Ráveszem az embereket arra, hogy gondolkodjanak saját magukról és tudatosan tegyenek magukért

Ráveszem az embereket arra, hogy gondolkodjanak saját magukról és tudatosan tegyenek magukért
Megjárta a maga útját, s most másokat segít ahhoz, hogy megtalálják saját céljaikat s el is érjék azokat, módszerei többek között a kompromisszummentes őszinteségen, tényeken, adatokon s az intuíción alapszanak. Kérdései az ember legmélyebb részeibe ásnak le, írásai kemények, mégis több mint ötezer követője van. Beszélgetés Dara Péterrel, egy kicsit másképpen.

- Mi már egyszer találkoztunk, s akkor az volt a benyomásom, illetve most és a posztjaid alapján is, hogy te egy in medias res figura vagy, markánsan és erőteljesen jelensz meg. Tényleg ilyen lennél? Vagy ez egy póz, egy módszer arra, kizökkentsd a másik embert a helyzetéből?
- Jól kizökkentettél, nem számítottam erre a kérdésre (nevet – a szerk). 

- Bocsánat.
- Tök jó a kérdés. Egyenes, lényegre törő embernek tartom magam, s úgy gondolom, hogy az életben egyetlen dologból van hiány: az időből. Sok esetben lehet köntörfalazni, elhúzni a dolgokat, ám ha valami megvalósítható gyorsabban és eredményesebben rövidebb idő alatt, akkor miért raboljuk egymás idejét? Ez nyilván nem válik be mindenkinél, de az élet rövid. 

- Ezt a szemléletet érdemes azonnal érvényesíteni?
- Vannak, akik a „lassú víz partot mos” elve alapján tudnak változtatni én pedig figyelembe veszem, hogy az ügyfeleimnek mire van szüksége. Csakhogy ebben az információval teli világban – ahol fontos a lényeg kiszűrése – éppen az erre való képessége veszett el az embereknek. Köntörfalazhatok, de akkor a másik fél nem feltétlenül érti meg a mondanivalóm lényegét; azt tapasztalom, hogy sokkal célravezetőbb elmondani a munkakapcsolat elején, hogy mit látok én magam tényekből, adatokból, illetve érzek az intuícióm alapján… aztán segíteni a másik félnek azt feldolgozni és hasznára fordítani. 

- Amit te látsz, az mindig igaz a másik fél szempontjából?

- Egy ideig magam sem értettem, hogy miért igaz, amit én látok, ám amikor szembesültem a saját „tehetségeimmel”, akkor kiderült számomra, hogy a lényeglátásom és a potenciális problémák meglátásának képessége tízes skálán tízes az esetemben. Ebben összeadódik a képesség, a tehetség, illetve az élettapasztalat is. Látom annak a bekövetkeztét is, amit az ügyfelem a saját aktuális helyzetéből adódóan nem láthat; hova jut majd el, ha „A”, „B”, vagy „C” irányba lép? 

- Ezek szerint intuitív ember vagy?

- Azzá váltam. Azt is használom. Nagyon racionális, tehát „ami itt van előttem, abban hiszek”-típusú ember voltam, aztán meg kellett tapasztalnom dolgokat… illetve a feleségem segített abban, hogy ez a szemléletmód felszabaduljon bennem, hagyatkozzak az érzéseimre, megérzéseimre is. 

- Egyszer olvastam tőled egy olyan posztot, ami egy családi „pillanatot” dolgozott föl; arról volt szó, hogy a saját életedben annyira mentél előre, hogy az súlyosan a családod rovására ment, hoztál konkrét példákat is. Ezek olyan pillanatok voltak, amik kizökkentettek a racionalitás szemléletmódjából?
- Inkább azt mondanám, hogy ezek a pillanatok összeadódtak egyetlen sorsfordító pillanattá. Rövid idő alatt sokkal több mindent megéltem, mint egy átlagember, „sok életet” éltem, egy fenékkel több lovat is megültem. Ami persze jó dolog, de ebből a történetből kimaradt valami, pontosabban kevesebb fókusz jutott rá: mégpedig a család. Az ezzel való szembesülés persze egy fontos információ, ám a helyzetből tovább is kell tudni lépni. Ebben a feleségem nagyon sokat segített, hiszen nem rám bízta a helyzet megítélését, hanem kimondta az azokkal kapcsolatos meglátásait, így az a megértést számomra is megkönnyítette. S éppen ezt teszem a klienseimmel is: lehet, hogy az adott problémáját meg tudná oldani egyedül is egy-két-öt év alatt, de sokkal jobban jár, ha nem fut felesleges köröket, nem kezd bele pótcselekvésekbe, ha elmondom, hogy én hogyan látom a helyzetét, s merre érdemes továbbmennie. Használom az intuíciómat is, amit szintén nevezhetünk egyfajta tehetségnek. Annak idején megdöbbentő felismerés volt viszont számomra, hogy a tehetségem egy részét nem használtam otthon. Nagyon kemény felismerés volt arra rájönni, hogy egy adott tehetséget az élet minden területén lehet használni. Ezt igyekszem megtanítani a hozzám fordulóknak is: ismerd meg, értsd meg és használd, amid van, de azt használd mindenhol tudatosan!

- Neked mennyire volt fájdalmas egy ilyen szembesülés – merthogy ez tud fájni –, illetve mennyire az a klienseidnek?
- A fájdalmat mindenki szeretné elkerülni, csakhogy az olyan lenne, mintha a fényt szeretnénk megtapasztalni a sötétség nélkül. Honnan ismerem föl a jót, ha nem tudom, hogy mi a rossz? Szerintem hibás elvárás, amikor a boldogságot, elégedettséget keressük anélkül, hogy tudnánk, mi az a boldogtalanság, az elégedetlenség. Azt látom, hogy a „viszonyítás” sok ember életéből kimarad, nem tapasztalják meg azt, így nem tudják, hogy számukra mi lehet az értékes, a jó. Nem a társadalom és a média által sulykolt elvárásokról van szó, hanem az egyén számára értéket, jó érzést, elégedettséget jelentő dolgokról. Az értéket az értéktelen között megtalálni nagyon nehéz feladat, főleg akkor, ha az ember nem tudja, hogy mit jelent a különbözőség, ha nem tudja, hogy lehet annál is jobb, mint amit abban a pillanatban az életében megél. Ha világéletemben csak zsíros kenyeret ettem, akkor amíg nincsen más tapasztalatom, azt hiszem, hogy a zsíros kenyérnél nem is létezik jobb. A megtapasztalás pedig akár tud tényleg fájdalmas is lenni. Eddig miért ettem zsíros kenyeret? Ehettem volna mást is, csak nem néztem körbe magam körül? Én zártam be magam egy ilyen helyzetbe? Rajtam múlt, mert nem voltam eléggé nyitott, nem tettem eleget magamért? Ezek jelenthetnek fájdalmas felismeréseket, bár nem feltétlenül. De ezek vezethetnek el ahhoz, hogy valaki vágyjon a jobbra és tegyen is érte. Ez persze nem azt jelenti, hogy sosem lehet elégedettnek lenni. Épp ellenkezőleg. Ezt is meg kell tanulni, hogy hol a határ, hogy ne az örökös elégedetlenségem fojtson meg és tegyen kiégett. Akik nálam járnak, azok ezt is megtanulják. Megértik, hogy hol az ő határuk, hol az optimum, mire kell vigyázniuk, mik azok a belső mozgatórugóik, motivációik, amelyek túltolása, hajszolása kiégést, frusztráltságot “eredményez”, míg optimális kielégítése elégedettséget, jó érzést okoz. És azt is megértik, hogy mire kell ehhez figyelniük, mit kell tudatosítaniuk magukban, hogy tudat alatt a vágyaik, vagy a környezetükben látottak ne ragadják el, ne vigyék őket fejjel a falnak, hanem ők dönthessenek tudatosan az életükről, kézbe vehessék a sorsukat. 

- Bezárkózottnak érzed az embereket? Milyenek a találkozásaid kicsiben és nagyban?

- Néhány napja volt egy elképesztő élményem. Van egy egyéves fizetett online fejlesztő programom „Legjobban hozom ki belőled” néven. A programban részt vevők hetente háromszor kapnak esettanulmányokat, s azokhoz kapcsolódó kérdéseket. A program során végig viszem őket az önmegismerés folyamatán, mutatva számukra jó és rossz mintákat is, s ehhez kapcsolódóan negyedévente szervezek közös találkozókat is. Az első ilyen összejövetelen döbbenten tapasztaltam, hogy a résztvevők – huszonéves fiataloktól a hatvan pluszos korosztályig terjed a skála – hogyan itták egymás szavait, s szívták magukba azt az élettapasztalatot, ami bennük nincsen meg, azt, ami a saját életükhöz milyen sokat tud hozzátenni. A visszajelzések arról szólnak, hogy az ügyfeleim számára milyen sokat jelentett a találkozó, hiszen beleláthattak egy másik ember helyzetébe. Ez nagyon fontos egy olyan világban, amikor egy gyerek számára egy jó évtizedig csak a család jeleni a mintát, majd azt követően az iskola, később pedig a munkahely – s így ő felnővén azt hiszi, hogy az a világ, amit addig látott és tapasztalt. Hogyan is lehetne képe arról, hogy mi a helyzet egy másik vállalatnál, iparágban, vagy éppen egy másik országban? Hogyan láthatna abba bele, hogy más típusú, más személyiségű, más motivációjú, más tehetségű emberek hogyan is élik az életüket? Ez a lehetőség keveseknek adatik meg. Nyitottá kell válni az emberek felé, miközben a világ éppen e nyitottság ellen hat az információk hatalmas tömegével, amit az emberek már nem akarnak, nem tudnak befogadni. Az a kérdés, hogy hogyan lehet tudatosan nyitottá tenni az embereket, megértetni velük azt, hogy a bennük lévő „jó” nem kizárólagos, mert létezhet „jobb” is, az általuk ismert „rossznál” van „rosszabb” is, csak esetleg azt szerencsére ők még nem tapasztalták meg. Ha sikerül őket ebből a helyzetből kimozdítani, ha sikerül velük megláttatni olyan dolgokat, amiket ők maguk akár csak évtizedek múlva látnának meg (bár akkor sem feltétlenül), ha akár ötven évesen is, de rájönnek arra, hogy évtizedeket vesztegettek el, mert feleslegese vargabetűket jártak be az életükben, de a gyereküknek nem kellene így tennie, akkor az egy óriási siker. Ezért használok mind a személyes konzultációimon, mind a csoportoknál számtalan példát, esetet, hogy lássanak és értsenek meg olyat szempontokat, amit ők a saját helyzetükből nem láthattak vagy nem érthettek meg - akár önmagukkal kapcsolatban is.

- Beszéltünk arról, hogy az ember igyekszik a fájdalmat elkerülni, s hogy a munkád járhat fájdalommal… Minap arról írtál, hogy egy-egy posztod megjelenése után, miközben ketten-hárman „elhagynak”, négyen-öten viszont követni kezdenek. A kíméletlen őszinteséged ellenére sok pozitív visszajelzést kapsz. A körülötted lévő ökoszisztémát hogyan éled meg?
- A visszajelzést mint olyat is a nyitottság témakörébe sorolom. Úgy látom, hogy az emberek oly mértékben váltak zárkózottá, hogy már visszajelzéseket sem képesek adni. A már említett csoporttalálkozó is e kérdés köré épült. Az egyik legfontosabb dolog, hogy a klienseim visszajelzéseket kapjanak arról, hogy „milyen vagyok valójában, hol tartok az életemben, hol vagyok a világban, merre menjek, s ehhez mit tudok használni a tehetségeimből?”. 

- Ráadásul a visszajelzéseknek is vannak minőségbéli szintjei…
- Pontosan. Ám a visszajelzés el- és befogadása, netán kérése – az ezekre való képesség – napjaink egyik nagy társadalmi hiányossága. Pedig fontos dologról van szó, mert ha egy ember nem kap visszajelzést saját magáról, az olyan, mintha ő egy aranyhal lenne egy gömbakváriumban a szoba közepén. Nem tudja, hogy ő jó vagy rossz, nincsenek viszonyítási alapjai. S legnagyobb probléma, hogy annak ellenére, hogy szinte mindenki hiányolja a visszajelzéseket, a legtöbben mégsem tesznek érte semmit. Nem kérnek. Ha meg kapnak, azzal nem tudnak mit kezdeni. Mind a kérést, mind az elfogadást, feldolgozást meg kell lehet és meg kell tanulni. Legutóbb az egyik posztomban feltettem a kérdést, hogy ki miért olvassa a cikkeimet. A több mint ötezer követőmből mindössze egy tucatnyian válaszoltak a kérdésemre. Megfogalmazni a gondolatainkat, átadni a másiknak érthetően, meghallgatni a másikat és elgondolkozni, hogy mit és miért mond, az bizony nem könnyű. De nem lehetetlen. Aki ezt képes megtanulni és jól művelni, annak elképesztő sikerei, eredményei lesznek a jövőben. 

- Látszólag egyszerű kérdésekre is lehet nehéz a válasz… Adunk-e magunknak időt, akár két percet, hogy lelassuljunk, s megértsük, hogy a másik mi is akar?

- Nagyon jó a megközelítésed. Az a tapasztalatom, hogy sokan olyan kérdéseket sem gondolnak végig, hogy „miért azt tettem” … benne vagyunk egy olyan taposómalomban, amiben nem tesszük föl a „miért?” kérdést, majd azt vesszük észre, hogy ugyan megérkeztünk valahová, ám a „hogyan”-ra és a „miért”-re nem adunk válaszokat. Miért így élünk? Miért ezt csináljuk? Miért nem éljük másképpen az életünket? Miközben célokat kellene megfogalmazni, ahhoz viszont le kellene lassulni. S valóban, egyszerű kérdésekkel szoktam dolgozni, amik megválaszolása időnként vért izzasztó tud lenni. Elégedett vagyok-e? Vagy az lehetnék, de nem gondoltam át, hogy az is lehetek? Vagy csak megyek előre? Mi állít meg, egy baleset, egy sérülés, egy válás vagy egy kirúgás? Miért is történt ez velem? Nem egy esetben tapasztaltam, hogy a kirúgott felső vezető évekkel a kirúgása után sem jutott el odáig, hogy egyáltalán föltételezze: neki is lehet szerepe a történtekben. Csak másokat hibáztatott. 

- Ez is egy érdekes „sport”; nem túl magas önreflexiós szint, míg kudarc esetén a mutatóujjak igen gyorsan ráböknek bárkire.
- Az önreflexiónak azért van egy olyan túlhúzása is, amikor az egész folyamat önhibáztatássá fajul; a „mindenről én tehetek”, az „én csesztem” el rigmusok a legrosszabbak és a legkárosabbak. Ugyan sok ember nem gondolkodik, csak él bele a világba. Viszont ha gondolkodik, akkor sokszor nem azon, amin kellene. Amikor az ember önállóan gondolkodik önmagáról, s a gondolatairól nem kap visszacsatolást, akkor gyakran megragad egy pontot, s azzal „dolgozik”, miközben könnyen lehet, hogy tévúton jár. Innentől viszont a következtetései és a cselekedetei sem biztos, hogy jók lesznek. Hogy mire lenne szükség? Kommunikációra, beszélgetésre az emberek között. Az emberek egy része úgy él a párkapcsolataiban is sok éven keresztül, hogy semmilyen érdemi, akár kritikai, vagy dicsérő visszacsatolást nem adnak egymásnak. Csak feladatokat végeznek el. Akárcsak a vállalatoknál a munka világában. 

- A célzott beszélgetések alkalmával nyilván nem klasszikus baráti beszélgetésekre kell gondolunk, hiszen az ismerősök, barátok nagyobb részt azt mondják, amit az ember hallani akar, nem?
- Ezek a beszélgetések – amiknek helye lenne a párkapcsolatok világában is – abszolút eltérnek a „baráti csevejektől”. A feleségemmel nekünk is össze kellett csiszolódnunk, kőkemény tanulási folyamaton mentünk keresztül. Folyamatosan igyekszünk olyan helyzetet és lehetőségeket teremteni, amelyek mindkettőnk számára jót jelentenek. Ehhez rendszeresen egyeztetjük, hogy melyikünk mit lát, érez, gondol, ezeket szintetizáljuk, addig beszélgetünk akár több fordulóban is, míg közös célokat tud meghatározni. Ezek elérésében egymásra támaszkodunk, egymást segítjük. Erre lenne szükség a vállalatok esetében is: nem csak a vezetőnek vagy az alkalmazottnak kell jól érezni a magát, hanem mindkettőjüknek. 

- Kik keresnek téged?

- A kezdet kezdetén csak vállalati megbízásaim voltak. Ma már viszont a vállalkozásoktól, vállalatoktól jönnek, de nem vállalati megbízásból a vezetők. Alanyi jogon keres meg vezető, cégtulajdonos, vagy alkalmazott, mert szeretné megoldani egy adott problémáját, vagy javítani akar az élethelyzetén, vagy „csak” jobb akar lenni – ki akarja magából hozni a legjobbat. 

- Azért az önkéntesség egy eléggé fontos tényező!
- Ha valakit küldenek, akkor a legtöbb esetben őbelőle is ki lehet váltani az akaratot és a motivációt, ám az még plusz két kör. Ám ha magától érkezik, akkor az már azt jelzi, hogy készen áll, változni szeretne, így sokkal jobban lehet vele együtt dolgozni és az eredmény is jobb lesz. A kérdés megint csak az, hogy a társadalom hány százalékában van meg az akarat egy jobb életre? És mennyien akarnak tenni is érte? 

- Mit jelent, hogy valaki egyszerűen csak jobb akar lenni?

- Egy embernek sokfajta mozgatórugója van, s nagyon sokkoló lehet az a pillanat, amikor szembesül akár a tudatos, akár a tudattalan motivátorainak valós természetével. Az ügyfeleim elé odateszem azokat a motivációs faktorokat, amelyeket a tudományos kutatások feltártak. Döntő többségük nem tudja kiválasztani teljes mértékben a saját mozgatórugóit. Márpedig ha nem ismerem pontosan, hogy mik hajt, akkor nem is tudom azokat mind kielégíteni. Valamit túltolok, valamiből pedig hiányom lesz. Ez a stressz egyik legnagyobb kiváltó oka. És csak gürizek, csak tolom, csak végzem a feladatokat, de mégsem leszek elégedett. Sok mindenre tanítják az embert az élete során, ám önmagunk ismerete nincsen ezek között. Nem tanítják meg azt az embereknek, hogy hogyan figyeljenek önmagukra, hogy mire is kellene pontosan figyelniük, hogyan figyeljenek tudatosan a környezetükre, hogyan segítsék saját magukat és a környezetüket, hogyan tudnak úgy beszélgetni valakivel, hogy az mindkét fél számára jó értelemben vett hasznot hozzon úgy, hogy többek legyenek a következő pillanatban. Van, aki ezt élete végig nem tudja megtanulni. 

- Az iskolarendszer erre nem alkalmas, a családokat elsodorják a mindennapok. Hol lehet átadni ezt a fajta tudásanyagot?

- Pedig szerintem mindez a családban kezdődik, amikor a gyerek azt a mintát látja, hogy a szülei beszélgetnek egymással, de nem csak a „mi legyen az ebéd”-szintjén, hanem arról is, hogy kinek hogyan telt a napja, mi volt az örömforrása, ki miben tud a másiknak segíteni, hogyan tudja boldoggá tenni… a gyerek lát mintát arra, hogy az emberek között vannak visszajelzések, jók és rosszak is. 

- „Köszönöm, hogy lehetővé tetted, hogy ez vagy az történjen velem…”

- Pontosan. Két, egymást szerető ember közötti beszélgetés – amiben benne vannak az érzelmeik, amiben meg tudják élni az örömöt és a bánatot is – nagyon fontos mintát ad a gyerekeknek is. Milyen minta az, amikor egy beszélgetés csak a másik lecseszéséről, csak a feladatokról szól? Az én értelmezésem szerint a gyermekvállalás nem kaland, hanem egy óriási felelősségvállalás, amire meg kell tanítani a gyerekeket is, hogy amire felnőnek, képesek legyenek felelősséget vállalni. 

- Sok esetben a friss szülőket sem készítik fel igazán a gyermekvállalásra, az instafotók pedig jelentős részben hamis képet mutatnak sok minden másról is.

- Szerintem a társadalom döntő többsége nem tudja, hogy mit jelent párkapcsolatban élni, felelősséget vállalni a másikért. Honnan is tudnák a legtöbben, ha sokan a saját életükért, a saját munkájukért, a vállalatukért sem tudnak felelősséget vállalni. Az alkalmazott elvárja a főnökétől, hogy számára jó munkahelyi környezetet alakítson ki, ám kérdéses, hogy ő maga mit tesz azért, hogy a kellemes körülmények finanszírozhatók legyenek. Másik oldalról: a vezetői elvárás az, hogy a dolgozók mindig munkára készen legyenek és nagyon jól teljesítsenek, de vajon megkérdezi-e őket arról, hogy mi a helyzet a családdal, hogy vannak, hogyan élnek, miben tud segíteni. Mielőtt a másikra tolom a felelősséget, először önmagamért kell vállalnom. 

- Nagyon erősen fogalmazol, kemények a válaszaid. Van-e ebből problémád, hátrányod?

- Három gyermekem közül kettő ugyanabba az iskolába járt, ahol futott egy, a szülőket támogatni igyekvő kezdeményezés. Mivel felnőtt ügyfelekkel dolgozom, felkértek egy előadás megtartására arról, hogy mit látok, miért fontos, hogy milyen mintát ad a szülő a gyermekének, a szülők felelőssége hol és miképpen jelenik meg a gyerekek életében, szocializációjában. Több mint ötszáz szülőnek lett volna hely a rendezvényen, ám a tanárokon kívül talán hárman voltak jelen. Az előadás után a kisebbik lányom osztályfőnökének kérésére mindezt elmondtam a szülői értekezleten is. A szülők fele azóta nem köszön, miután megmutattam, hogy gyerekük helyzetének alakításában nekik is szerepük van és nem mindegy, hogy milyen mintát mutatnak. Viszont többen nem hogy odajöttek, de arról is érdeklődtek, hogyan is lehetne jobban csinálni, mit kell tenniük, milyen tanácsokat adnék nekik. 

- A munkád a kölcsönös bizalmon és szimpátián alapszik. Előfordul, hogy te mondasz nemet a közös munkára?
- Hogyne. 

- Miért?

- Volt rá példa, hogy a hozzám forduló vezető személyisége olyannyira sérült volt, ami inkább orvosi segítséget igényelt volna. De előfordult olyan is, hogy az ügyfélben kétség sem merült fel azzal kapcsolatban, hogy a vele való történésekben neki is megvan a maga felelőssége. Azzal kapcsolatban várt visszaigazolást, hogy rajta kívül mindenki hibás. 

- Könnyű nemet mondani?

- Megtanultam, mert rákényszerített az élet. Előfordult, hogy próbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy valaki eljusson „Á”-ból „B”-be, de rájöttem, hogy nem lehet másokat megmenteni az ő akaratuk ellenére. Bármit megteszek érte, amennyiben látom, hogy ő is tenni akar magáért, de ha csak leül és tőlem várja a változást, akkor az zsákutca. Akkor elküldöm. Neki sem lesz ugyanis sikerélmény, nekem sem. Márpedig nem vagyok mazochista, az eredményt szeretem. Azt pedig azt jelenti számomra a munkámban, hogy valaki ügyfélként vagy a megbízó szervezet jobb lesz, jobban lesz, hatékonyabb lesz, jobb helyzetbe kerül, mint előtte volt. Ehhez segítem hozzá azokat, akik ezt akarják és tenni is hajlandóak érte mind egyéni, mind vállalati megbízóként. 

- A keménység ellenére nekem mégis csak úgy tűnik, hogy „igenember” vagy, aki igent mond emberileg és a munkáján keresztül is a másik ember jobb életére.

- Amit teszek, nem tudnám megtenni a kezdeti nyitottság nélkül. Hiszen ha nem lenne legalább egyszeri alkalom a találkozásra, s arra, hogy megpróbáljuk, az egyenlő lenne a teljes elzárkózással. Viszont megesik, amikor már folyamat elején nemet mondok valakinek, ha az látszik az addigi életútjából, hogy abból hiányzik a becsület, az őszinteség és a tisztesség. Ebben az esetben nem csak önmagának, de nekem is hazudni fog. Márpedig, amit teszek, annak az őszinteség az alapja. 

- Akarata ellenére senkit sem lehet „előre mozdítani” vagy „megmenteni”. Vagyis lehet, de az nem fog beépülni a saját rendszerébe.

- Abszolút így van. Aki úgy éli az életét, hogy a gondolkodásmódjának alapja nem az, hogy az életben kemény munkával megyünk előre, hanem lopva-csalva vágja magának az utat, azzal nem akarok semmit sem kezdeni. A saját értékrendemmel nem fér ugyanis össze. Márpedig ha olyat teszek, amiben az értékrendem sérül, abból nem jövök ki jól. Számtalan példát tudnék hozni, milyen csúnyán lehet sérülni, amikor valaki a saját értékeivel, vágyaival szembemegy, elfojtja azokat, ahelyett, hogy büszkén felvállalná, s arra építene. Ez utóbbiban adok mintát feleségemmel a gyermekeimnek. Mert akkor emelt fővel tudják élni az életüket. És jó példák lesznek. Ezt értik meg, illetve tapasztalják meg azok az is, akik megtisztelnek bizalmukkal, s felkérnek, hogy a legjobbat hozzam ki belőlük vagy cégükből. Jó példák lesznek ugyanis a környezetüknek. Merthogy igenis vannak jó példák, akik erre törekszenek tudatosan. 

Névjegy - Dara Péter

Azon dolgozik, hogy minél többen legyenek elégedettek életükkel, munkájukkal, de legfőképp önmagukkal. Ahhoz segítette hozzá több mint ezer egyéni, valamint világcégekből, neves szervezetekből álló vállalati ügyfeleit, hogy megértsék a bennük rejlő tehetségüket, motivációjukat, s arra építve hozzák ki önmagukból és a környezetükből legjobbat. Tapasztalatát, kutatási eredményeit több felsőoktatási intézményben tanítva, médiák, illetve szakmai/társadalmi szervezetek felkérésére konferenciákon, előadásokon, vállalati belső fórumokon, illetve számtalan cikkben osztotta meg. A Pécsi Tudományegyetem címzetes egyetemi docensi kitüntetéssel ismerte el. Két felsőoktatási intézményben alapított coach képzést. Rendszeresen osztja meg esettanulmányait több ezer követőjének saját “hivatalos” Facebook oldalán, illetve a LinkedIn-en, hogy mások is tanulhassanak a jó és rossz példákból.

Hisz abban, hogy minden eszköz az ember jól létét kell, hogy szolgálja. Ezért például a Facebookon több zárt csoportban is fejlesztőprogramot csinál, hogy minél több ember számára elérhetővé tegye, hogy a legjobbat hozza ki magából. Folyamatosan tesz érte, hogy önmagából és feleségéből is kihozza ezt. Ketten együtt ugyanis ki tudják hozni három gyermekükből is.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Szabadúszó újságíró, coach, maratonista. Minden mögött az embert keresi, azt, ami őt előre viszi, teljesítményre sarkallja, amitől ő maga „élővé” válik. A digitalizáció és az ...





Címkék: coach, pszichológia