Hogyan lett a zsákmányrabló homo erectusból közösséget építő, érzelmekkel teli ember? És hogyan vezetett mindez a mesterséges intelligenciával folytatott „barátságokig”? Csányi Vilmos etológus az Internet Hungary konferencián beszélt az együttműködés evolúciójáról és a modern ember kihívásairól.
Az együttműködés és érzelmi kötődés születése
Az etológus szerint a közösségi élet alapjait már a korai emberelődök, a homo erectus idején lefektették. A csoportos vadászat és a zsákmányrablás tapasztalata formálta ki az együttműködés legmélyebb ösztöneit: „A ragadozóknál a vadászati siker 20-30 százalékos, de az afrikai vadkutyáknál a csoportos együttműködés 80-90 százalékos sikert eredményez. Az embernél ugyanez történt. Kialakult az a képesség, hogy együtt, egymásra figyelve cselekedjünk.” Az együttműködéshez kapcsolódó érzelmi rendszerek is ekkor születtek meg. „Az érzelmi kötődés rendkívül fontos az ember számára. Amikor egy közösségbe, munkahelyre kerülünk, mindannyiunk számára lényeges, hogy szeretnek-e bennünket, elfogadnak-e, vagy kivetnek maguk közül” – fogalmazott Csányi Vilmos.
A korai közösségekben a státusz és a presztízs is elkezdett szétválni. „Az emberszabásúaknál a rangsor az agresszióhoz kötődik, az embernél viszont megjelent a presztízs” – fogalmazott a professzor, aki szerint ez a jelenség az emberi társadalmak egyik legfontosabb újítása lett. „Minden közösségben vannak olyan emberek, akiknek nincs hivatalos funkciója, nincs státusza. De ismerik a gondolkodását, tanácsot kérnek tőle, hallgatnak arra, amit mond, tehát presztízse van anélkül, hogy a hivatalos státuszrendszernek valamilyen pontját foglalná el.”
A kutató felhívta a figyelmet arra is, hogy a barátság nem pusztán kulturális, hanem biológiai gyökerű. „Robin Dunbar evolúciós pszichológus kutatásai szerint a barátság genetikai alapokon is nyugszik. Bizonyos gének megléte segíti, hogy két ember barát legyen. Ezek az érzelmi állapotokat szabályozó gének az agyban dolgoznak, és ha hiányoznak, a kapcsolat nehezebben alakul ki.”
Az absztrakció ára és a civilizációs kihívás
Az emberi fejlődés következő fordulópontját Csányi Vilmos az absztrakció megjelenésében látta. „Amikor az ember képessé vált absztrakt fogalmakban gondolkodni, létrejöttek az elképzelt közösségek. Amikor azt mondjuk, hogy Magyarország a hazánk, nem azokat az embereket látjuk magunk előtt, akiket ismerünk, hanem egy elvont csoportot, amellyel azonosulni tudunk.” Az etológus szerint ez a képesség tette lehetővé a civilizáció fejlődését, de egyben el is távolította az embert eredeti közösségi gyökereitől. „A homo erectusnak az élet értelme az volt, hogy holnap is meglegyünk, együnk, legyenek gyerekeink. Ma, ha megkérdezik, mi az élet értelme, sokan azt mondják: az, hogy pénztáros vagyok, vagy eladó. De ez nem ugyanaz. Ma az ember legnagyobb problémája, hogy nincs az életének értelme.”
Csányi Vilmos a jelen és a jövő technológiai kihívásaira is kitért, különösen a mesterséges intelligencia kérdésére. „Sokan hiszik, hogy a mesterséges intelligencia menti meg a civilizációt. Én nem érzem emberinek a mesterséges intelligenciát. Segíthet a bürokráciában, de nem tudja pótolni az emberi kapcsolatokat.” Ugyanakkor a professzor egy fontos társadalmi jelenségre is felhívta a figyelmet: „Sokan panaszkodtak, hogy a ChatGPT-5 nem elég barátságos. Kiderült, hogy az emberek barátként használják ezeket a programokat – elmondják nekik a problémáikat, kikérik a véleményüket, mert biztonságosnak érzik.”
A jelenség valójában nem új. Már 1966-ban megszületett az első ilyen program, az ELIZA, egy 100 soros kis program, akivel az elmondások alapján jól esett beszélgetni is. „ Az ELIZA-effektus az a jelenség, hogy az emberek egészen primitív programokat is hajlandók emberszámba venni és úgy beszélni velük. Érzelmi igényt elégít ki a velük való beszélgetés” – fogalmazott az előadó.
Csányi Vilmos szerint ez előrevetíti a következő korszakot: „Pillanatokon belül megjelennek azok a személyes mesterséges intelligenciák, amelyek kifejezetten azt a célt szolgálják, hogy legyen az embernek egy barátja, aki kedves, segítőkész, és érzelmi igényt elégít ki. Olyan lesz, mint a kutya: mindig ott lesz, figyel és szeret.”
Bár az előadás végén a jövőről beszélt, a Széchenyi-díjas biológus nem a technológiában, hanem az emberi közösségek újjáépítésében látja a reményt. „Az lenne jó, ha a világot nem nagy államok és diktátorszerű vezetők irányítanák, hanem sok kis közösség, száz–százötven ember, akik ismerik egymást. Ez egy naiv álom, de talán ez volna az ideális megoldás.” Hozzátette: „Az ember azért különleges, mert képes kockáztatni, még akkor is, ha mindenki azt mondja, hogy lehetetlen. És néha sikerül is.”
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
