Egy Tinder felmérés szerint a Z generáció tagjai nagyon tudatosak az ismerkedésben és a leendő partnerük megtalálásában. Ez egy valid eredmény lehet, vagy egyszerűen csak a tudatosság látszatát akarják magukról kelteni, és esetleg becsapják a teszteket?
Azt nem gondolom, hogy szándékosan becsapják a teszteket, sokkal inkább arról van szó, hogy csak úgy tűnik, hogy tudatosak, és mi mossuk össze a tudatosságot más jelenségekkel.

A társereső appokon millió lehetőség és információ zúdul ránk, ami feldolgozhatatlan az agyunk számára, döntési paralízisbe kerülünk, tehát megpróbáljuk leegyszerűsíteni a világot, és különböző szűrőket állítunk be, hogy a potenciális partnerünknek milyen iskolai végzettsége legyen, mi érdekelje, milyen zenei stílust szeressen, dohányozzon-e vagy sem, és sorolhatnám. Ugyanakkor ezek beállítása csak azt a látszatot kelti, hogy tudatosan keresnek a fiatalok, valójában magukat védik meg az információ hullámtól.

Mikor mondhatnánk azt, hogy valaki tényleg tudatosan keresi a társát?
A tudatosság ott kezdődne, hogy olyan filtereket állítunk be a potenciális partner esetében, hogy milyen a kommunikációs stílusa, hogyan kezeli a konfliktusokat, hogy reagál a stresszre, mi motiválja, milyen traumái, milyen sémái vannak, mert ezek jobban meghatározzák a kapcsolat hosszútávú minőségét. Azonban ilyen filtereket nem lehet beállítani a társkereső appokon, ezek nem instant megválaszolható igen/nem kérdések. A tudatosság alapja az önismeret, és ahhoz, hogy el tudjam dönteni, milyen partnerrel működne a kapcsolat, éppen mit keresek: kalandot, vagy akár komolyabb kapcsolatot, ahhoz saját magammal is szembe kell néznem.

Valójában csak a döntés és a tudatosság illúziója van meg a társkereső appokon. A jó döntéshez ismernünk kell magunkat olyan módon, hogy mik a mintázataink, milyen játszmákba szoktunk belemenni, és olyan módon is folyamatosan tudatosnak lennünk, mi zajlik bennünk és körülöttünk.

A potenciális partner nem egy ruhadarab, aminek paraméterei vannak, felpróbáljuk, és illik vagy nem, hanem az ismerkedés folyamatában való tudatos jelenlétünkön, az egymásra való hatásunkon múlik, hogy kialakul-e a kapcsolat, akár egy rövid kaland, vagy hosszabb távú elköteleződés.

Olvastam, hogy az emberek többsége hosszasan elnyújta az online beszélgetést. Mennyi időre van szükség ahhoz, hogy egy chatelés valós találkozóba menjen át? Mi az oka, hogy számos ember fél az első személyes kontaktustól?
A chatelés egy kényelmesnek tűnő lehetőség az ismerkedésre, amit sokan szívesen húznak el, hogy elkerüljék a visszautasítás lehetőségét. Alapvetően inkább megpróbáljuk elkerülni a veszteséget, minthogy vállaljuk a nyereséggel járó kockázatot.

Sokszor azért nem mernek találkozni, mert félnek az utólagos megbánástól (kár volt fotót küldenem, kár volt megnyílnom), maradnak a biztonságos online térben történő beszélgetésnél, mert nem akarnak szembesülni az igazsággal.

Az elsüllyedt költség torzítása is a chatelést erősíti, hiszen, ha már sok energiát beleöltünk egy tevékenységbe, túl nagy rizikó, hogy csalódunk személyesen, inkább nem változtatunk a szokásunkon, és nem szembesülünk az energia-pazarlásunkkal.

Természetesen nagyon nagy egyéni különbségek vannak, hogy mennyi idő után kezdeményeznek személyes találkozót az emberek (pl. önértékelés, korábbi tapasztalatok, motiváció, proaktivitás, milyen kapcsolatot keresnek, milyen pszichológiai szükségleteit elégíti ki a chatelés / találkozó). Sokszor valaki csak egy kis önbizalom boost-ot szeretne, és bőven elég a chatelés, a tudat, hogy másoknak is tetszik, vagy pont egy szakítás után gyorsan személyes találkozókat kezdeményez, és 5 randit is betervez egy napra, hogy jobban érezze magát.

Vannak, akik félnek az elutasítástól, és mindent megtennének, hogy elfogadják őket pl. a fotókat a lehető legelőnyösebben állítják be, úgy válaszolnak, hogy a másik félnek valóban tetszen, bevetnek AI megoldásokat, hogy a megfelelő stílusban tudjanak írni... Sokszor a személyes találkozón sem vesszük észre, hogy hatalmas a különbség a valóság és az online megismert személy között, mert valójában azt látjuk, amit látni szeretnénk. Addigra felnagyítjuk a pozitív élményeinket, és ebből nehezen engedünk, mert kétségbeesetten vágyunk a kapcsolódásra. Arra törekszünk, hogy elkerüljük a kognitív disszonanciát (hosszan chateltünk valakivel, megosztottuk vele magunkat az online térben, és kiderül, hogy mégsem olyan szimpatikus, esetleg átvertek; ilyenkor előbb hazudjuk magunknak azt, hogy élőben is olyan kedves, mint online, minthogy befejezzük a randizást vele).

Mennyire fontos a külső, vonzónak tartjuk azt, aki hasonlít ránk? Elsőre miket veszünk észre valakin?
Számít a külső minden helyzetben, de ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek modell szépségűnek kell lennie. 7 másodperc alatt megvan az első benyomás, ami persze idővel felülírható. Ha adunk időt annak, hogy megismerjük a másikat, akkor van esély rá, hogy kikerül a dobozból.

Evolúciós pszichológiai szempontból pl. a mosoly, nagy szemek, szép bőr, egészséges haj mind vonzóak, mert boldogságra és egészségre utalnak, és ösztönből törekszünk arra, hogy egészséges és boldog emberekkel vegyük körül magunkat. Más kutatások szerint az első benyomás során lejön az emberről az egészsége, közérzete, önbecsülése, motivációja/vágyai.

A hozzánk hasonló emberekkel szívesebben barátkozunk, ismerkedünk, ilyenkor az ismerősségi hatás érvényesül.

Mi az, amitől még hatással lehet valaki ránk?
Millió dolog megfoghat a másik emberben, de a környezeti hatásra, vagy a találkozás előtti érzelmi állapotunkra ritkán szoktunk gondolni mint fő befolyásoló tényezők. A függőhíd kísérlet nagyon jól szemlélteti, hogy a környezet hogyan hat az érzelmi élményünkre és viselkedésünkre. A kutatásban résztvevő férfiak egyik csoportjának egy rozoga, veszélyes függőhídon kellett átkelni, a másik csoport egy stabil hídon ment át. A híd végén ugyanaz a csinos nő várta az átkelőket, és megadta a telefonszámát. A veszélyes függőhídon átkelők közül szignifikánsan többen hívták fel a csinos nőt. Az erős érzelmi élményt és adrenalin-fröccsöt erős vonzalomként magyarázták meg magunknak a résztvevők. Hétköznapi randi-helyzetekben is jó módszer, ha kicsit megemeljük az izgalmi állapotot, és így erősebb vonzalom alakulhat ki, pl. ijesztő film megnézése a moziban, közös sport, rafting ...csak a fantázia szabhat határt, hogy mivel fokozzuk az izgalmi állapotot. Fontos, ne legyen túl ijesztő a film, ne rettegjen a másik, ne a komfortzónájából rángassuk ki, mert a túlzott félelem beszűkült tudatállapotot, bűnbakképzést indíthat el, és az ellenkező hatást érjük el vele.

A végére tartogattam egy sikamlósabb kérdést. Mi a helyzet az egyre elterjedtebb szextinggel? Rendben van ennek a használata?
Izgalmas és népszerű ismerkedési forma a kapcsolat elején, ha mindkét fél beleegyezik. A férfiakat és nőket más indít be; férfiak inkább vizuális sext-ekre vágynak, a nőket elsősorban annak verbális kifejezése izgatja, hogy mennyire kívánják őket, mi mindent tenne meg velük a partnerük. A sexting ugyanazokat a hormonokat szabadítja fel, melyeket a szex: dopamin, oxitocin, tehát a boldogság, jutalom és kötődés hormonjait. A szex az agyunkban kezdődik, úgyhogy a személyes találkozóra is pozitívan hathat, ha előtte sextelnek, mert annak az érzése, hogy a másik őt akarja, a legnagyobb vágyfokozó.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!