, Kóbor Jánosok, Földes Hobó László, az akkor még gyermek Császsár Elődök a papájával…Csaszival, híres vágók, Fellegi Mária, vagy Csomós András fővilágosítók… – Mindenki tett be valamit a közösbe.
Ahol az ember egyszerre volt kicsi és végtelenül fontos.

Bejártam az 1-es és a 3-as stúdió hűlt helyét. Az életem legszebb éveinek színterét. Nem mesélek furcsa történeteket – hagyom, hogy a megszépítő emlékekből táplálkozó képzelet tegye a dolgát. Van, amit nem kell pontosan elmondani ahhoz, hogy igaz legyen.
Valójában soha nem mentem el igazán ettől az épülettől. Attól, amit jelentett.

2000-ben aztán adózni akartam az együtttöltött évekért – ezért szerveztem tizenegy éven át a Kamera Hungária Televíziós Műsorfesztivált. Rengeteg energiával, zseniális zsűrikkel, a teljes szakma bevonásával. 
Az első Fesztivál elnöke Szinetár Miklóst kértem fel, akit azért választottam mert kontinuitást akartam mutatnim, és, hogy tiszteletemet tegyem a nagy Veszprémi tévéfesztivál előtt. (Aztán jöttek a többi nagy neveket felvonultató zsűrik, és tagjai, egyszer tán erről is írok… )
Szóval – visszatérve a Kamera Hungáriához-, minden egyes alkalommal, minden évben három-három napra egy vidéki város lett a mi világunk közepe. 
Budapest, Szeged, Pécs, Veszprém.
Mindig három-három nap, amikor együtt ettünk, ittunk, vitatkoztunk, kibékültünk, és boldogok voltunk. Sok százan jöttünk össze, a helyi tévéktől, a nagy országos kereskeldemi tévékig. Ünnepeltük azt, amiről azt hittük – és ma is hiszem -, hogy az életünk értelme.
(Az MTV 50 éves buliját aztán egyedül ünnepeltük)

Nem, nem engedtem el a tévézést. Lélekben még mindig tévés vagyok.
Építettem egy saját stúdiót. Onnan is jönnek már a podcastok, és hamarosan a vodcastok – de az már egy másik történet. Egy újabb cikk elsz.

Most csak állok itt, és nézem a szépmúltam egyik kihűlt helyét. (Nézegessétek Ti is!)
Tudom: vannak falak, amelyeket le lehet bontani. 
De,vannak emlékek, amelyeket soha.

Ez az épület, és benne minden továbbra is az enyém marad.
A teljes képtárat itt tudod megnézni: KLIKK:
De párat ide is tettem

A széhház hibvatalosan bejárható: KLIKK

Ezen a gépen tanultam én is. (A gépnél egykori kollégám Gáti László. A gép befüzését azt gondolom, hogy a mai napig meg tudnám csinálni, persze hogy csukott szemmel))

KLIKK a teljes tárra ide

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!