Gazsi Zoltánnal, az Eisberg Kft. ügyvezetőjével, a Példakép díj Cégvezetés kategóriájának győztesével beszélgettünk.

- Nemrég egy páros interjúban, ahol a betegségedről és a gyógyulásodról volt szó, a feleséged azt találta mondani, hogy őt megijeszti, ha téged most hirtelen elhalmoznak díjakkal, attól tartva, később már nem lesz rá lehetőség. A Példakép díj hozott-e elő ilyen ijedtséget bármelyikőtökben?
- Bennem sosem volt ijedtség, kizárólag boldogság. Idén öt különböző elismerésben részesültem, de ezektől nemhogy elszálltam volna, hanem egyre alázatosabbá váltam. Nem az egóm erősödött, hanem a felelősségérzetem. Igyekszem arra használni ezeket a lehetőségeket, hogy olyan ismertséget szerezzek, olyan kapcsolatrendszert építhessek ki, ami által még inkább át tudom adni az általam jónak, fontosnak ítélt gondolkodásmódot. Én az az influenszer szeretnék lenni, aki nem attól influenszer, hogy hülyeséget beszél. Én emberi értékeket szeretnék átörökíteni az új generációra, és úgy általában ennek a világnak.

- Szerintem ez már csak azért is sikerül, mert amennyire emlékszem a díjátadóra, te voltál az egyetlen olyan díjazott, aki kihívtad magad mellé a két másik jelöltet – Bedő Emesét és dr. Rázsóné Szórádi Csillát. Úgy tűnt, hogy ez neked teljesen természetesen jött.
- Így is volt. Úgy éreztem, hogy bár nyilván a zsűri és a közönségszavazásban résztvevők is valami alapján rangsoroltak minket, de azért az első három helyezett között rendre nincs olyan nagy különbség – ők is ugyanúgy nyerhettek volna.

- Az úgynevezett kampányban a közönségszavazatokért a legerősebb fegyveredet be sem vetetted – nem posztoltál arról a LinkedInen, hogy rád is lehet voksolni, pedig tízezer feletti elérése lehetett volna a bejegyzésednek.
- Szándékosan nem posztoltam, de nem azért, mert nem tartottam fontosnak a díjat. Épp ellenkezőleg. Szerettem volna megőrizni ezt a megmérettetést annak, ami, és nem egy LinkedIn-népszerűségi versennyé alakítani. Megnéztem a jelölttársaim követőtáborát, láttam, hogy jóval alacsonyabb az elérésük az enyémnél, és nem akartam magam ilyen helyzeti előnyhöz juttatni. Nemcsak miattuk, magam miatt sem. Egyenlő versenyt akartam, kíváncsi voltam, ha kihagyjuk az én legerősebb terepemet, akkor az mire elég, akkor is tudok-e nyerni.

- Tehát már a díjhoz vezető utak közül is a kacskaringósabb verziót választottad, a sikerben pedig nem akartál egyedül fürdőzni. Mondhatjuk, hogy ez benned van gyárilag, és nem tanult viselkedésmód?
- Abszolút. Ha az ember karakterileg nem jó fej, akkor nem tud elmenni egy tréningre, ahol megtanulja, hogyan lehet jobb fej. Megtaníthatnak nekünk tárgyalástechnikát, időgazdálkodást, sok mindent – de például üzleti kultúrát már nehezebb, mert az érzelmi intelligenciát igényel, és az életünk korai szakaszában rögzül, nem tanulható. Van persze, aki megtanulja, de az értő szem ezt észre is veszi. Ehhez kapcsolódik az is, hogy tudsz-e közösséget vezetni, be tudod-e tartatni az alapértékeket, tudod-e jól kezelni az eltéréseket. Szerintem ez nálam a díjátadón, Siófokon ugyanígy működött. Örültem, hogy a díjat én kaptam, de jobb érzés volt így, hogy hárman álltunk a színpadon. Ösztönösen jött, de az, hogy ez másoknak feltűnt, mutatta a lényeget: átment az üzenet. Nem kell nagy dolgokra gondolni, apró gesztusoktól lesz jobb egy társadalom, élhetőbb az ország. Van egy ilyen díj, és sok példaképre van szükség. Több lámpás több fényt áraszt: ez a cél vezérelt, nem az egóm.

- Azt mondtad az előbb, hogy ezt nem lehet feltétlenül tanulni, hogy hogyan kell viselkedni egy díjátadón egy ilyen helyzetben. De egyébként mennyire tanulható az, hogy valaki jó vezetővé váljon?
- A Hiperkarma énekli Amondo című számában: „Beleszületek, beletanulok”. Valahogy ez a lényeg. Részben született készségek, szocializáció és tanulás kombinációja ez. Számít az, hogy fiatalon valaki mennyire közösségi ember. Én ilyen voltam. Battonyán éltem tizennégy éves koromig, és azt vettem észre, hogy amikor összeverődtünk a srácokkal az árokparton és kitaláltuk, hogy mit játsszunk, csúzlizás legyen, vagy menjünk békát fogni, vagy focizzunk, akkor sokszor engem követtek a többiek. Ez mindenképpen egy erős indítás lehet, ha érzed magadon, hogy te inkább egy visszahúzódó típus lennél, vagy egy közösség vezető emberévé tudsz válni. Persze az évek során ez sokat alakulhat, negatív tapasztalatok elnyomhatják a közösségvezetői szerepet. De ha a fejlődési folyamatod során a téged ért hatások inkább megerősítenek, ahogy a szüleidtől kapott támogatás, visszajelzés is, akkor nagyobb eséllyel leszel vezető, mintha azzal jön az apukád vagy az anyukád, hogy fiam, te erre sem vagy alkalmas, még töriből is megbuktál, majd kukásember lesz belőled. A sokféle hatás összességében tud szépen lassan felemelni, ezáltal egyre inkább azt érzed, hogy benned van a vezetői készség.

- És ha már valaki vezető, de szeretne jobb vezető lenni, akkor tehet azért bármit? Megszerezhető olyan tudás, amitől jobbá válhat?
- Ha már valakiben megfogalmazódik az igény, hogy ő szeretne jobb vezető lenni, az már önmagában egy nagyon jó jel, de ez gyakran nem tudatosul. Jönnek a feladatok, belesodródsz dolgokba. Ha megvan a belső motivációd, és meg akarod oldani a problémákat, akkor figyelsz, gyűjtöd a tudást, tapasztalatot. És közben fejlődsz. Az nálam később tudatosult, hogy szeretném jobban vezetni az embereket, hogy alattam fejlődjenek, és közben ne égjenek ki. Az nem baj, ha elrontod, mert ha nyitott vagy a visszajelzésekre, folyamatosan tudsz korrigálni, önismereted erősödik. A probléma szerintem nem azzal van, hogy sok vezető azon gondolkodik, hogy hogyan legyen jobb, de ez nem sikerül neki – hanem azzal, hogy nem is gondolkodnak ilyesmin, hanem azt hiszik, hogy minden pont úgy jó, ahogy van, és ebből származnak a gondok. Az ilyen vezető a kritikus kollégákat gyakran elüldözi maga mellől, a hatalommámorban egyre inkább elszigetelődik, eltávolodik embereitől, és elveszíti valóságérzetét.

- Rólad a saját munkatársaid is azt állítják, hogy jó vezető vagy. Találtam egy olyan kisfilmet a Youtube-on egy másik díjad kapcsán, ahol kollégákat is megkérdeztek rólad. Az egyik munkatársnőd konkrétan azt nyilatkozta, hogy azért szeret veled dolgozni, mert te példakép vagy. De sokan mondták azt, hogy azt kedvelik benned, hogy mindig mosolyogsz és nagyon közvetlen vagy velük. Miért érezhetik egyáltalán így, hogy példakép vagy számukra? Te mit teszel azért, hogy így érezzenek?
- Amikor rám példaképként tekintenek, szerintem elsősorban a működésmódomra gondolnak. Hogyan kezeltem a nehéz helyzeteket, mennyire voltam emberséges bizonyos feszült szituációkban, mennyire találtak hitelesnek az évek során. Látták, szenvedélyesen dolgozom és élem az életem, és tisztelem a munkájukat, szeretem őket. Amikor a betegségem miatt hosszabb időre kórházba kerültem, volt, aki úgy fogalmazott: ha én fizikailag nem is vagyok bent a cégnél, akkor is bent vagyok.
Azon dolgozom, hogy a transzparencia igen magas fokát érjük el, őszintén kommunikáljunk, kifejezzük érzéseinket, mert bizalmi légkör nélkül nem lehet hatékonyan dolgozni: a gyökérek megoldása helyett gyakran árnyékra vetődünk. A kollégáknak az elmúlt 16 évben szerintem én soha nem hazudtam. Nyilván van olyan, amit nem mondhatok el, de hogyha rákérdeznek, akkor azt válaszolom: sajnos erről nem beszélhetek. Nem volt kérdés az sem, hogy megosztom velük, amikor daganatos betegséget diagnosztizáltak nálam.

- De gondolom, hogy nem csak a betegséged óta tartanak jó vezetőnek, hanem már korábban is megvolt ez a tapasztalat – 16 év az hosszú idő.
- A 16 évből négy év volt a betegséggel terhelt időszak, a nagyobb rész nem. Szeretném, ha nem úgy emlékeznének rám, hogy én voltam az a rákos cégvezető. Amikor beszélek a betegségemről, nem azért teszem, hogy sajnáljanak, hú, szegény Zoli. Én boldog ember vagyok, van szerető feleségem, négy gyerekem, két unokám, sok igaz barátom, kedves kollégám, bejártam a világot. Nincs már semmi a bakancslistámon. Azért osztom meg a történetemet, hogy mások megelőzzék azt, ami nekem nem sikerült. Tudatosabban egyenek, igyanak, dolgozzanak belső harmóniájuk megteremtésén, és folyamatosan menjenek el a szűrésekre.

- Az Eisberg weboldalán van egy bemutatkozás tőled, ahol Csíkszentmihályi Mihályra hivatkozol, hogy dolgozni jó, és ez az, ami téged motivál. Biztosra veszem, hogy ezt sokan nem érzik így teljes mértékben. Nekik mit tudnál mondani, hogy miért jó dolgozni?
- Nagyon hiszek abban, hogy mindenki szeret dolgozni, csak legfeljebb nem találta még meg a megfelelő munkát vagy közeget. Számomra is lenne egy sor olyan feladat, ami nem vonzana. Például nem szeretnék dohánnyal, energiaitallal foglalkozni cégvezetőként sem, mert nem egyezik az értékrendemmel. Eszem húst, de vágóhídon sem dolgoznék, mert nem az én világom. Nem ítélem el, aki ezt teszi, de én nem csinálnám. Lehet, hogy fiatalon még elválltam volna, de ma már más ember vagyok. Szerintem az fontos cégvezetői felelősség, hogy harmóniában légy magaddal, mert akkor sugárzol békét, amire minden közösség vágyik. Szeresd a munkádat, mert csak akkor lehetsz inspirált, amiből mások is tudnak töltekezni. Ha te magad a helyeden vagy, akkor tudod észrevenni azt, ha más nincs a helyén, és akkor tudsz nekik segíteni, hogy ő is megtalálja a helyét a szervezetben. Én így neveztem ki a HR vezetőnket. Láttam, hogy folyamatvezetőként nem jól teljesít, viszont közösségi ember, ismeri és szereti a dolgozókat. Kineveztem közösségépítési vezetőnek, azóta szárnyal. Mindenkinek lehet egy hülye főnöke, de meglehet az a támogató közege is, amelyik arra bíztatja: keresd meg azt, amiben te jó vagy. Fel kell ismerni, ha nem tudod megváltoztatni a helyzetet, akkor menni kell, mert maradnod nem jó neked sem, másnak sem. Én nagyon hiszek abban, hogy minden embernek van egy jó hely valahol.

- Már beszéltünk arról, hogy nem ez az első díj, amit kaptál, sőt, már ebben az évben is több elismerésben részesültél. Ez a sok díj akár már meg is győzhetne arról, hogy te akkor már rendben vagy, jó vezető vagy. De te még mindig tanulsz és fejleszted, képzed magad. Mi, az amit éppen most tanulsz?
- 58 évesen engem a vezetésnek nem a technikái, hanem a mélységei érdekelnek. A közösség értékrendjének szerepe, dinamikájának kezelése, a személyiségváltozás lehetőségei és korlátai, az emberi hálózatok szociometriai, szociológiai kérdései. A hatalom természete, a szokások tudatos átalakításának korlátai, saját magunk fenntarthatósága. Tetszik Sadhguru gondolata, hogy a stressz teljes mértékben a mi teremtményünk, az ingerek hatására bennünk keletkezik. Ha kezünkbe vesszük belső világunk, a stressz megszűnik létezni – habár az ingerek tovább érnek bennünket, de már másképp dekódoljuk azokat. Például a hollandok nem idegeskednek azon, hogy mindig esik az eső. Mi, ha nyáron kinézünk az ablakon, és esik, el van rontva a napunk. Ennek analógiájára sokféle inger megszelídíthető. Ez az önismereti út érdekel, és az, ebből mit tudok átadni kollégáimnak.
A cég fejlődése kapcsán a szabálykövetést szoktam példának felhozni. Szabályok minden cégben vannak, az izgalmas kérdés, hogy ki mikor írja felül azokat. Ha a világ változik, nyilván a szabályoknak is változniuk kell. Én ilyen szabálymegkérdőjelező deviáns vagyok, és ezt a működésmódot jutalmazom is, ezért alapítottam meg a Folti díjat. Azok kapják, akik nem csinálgatnak, hanem megkérdőjeleznek, átalakítanak, megcsinálnak. És mindeközben szerethetők maradnak, kollégáik nem törtetést látnak bennük, hanem profizmust, hatékonyságot. Jókor vagyok jó helyen, mert a mostani startup környezet, és nagy szabadságfaktor kell ehhez a típusú vezetéshez.

- Mert milyen a te cégvezetési módszered?
- Az egyik népszerűvé vált LinkedIn posztomban kifejtettem, hogy szerintem a cégvezetésben ugyanolyan finom módszereket kell alkalmazni, mint a patchwork családok működtetésében, ahol gyakran kusza erőviszonyok vannak, többszereplős a játék egy válás nélküli családdal összehasonlítva. Ha saját vagy nevelt fiad hibázik, másképp cselekedsz? Kivel vagy keményebb? Ha nem tartanak be szabályokat, kitagadod őket? Aki hatalommal rendelkezik, túl könnyen nyúl hatalmi módszerekhez. Megteheti, hogy levonja a dolgozói bónuszt, visszaveszi a céges autót, egy sor dolgot tud tenni a beosztottjával szemben, ami mind arról szól, hogy ő az erősebb ember, ő határozza mega szabályokat. A lényeges kérdés, hogy a büntetések elérik-e a céljukat. Én a belső motivációra, a pozitív spirálra építek.
Aki megengedheti, az mind megengedi – énekli a Hiperkarma. Én nem ilyen vagyok. Nálunk nincs ügyvezetői parkoló: lehetne, ha kérném, hogy építsék meg, tetővel, hogy ne ázzak meg az esőben – holnapra ott állna. De nem akarok ilyet. Pedig valamelyik nap legalább tíz percig kóvályogtam, míg szabad helyet találtam. Én azt látom, az én működésmódom hat a menedzsmentre is, és az leszivárog a szervezetbe is. És persze ők is hatnak rám, a végeredményt pedig a fogyasztók élvezhetik.

- A LinkedIn nem először jön szóba, meglehetősen aktív vagy ezen a felületen és sok ezren odafigyelnek rád. Mondhatni, LinkedIn-influenszer lettél?
- Az vagyok, bár nem sikerült olyan listát találnom, ahol azt összesítenék, kinek mekkora a követőtábora ezen a platformon. Pontosabban céges listát találtam, egyénit nem. Négy-öt embert látok csak 15 ezer körüli vagy feletti követővel, szóval mindenképpen az élvonalhoz tartozok. Volt, aki azt kérdezte tőlem, hogy ki írja a posztjaimat. Ezt nem tudnám delegálni, hiszen ehhez nagyon benne kell lenni a cégvezetésben, a mi világunkban, hogy folyamatosan aktuális, valós történeteknek lehessünk részesei. És kell hozzá motiváció, stílus, asszociációs és írói készség is. Nagy szerencsém van abban, hogy engem békén hagynak a vezetőim, megvan az a szabadságom, hogy azt írok a LinkedInen, amit akarok, megbíznak bennem, senki nem kontrollál. Azt is nyugodtan leírhatom, hogy igen, nálunk lopnak a cégnél, elviszik a fóliát, vagy a paradicsomot. De azt is leírom a posztban, hogy ezt a problémát hogyan oldottuk meg. Mert nem az a kérdés, hogy ilyen megtörténik-e, hiszen mindenütt megtörténik, ahol emberek dolgoznak, hanem az, hogy ezt hogyan kezeled. A határok betartását, feszegetését, áthágását. A mi céges kultúránk része a megbocsátáskultúra is.
A vezetés ugyanis szerintem erről szól, hogy tudsz-e olyan közösséget toborozni és együttműködésre késztetni, ahol senkinek sem kell túl nagy kompromisszumot kötnie ahhoz, hogy csapattag legyen. Egyszer a menedzsmenttel összeültünk, hogy az értékeinkről beszéljünk. Végig vettük, hogy kinek mi az, ami annyira fontos, hogyha az nem lenne, akkor akár el is menne máshová. Gyűltek az értékek: rugalmasság, jó hangulat, megfelelő fizetés, olyan termék, amiben hiszünk, és így tovább. Összejött 25, és a végén szavaztunk mindről, hogy kinek melyik mennyire fontos. Tudod, mi győzött? Az, hogy itt saját magam lehetek.
Fejlődhetek, kibontakozhatok, kapcsolódhatok, és persze közben a munkából meg is élhetek.

- A kollégáid nemcsak cégvezetőként látják benned a példaképet, hanem magánemberként is. Amióta több interjúban elmesélted a daganatos betegséggel való megküzdésed történetét, azóta még többen érezhetik úgy, hogy te egy példakép vagy mások számára. Egy rákos betegnek mindig reményt adhat az, hogyha hallhat egy pozitív példáról, hogy más már meggyógyult ebből a súlyos betegségből. Hogy állsz te ezzel a reménysugár-terjesztéssel? Mennyire lett neked ez egy missziód, hogy a rákról és az ezzel való megküzdésről másoknak beszélj?
- Abszolút ez az egyik fő vonal most a munka mellett az életemben, hogy reményt adok másoknak. Vigyázok arra, hogy nem szeretnék szakértőként feltűnni, mert az én történetem, az az én történetem – másé eltérhet ettől. És azt sem mondom, hogy meggyógyultam, de az én történetemmel most tünetmentesnek lenni is szép eredmény, és motiváló mások számára. Mindenkit arra bíztatok, hogy vegye körbe magát jó sztorikkal, és közben keresse a saját útját. Attól óvva intek minden érintettet, hogy a károgókat hallva magát ostorozza: saját magának köszönheti a betegséget, mert nem tett meg valamit, stresszelt és a többi. Ez nem visz előre. Viszont amit én magam rossznak gondolok, azzal érdemes foglalkozni, a rossz szokásokat felülírni.
Ha valaki megkeres egy kérdéssel, mindig elküldöm azt a kis videót, amit a kórházban készítettem – a lányaim énekeltek, én gitároztam, az egészből sugárzik az a bizalom és remény, hogy sok mindenből fel lehet épülni. Tény, hogy sok mindenre szükség van a túléléshez. Kell hozzá a profi sebész, az onkológus, a nővérek, a megfelelő terápia, mozgás, egészséges étkezés, életösztön, a támogató család, a barátok, a kollégák – és ha minden összeáll, akkor meg lehet hekkelni a statisztikai átlagot. A Gauss-görbének nemcsak középső, de szélső értékei is vannak, abból a jó oldalt kell megcélozni. Én sok energiát tettem abba, hogy megértsem a betegségemet, sokat olvastam róla, kutakodtam utána.

- De jó ennyi mindent tudni? Jó, hogyha a Google-t kiolvasom azért, hogy mindent tudjak a betegségemről? Lehet ennek kockázata is, nem?
- A Google egy kétélű fegyver, minden és mindennek az ellenkezője megtalálható itt., Megfelelően kell szűrni az információkat – de én ebben nem vagyok olyan rossz, segít benne a 30 éves cégvezetői tapasztalatom. Az, hogy másnak mi volt jó, mi vált be, nem általánosítható magamra, mégis lehetnek benne hasznos tanulságok. Mint egyéb más médiahír esetén, itt is a szelektivitás a kulcs. Nyilván nem a Kiskegyed portálon ütöm be, mit kell tudni a hashártya áttétről. Ennél bonyolultabb annak eldöntése, hogy a szakértő egóból vagy tudással a háttérben válaszol.

- Azt gondoltam, hogy egy rákbetegnek az a legjobb, ha feltétel nélkül bízik az orvosában, nem kételkedik benne.
Túlságosan összetett az emberi szervezet működése, senki nem tudhat minden összefüggést, de ezt nem mindenki ismeri el. Ezt a pontot kell megérezni, és akkor tovább gyűjteni az információt. Nem egyszerű, de nem lehetetlen. Például kaptam dietetikai tanácsot egy szakértőtől, javasolt mindenféle diétát, csak azt nem vette figyelembe, hogy nekem a kezelés alatt nem szabad fogynom, mert akkor végletesen le tud gyengülni a szervezetem. Egy daganatos beteg nagyban hozzájárulhat a kezelése sikerességéhez azzal, ha megtanul pihenni, nem fogyni, nem hízni, megismerni teste jelzéseit, reakcióit. Műtét utáni vérnyomásemelkedést például egész jól tudtam relaxációval visszaállítani az autogén tréningen tanultak segítségével. Sokkal több minden van egy ilyen szorult helyzetben a kezünkben, mint gondolnánk – ezt minél többeknek el akarom mondani.

- Gyakori, hogy hozzád fordulnak ismeretlen emberek, hogy inspirálódjanak, vagy valami konkrétat kérdezzenek?
- Meglehetősen. Céges vonalon már régóta, de egészségügyi vonalon is, mióta kineveztem magam a vastagbéldaganat nagykövetének. A feleségem nemrég azt mondta nekem, hogy abba kell ezt hagynom, hogy mindenkinek reagálok, mert órákat eltöltök ezzel naponta. Kétségbeesett kérdésekkel találnak meg, hogy súlyos állapotokkal hova forduljanak, kiben bízzanak, és akkor én válaszolok, orvost ajánlok, ha tudok, megosztom a saját tapasztalataimat. Lehetne már egy saját szolgáltatásom, foglaljorvost.gazsi.hu, vagy valami hasonló. De én azt gondolom, hogyha ezzel bárkinek is segíteni tudok, akkor ezt meg kell tennem, beleteszem ezt az energiát. Én is nagyon hálás lettem volna, ha akkor, amikor én voltam benne a közepében, ráakadtam volna egy ilyen sorstársra, akitől kérdezhetek.

- Ha jól gondolom, ez motivált arra, hogy most könyvet írsz a saját sztoridból.
- Pontosan. A könyv márciusban jelenik meg. Nincs még címe, de akár lehetne Zolitelling is, mert sztorikon át mutatom be vezetői karrieremet. Mondhatnám, hogy sztorik fűszerezik, az is egy cím ötlet, hogy a Cégvezetés sava-borsa. A vezetői életutam mellett a könyv egyharmada a betegségem időszakáról szól. Milyen lépéseket tettem, miket változtattam – de már az elején leszögezem, hogy senkinek sem akarok kéretlenül tanácsot adni, senkit sem akarok lebeszélni arról, amiben hisz. Remélem, hogyha valaki elolvassa azt, amit én az elmúlt néhány év tapasztalataiból leszűrtem, akkor az azért elgondolkodtatja majd. Mérő László mondta egyszer magáról, hogy ő tulajdonképpen bérolvasó, mert sok mindent elolvas, amire másoknak nincs ideje, és összefoglalja a lényeget. Én is valami hasonlót követtem el a saját betegségemmel kapcsolatban.

- Más ember lettél azáltal, hogy közelről találkoztál egy ilyen súlyos betegséggel?
- Abszolút. Onkológiai kezelőorvosom, Bodoky doktor mondta, hogy ő azt látja, hogy a betegségben érintettek nagy része sokkal értékesebb életet kezd el élni a gyógyulása után. A háromhavonta történő CT vizsgálat folyamatosan szembesít az igazi prioritásokkal. Én is azt látom, hogy az életem sokkal tartalmasabb lett, sok új, remek ember kerül körém, különleges dolgokat csinálok. És nem mondom, hogy nem csúszok bele néha abba, hogy még este 11-kor is e-maileket írok, de olyankor magamtól kapcsolok, hogy ez nem normális, nem jó az irány, és változtatok. Hamarabb jönnek az ilyen figyelmeztető, piros lámpák az életemben, hogy na, ezt most nem kéne. Jóval kevesebb bort iszom, tudatosabban étkezem, rátértem az időszakos böjtölésre, hetente négyszer sportolok, ilyen jó kondiban nem voltam már vagy 20-30 éve.

- Mi az, amit a cégnél érzékelhetnek abból, hogy más lettél, azon kívül, hogy mondjuk bevezetted azt, hogy kifizeti a cég a kolonoszkópiát, ha valaki szeretné, hogy elmenjen ilyen szűrésre?
- A legnagyobb változás az, hogy én azt mondtam, hogy egy csomó mindent már nem akarok csinálni. Ha elfogy a fólia, vagy nem érkezik meg egy kamion, ezzel már nekem nincs dolgom. Azt hiszem, azt bizonyítottam be a kollégáknak, hogy megtalálom a saját hozzáadott értékemet a céghez úgy, hogy nem kevesebbet dolgozom, hanem mást. Sokkal több jó ügyet viszek, – még többet, mint korábban – konferenciákra és rendezvényekre járok képviselni a céget, de a marketing, a kommunikáció, a szervezetfejlesztés ütőerén rajta a kezem. Ami talán a legtöbbet hoz: begyűjtöm a hálózatomban fellelhető, a cég fejlődéséhez szükséges tudást, jó gyakorlatot, információt, technikát más cégektől. És embert. Én vagyok a fejvadászok rémálma, a LinkedInről becsábítom azt, aki nekünk kell.
Mindenkit arra bíztatok, hogy ha van olyan része a munkájának, amit nem akar csinálni, mert már unja, akkor ne csinálja. Senki ne végezzen olyan munkát, amit nem szeret – csak ezt merje az asztalra kitenni. Nemrég jutott eszembe az Eisberg-turkáló ötlete. Érdekes kísérlet lehet a saját cégünknél, ha azt kérjük, hogy mindenki dobja be középre azt a feladatot, amit nem szeret, és akkor nézzük meg, hogy ami összegyűlt, abból ki mit szeretne kimazsolázni. Lehet, hogy valaki már unja, hogy ő intézi a kávérendelést, de valaki más pedig lelkesedne azért, hogy ő lássa el a kollégákat kávéval. A végén csak azt kell újraosztani, ami középen marad, mert senki nem csapott le rá. Ha bekerül tíz dolog, a tízből öt magától el fog kelni, csak a maradék ötöt kell szétosztani – de máris mennyivel jobb felállás. Akkor tudsz jó munkát végezni, ha tényleg szereted azt, amit csinálsz. Ha a feladataid 80 százalékát utálod, akkor az senkinek sem jó.

- Mi az a gyógyulásod során szerzett tapasztalat, amit fontosnak tartanál megosztani egy médiás-üzleti portál olvasóival?
- Talán az, hogy nem kell rákosnak lenned ahhoz, hogy megtanulj delegálni. Nekem sajnos erre volt szükségem. Miután már diagnosztizálták nálam a betegséget, rákényszerültem. Kineveztem helyettesemnek és operatív vezetőnek a korábbi beszerzési vezetőt, Pál Gyulát. A menedzsmenttel közösen döntöttünk mellette, szavaztunk, ki a legalkalmasabb arra, hogy tartsa a frontot, amíg én kórházban vagyok. Sokkal jobb volt így, hogy ez egy közös döntés volt, nem én egyedül kijelöltem a helyettesemet, mert így senki sem érezhette azt, hogy na kapott egy új főnököt a nyakába. Idővel rá kellett jönnöm, hogy rengeteg dologban sokkal jobb nálam, sok feladatot átvett tőlem. Az extrém helyzet, a betegség ezt tanította meg nekem. Nem úgy kell elképzelni, hogy semmit sem delegáltam korábban, de ilyen mérvű szervezeti átalakítást nem valósítottam volna meg. Az én tanácsom a vezetőknek, hogy ha ezt rák nélkül teszik, sokkal jobban járnak. Ne kelljen megbetegedniük ahhoz, hogy felismerjék, a kollégáikból sokkal többet ki tudnak hozni, ha bíznak bennük.

- Nemrég indítottuk az új esztendőt, ilyenkor szokás egészséges évet is kívánni, amit esetedben pláne vastagon aláhúznánk. Mi az, amit te kívánnál még? Mi az a gondolat, amit útravalóként itt hagynál a kedves olvasónak?
- Dan Buettner írt egy könyvet az úgy nevezett kék zónákról. Ezek azok a demográfiai szempontból rendkívüli földrajzi területek, ahol különösen magas az idős – akár száz évet is megélő – és ezzel együtt jó egészségnek örvendő emberek aránya. A feleségemmel elhatároztuk, hogy minden évben felfedezünk egy-egy ilyen kék zónát, hogy megtanuljuk azt, hogyan lehet száz évig élni. Legutóbb Ikarián, Görögországban jártunk. Ez egy kis falu egy szigeten, ahol minden este fesztiválokat rendeznek, ahol azt látod, hogy a 90 éves bácsi táncol együtt az 5-6 éves kisgyerekekkel. Boroznak, cigiznek, de részeg embereknek nyoma sincs. Megkérdeztük a helyi boltost, hogy oké, értjük, hogy másként értelmezik az idő fogalmát, de mi van akkor, ha 9-re, boltnyitásra nem érkezik be az áru – akkor azért csak ő is ideges lesz, nem? Azt válaszolta, hogyha a sofőr elmeséli neki, hogy azért késett, mert találkozott egy jó barátjával, akivel elbeszélgetett, akkor megbocsátja neki a késést, mert az rendkívül fontos, hogy az emberek tudjanak beszélgetni egymással, azt soha nem szabad háttérbe szorítani.
Azt kívánom, hogy értsük meg, hogy ezt együtt kell csinálnunk. Ne kezdjük el azt nézni, hogy vajon melyik generáció volt a jobb vagy rosszabb. Van egy közösség, idősektől a fiatalokig, és mindenkinek megvan a maga melója ebben a gépezetben – mindenki tegye bele a közösbe a maga részét. Legyen empatikusabb főnök, legyen kooperatívabb beosztott, legyen jobb szomszéd, legyen szeretőbb férj, legyen gondoskodóbb feleség. És ne feledjük: égetően szükség van a személyes beszélgetésekre. Offline éljünk, ne online. Az ember közösségi lény, egymást kalibráljuk, egymás által tudunk fejlődni. Töltsünk időt a szeretteinkkel, és azokkal, akik tényleg közel állnak hozzánk. Válasszuk meg jól a hálózatunkat, amely körbevesz bennünket. Mert a hosszú élet titka valahol ebben rejlik: barátaink száma, minősége, és a velük való kapcsolódás mélysége határozza meg. Kapcsolódjunk, kötődjünk, szeressünk – és akkor hosszú ideig szeretve leszünk.

Krisán László, Gazsi Zoltán

dr. Rázsóné Szórádi Csilla, Gazsi Zoltán, Bedő Emese, Krisán László

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!