- Ha olyan szituációba kerülnél, hogy egy mondatban kellene összefoglalnod, hogy ki vagy te, mivel foglalkozol, akkor mit mondanál?
- Azt szoktam mondani, hogy író vagyok. Ugyan még mindig egy kicsit sumákolva beszélek erről. Talán mert túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy nagyon magabiztosan kijelentsem azt, hogy írok, ezért inkább olyasmit mondok, hogy írással foglalkozom. Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy aktivista munkát is végzek a mentális egészség területén.

- Hogy mindebből mi tett téged példaképpé, azt megfejtjük a beszélgetésben. Személyesen ugyan nem tudtál jelen lenni a Példakép díj díjátadójánál, de azért eljutott hozzád az elismerés. Mennyire lepődtél meg azon, hogy a szakmai zsűri általi előválogatás után a közönségszavazáson te nyertél és te lettél a Z generációs Példakép díjas?
- Halász Kolossal egyszerre voltam jelölt, akit ismerek rapperként, nagyon királynak tartom azt, amit csinál, pont ezért biztosra vettem, hogy van akkora rajongótábora, hogy a végén ő kapja a díjat. Meglepett, hogy nem így lett, bár annak a felállásnak is örültem volna, mert imádom a munkásságát.

- Lehet, hogy az is benne van, hogy ugyan a Z generációsok között nyertél, de biztosan nem csak Z generációsok szavaztak.
- Igen, valószínű az lehetett a döntő oka annak, hogy így alakult az eredmény, hogy az a közönség, amit én elérek, az aktívabb a kommunikációs és média szférában, mint az a közönség, akit ő elér, és nem is csak Z generációsok alkotják.

- Te mennyire érzed magad Z generációsnak? Mennyire látsz egyáltalán törésvonalakat az egyes generációk között? Volt-e már neked abból problémád, konfliktusod, hogy másnak érzed magad Z generációsként?
- Az utóbbi pár évben mindenképpen egy központi motívum volt a karrieremben az, hogy azért kaptam meghívásokat, hogy én a Z generációt reprezentáljam. Kezdetekben, amikor elkezdtek engem egyfajta Z generációs mintapéldányként emlegetni, akkor még nagyon kevesen voltunk láthatók ebből a korosztályból. És most, hogy már egyre többen vagyunk, egyre kevésbé érzem azt, hogy a Z generációhoz tartozás nehézségekkel, konfliktusokkal járna.
Újságíróként is érdekel a téma, többször foglalkoztam is vele, sokat beszélgettem generációkutatókkal. Steigervald Krisztiántól nagyon sokat tanultam, például azt, hogy már biológiai különbségek is megjelentek a mi generációnknál, másként fejlődik ki az agyunk. Ezzel pláne még egyértelműbbé vált számomra, hogy ez nem csak egyfajta hóbort, ha azt mondogatjuk, hogy az egyes generációk így meg úgy másmilyenek, emögött tudományos háttér van, pontosan el lehet magyarázni, hogy miben rejlik a különbség és miért.

- Hogy éled meg azt, hogy neked képviselned kell ezt a generációt? Néha már teher ez, hogy még mindig ez a „generációs hiszti” megy, vagy pont azt érzed, hogy tehetsz valamit azért, hogy áthidalhatók legyenek az esetleges szakadékok, és ne csodabogárként tekintsenek a Z generációs fiatalokra?
- Valóban előfordulnak olyan idegesítő szituációk, amikor megkapom a tipikus kérdéseket, mint hogy akkor ti egész nap a mobilon lógtok, és akkor mindig el kell mondanom, hogy egyébként nem ilyenek vagyunk. Sokszor azt látom, hogy olyan prekoncepciókkal keresnek meg, hogy inkább pozitív példaként akarnak kiállítani a saját generációmból, nem azzal, hogy nézzétek, ő milyen jó fej, milyenek jó fejek a Z-generációsok, hanem inkább azzal, hogy nézzétek, ő milyen jó fej, nem úgy, mint a kortársai. És ez az, amit nem szoktam szeretni. Ahogy azt sem, ha azzal jönnek, hogy hát igen, de te nagyon sokat olvasol, milyen értelmesen beszélsz, de bezzeg a te korosztályod, ők már nem tudnak meglenni egy normális munkahelyen, mert nem érdeklik őket a könyvek, egész nap csak telefonoznak. Mindig elmondom, hogy egyébként ez nem így van. Nem gondolom azt, hogy én egy különleges karaktere, különleges eleme vagyok a generációmnak, hanem mind ilyenek vagyunk. Szerintem én nagyon tipikus Z generációs vagyok, és én erre tök büszke vagyok, mert azt gondolom, hogy az eddigi legtájékozottabb és legempatikusabb generációhoz tartozom, az alattunk lévő generáció pedig még inkább ilyen lesz.

- Mit mondanál azoknak, akik aggódnak esetleg amiatt, hogy hamarosan Z generációsokkal kell együtt dolgozniuk? Kell-e egyáltalán másképp viszonyulni hozzájuk?
- Én azt gondolom, hogy nem nekünk kell idomulnunk a munkaerőpiachoz, hanem előbb-utóbb annak kell majd hozzánk. Egyszerűen azért, mert nagyon sok minden, ami a mi másságunkat jelenti, az már nem fog változni, sőt, egyre durvábban meg fog jelenni az utánunk következő generációknál. Például az, hogy mi nem vagyunk jók abban, hogy hosszú információkat megjegyezzünk és vissza tudjunk mondani, mint amilyen például egy vers megtanulása. Abban sem vagyunk jók, hogy türelmetlenek vagyunk, ugrálunk a dolgok között, egyszerűen máshogy dolgozza fel az agyunk az információkat. A legtöbb tradicionális munkahelyen ezt hátránynak tartják, hogy te miért nem tudsz elolvasni 200 oldalt egy anyagból és aztán majd összefoglalni az olvasottakról a véleményedet, vagy miért kezdesz bele egy új projektbe, miközben az előző be sem fejeződött.
Pedig ezek mind olyan dolgok, amelyekből simán lehetne előnyt kovácsolni, ha nem ragaszkodna minden munkáltató ahhoz, hogy betörjék a fiatalokat a saját, megszokott rendszerükbe. Igen, lehet, hogy nem tudunk megjegyezni egy hosszú szöveget, viszont egy kétszer olyan hosszú szövegből feleannyi idő alatt választjuk ki a releváns információt, mint egy nálunk idősebb kolléga. És lehet, hogy egyszerre több dologra fókuszálunk, de pont ettől működik jól az agyunk, mert nem ununk meg valamit és csekkolunk ki belőle, hanem fel tudjuk osztani magunknak úgy a feladatokat, hogy éppen azzal foglalkozzunk, amire van kapacitásunk.

- Adja magát a kérdés, hogy ha már Példakép díj kapcsán beszélgetünk: neked vannak-e példaképeid, akikre te felnézel, akiktől tanultál valamit?
- Van, sok. Régóta felnézek az egyedülálló szülőkre, akik egy ilyen tradicionálisan társas feladatot magukra tudnak venni, és általában nem önszántukból teszik, hanem kényszerből, de mégis nagyon kiváló munkát tudnak végezni. Konkrét személyeket tekintve: hatalmas Szécsi Pál rajongó vagyok, és nagy inspirációt jelent nekem mind az élettörténete, mind a művészete.

- Van ebben azért valami ijesztő is, mert azért Szécsi Pál élete nem épp pozitív sztorival zárult.
- Én inkább azt látom ebben, hogyha neki meglettek volna azok az erőforrásai, amelyek nekem megvannak most, akkor az ő története nagyon máshogy végződhetett volna. De ettől még az ő gondolkodásával, azzal, ahogyan magát látta, nagyon tudok azonosulni, csak nekem már nem egy olyan korban kell felnőnöm, ahol problémát jelentene normálisan kifejezni a gondolataimat és az érzéseimet, és ne kapnék ehhez segítséget, ha szükségem van rá.
Kemény Zsófira is felnézek, mert azt látom, hogy nagyon hasonló az életutunk, és ő úgy tudott ezen tovább menni, hogy soha nem kompromittálta önmagát, és mindig olyan dolgokat csinált, amik önazonosan, őszintén jöttek. Csak pár évvel idősebb nálam, de egy remek példa látni azt, hogy mindig pont az eggyel előttem lévő életszakaszban mit csinál épp, és hogy milyen jól megy neki. Barátaimtól, szüleimtől is nagyon sokat tanulok, mindenkiben találok olyan dolgot, amit érdemes ellesni.

- Ha már említetted a párhuzamot Kemény Zsófival a hasonló családi háttere miatt: mennyire determinálta a te karrieredet az, hogy milyen családban nőttél fel, és hogy édesapád egy sikeres ember, aki még a közösségi médiában is aktív, ráadásul édesanyád sem volt ismeretlen a kulturális közéletben? Áldás vagy átok egy ilyen közegben felnőni?
- Végtelenül tisztelem azt, amit a szüleim elértek, viszont én nem is szeretnék, de nem is tudnék olyan ember lenni, mint amilyen az apukám, és olyan se leszek, mint amilyen anyukám volt. Érthető, hogy apukámhoz hasonlítanak leginkább, ha már azonos területen ténykedünk, de én mégis sokszor azt érzem, hogy én egyértelműen nem ugyanaz a karakter vagyok, mint ő. Nem ugyanazok a témák érdekelnek minket, nem írunk hasonlóan, nem hasonló műfajokban alkotunk. A világ legértelmiségibb családjába születtem, de én nem voltam soha akadémikus alkat. Soha nem voltam az a típus, aki még extra éveket iskolában akar tölteni, hogy elolvashasson vaskos könyveket. Alkotni nagyon szeretek, de nem széles háttértudásból jön az érdeklődésem az irodalom iránt, hanem egyszerűen onnét, hogy mindent verbalizálnom kell, ez az önkifejezésem eszköze. Nem vagyok értelmiségi, és igazából ez az, amit mostanában kezdtem el elfogadni.

- Nem vagy értelmiségi?
- Például nem járok egyetemre.

- Az a feltétele annak, hogy értelmiségi legyél?
- Nem, de abban az értelemben talán igen, ahogyan mondjuk az én családom tekint erre. Mindegyiküknek van diplomája, akár több is. Mindenki nagyon elvont dolgokat tanult, kiállításmegnyitókra és színházpremierekre járnak szórakozásként, nekem pedig az a szórakozás, hogy elmegyek a majálisra. Nyilván ez a koromból is fakad, de egyszerűen arra jöttem rá, hogy én nem vagyok egy ilyen elegáns, magas kultúrához tartozó ember, és ez jól is van így.
Ez nem azt jelenti, hogy ne tartanám fontosnak, hogy tájékozott legyek. Nagyon érdekel a világ, mindig utána fogok nézni, hogy mi történik körülöttem. Szeretek mélyebb tudást szerezni olyan dolgokról, amelyek érdekelnek. De ez nem ebben a klasszikus kifinomult formában fog nálam megjelenni, mint a családomnál, az biztosra vehető. Volt némi önbizalomhiányom amiatt, hogy felismertem: Jézusom, én soha nem leszek ennyire kifinomult és mindentudó, mint a családom. De aztán rájöttem, hogy nem is kell. Csak jól akarom érezni magam és segíteni akarok más embereknek – ennyi célom van.

- Mikor engedted el azt, hogy neked az egyetemen tanulás, az értelmiségi pálya lenne az utad? Egy korábbi interjúban még büszkén mesélted, hogy az amerikai Princeton egyetemmel lesz felvételi beszélgetésed.
- Náluk az utolsó körig jutottam, de egy csomó más, tök jó egyetemre felvettek, és nagyon hálás is vagyok érte. Aztán végül én nem akartam külföldre menni. Először csak azt tudtam megfogalmazni, hogy nem akarok innen elköltözni. Itthon egy évig jártam egyetemre, jelenleg nem tanulok, nem is tudnám megoldani a munkám mellett és most az a prioritás. Lehet, hogy egyszer majd beiratkozom egy OKJ-s ácsképzésre, hogy szerezzek magamnak egy plusz tudást, mert azt szeretném.
Az utóbbi 4-5 hónapban kezdtem el megfogalmazni magamban, hogy jó, akkor én nem tartom magamat értelmiséginek. Egy tévéműsorba való meghívás indította ezt el bennem, mert korábban nem vállaltam el semmi olyasmit, amiben beraktak volna engem a „celeb” kategóriába, ami én egyébként nem vagyok. A felkérés kapcsán el kellett gondolkodnom, hogyha én ezt most vállalom, akkor nemcsak én nem fogom azt gondolni magamról, hogy értelmiségi vagyok, hanem más emberek sem fognak úgy megítélni. Feltettem magamnak a kérdést, hogy végül is miért zavarna az engem, hogy kevésbé tartanak okosnak és komolyan vehetőnek, amikor egyébként is tehernek érzem azt, hogy állandóan okosnak és komolyan vehetőnek kell lennem, mert én inkább jó fej szeretnék lenni. De ha folyton arra vagyok rástresszelve, hogy értelmesnek tűnjek, akkor elfelejtem jól érezni magam.

- Ahogy korábban mondtad, alapvetően nagyon másnak látod azt, ahogy édesapád és te működtök. Kívülről nézve azért vannak hasonlóságok, akár a közösségi média jelenlétet, akár a podcastelést, akár az írást tekintjük. Kívülállóként gondolhatnánk azt is, hogy adott volt ez a minta, és egyértelmű volt, hogy ezt vitted tovább.
- Nem egy tudatos terv volt részemről, hogy így alakul a karrierem, ahogy. Nekem gyerekkorom óta az írás az első számú eszközöm az önkifejezésre. Ez már azelőtt így volt, hogy az apám ezzel foglalkozott volna. Amikor engem elkezdett ez érdekelni, akkor az én apukám a Városházán dolgozott, nem írásból élt. Anyukám kiskorom óta látta bennem, hogy az írás érdekel, és még az akkori osztályfőnökömet is arra kérte, hogy támogasson engem ebben, mert annyira természetesen jön ez nekem, hogy nem jöttem még rá, hogy jó vagyok benne. Az, hogy apával mostanság mégis hasonló pályán mozgunk, részben azért is van, mert Magyarországon élünk, limitált lehetőségekkel. Ugyanakkor akad néhány véletlen hasonlóság, amiknek semmilyen szinten nem volt köze egymáshoz.

- Na de akkor mikor látjuk apukádat divatfotózáson? Merthogy te ott is jelen vagy.
- Szerintem fiatalon simán modellkedhetett volna, csak nem elég magas hozzá ő sem. De például a nagymamám is modellkedett, szóval ebben sem én vagyok az első a családban. Sőt, a húgom is előttem kezdte. Úgyhogy nagyon nehéz egy olyan virágzó családban érvényesülni, ahol mindenki nagyon kreatív és bevállalós.

- Pedig első ránézésre úgy tűnik, mintha ez a modellkedés egy kicsit másik út lenne, egy külön pálya, ami lehet, hogy feltöltődés a többi feladathoz képest, miközben valószínűleg legalább olyan kemény meló, mint bármelyik másik.
- Nekem kikapcsolódás. Tud ez nagyon-nagyon nehéz lenni, de számomra már nincsenek olyan aspektusai a modellkedésnek, amelyeket más munkáimban már ne tapasztaltam volna meg és kellemetlennek érezném. A tévézés miatt hozzá vagyok szokva, hogy emberek követnek valahova egy kamerával, vagy piszkálják a hajamat, közben nekem mentálisan egyáltalán nem kimerítő a modellkedés. Talán azért is, merthogy plus size modell vagyok, így azok, akik velem dolgoznak, már eleve jó fejek szoktak lenni, és nem kezdik el kritizálni azt, ahogyan kinézek. Szerencsére nekem nem kell szigorúan tartanom bizonyos méreteket, amiket a straight size modellektől megkövetelnek, tehát nem azzal telik el a fél életem, hogy diétázom. Kiskoromban színésznek készültem, nagyon jó érzés, hogy modellként egy karakter lehetek. Ott nem kell önmagamnak lennem, hanem megtestesítek valamilyen koncepciót, ötletet, játszhatok egy kicsit. Számomra nagyon jól működik egymás mellett a modellkedés és az alkotómunka, mert a modellkedés fizikailag lefáraszt, de mentálisan egyáltalán nem, az írás fizikailag nem fáraszt, de mentálisan viszont nagyon. Így, hogy váltogathatom a feladatokat, általában egész kiegyensúlyozottnak érzem magam.

- Tervezett vagy esetleges, hogy melyik tevékenység mennyire része az életednek.
- Változó. Az biztos, hogy a modellkedésre nem tekintek életcélként, már csak azért sem, mert ez egy nagyon limitált lehetőség, nagyon hamar kiöregedhet az ember belőle. Realisztikusan nézve a 20-as éveid végén vége van a karrierednek, és hogyha addig nem lettél belőle elég híres, hogy utána is folytathasd mondjuk influenszerként, amit én például nem szeretnék, akkor nincs nagyon mozgástered. Én inkább úgy fogom fel, hogy nagyon vicces lesz majd arra visszatekintenem, hogy én húszévesen Párizsban dolgoztam, ennek meg ennek a márkának fotóztak. Viszont az írással más a helyzet, szeretném, hogy az mindenképpen megmaradjon nekem, nem nagyon tudok elképzelni olyan szituációt, amiben felhagynék vele. Most épp abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megtehettem, hogy a modellkedésből tartottam el magam, így mellette olyan, az írással összefüggő feladatokat vállalhattam el, amiket szeretek csinálni. Ez a legjobb felállás, amikor az írásnak nem kell arról szólnia, hogy hogyan élek meg belőle, ezért csak olyan dolgokat írok, amelyekre érzésem szerint szükség van, amikben őszinte tudok lenni.

- Egy Forbes villáminterjúban, ami egy Tiktok-videóban látható, azért kérdeztek meg, mert bekerültél a Harminc 30 alatti sikeres fiatal közé. Ott úgy fogalmaztál, hogy mindig van másik út. Mindig van?
- Igen. Ez nem változott azóta sem. Jelenleg is van egy olyan érzésem, hogy nem azt az utat választottam, amit emberek elvártak volna tőlem, de egyelőre azt érzem, hogy ez jó döntés volt. Többen azt mondták, hogy nem lehet, hogy neked nincs normális munkahelyed, nem jársz iskolába, azzal foglalkozol, amivel szeretnél – erre én azt mondtam, hogy de, van ilyen. Elismerem, hogy ez egy hatalmas kiváltság, hogy volt és van számomra ebben választás. Ha nem abba a társadalmi rétegbe születek, amibe születtem, nem azokhoz a szülőkhöz, akikhez születtem, akkor nem tartanék itt.
Én pozitív nihilista vagyok egy kicsit. Azt gondolom, hogy semminek nincsen értelme, és semmi nincsen előre megírva, nem hiszek a predesztinációban, a manifesztációban, meg a szerencsében sem. Minden más embernek a szerencsétlensége vagy a bukása ugyanúgy múlhatott a véletlenen, mint az, hogy én sikeres lettem. Tehát, ha én tudom, hogy én nem száz százalékban a kemény munkám és a pozitív gondolataim miatt kerültem oda, ahol vagyok, akkor valószínűleg más emberek sem azért vannak ott, ahol vannak. Ez számomra egyfajta megbékélés, hogy ez nem jelenti azt, hogy ne kellene harcolnunk dolgokért, hanem pont, hogy az egyetlen dolog, ami különbséget tesz, az az, hogy ha tudjuk, milyen lapokkal játszunk és arra építünk stratégiát.

- Hogy ilyen bölcs tapasztalásra jutottál már nagyon fiatalon, hogy mindig van másik út, annak van egy személyes háttere: gyerekként elveszítetted az édesanyádat. Ma is sokat foglalkozol a gyászfeldolgozással, másoknak beszélsz róla, vagy akár motivációs beszédben is megemlíted. Mennyiben lehet az alapja ez a fájdalmas tapasztalat a mostani bölcsességednek?
- Valamilyen szinten mindig is benne volt a természetemben, hogy folyamatosan azon gondolkozom, hogy jó, és akkor ez miért van így, mi van a háttérben. De nagyon-nagyon sok leckét valószínűleg csak mondjuk 10-15 évvel később tanultam volna meg, hogyha nem kényszerít rá már hamarabb az élet. Nemrég volt anyukánk halálának a kilencedik évfordulója, és ennek kapcsán a testvéremmel arról beszélgettünk, hogy igazából már nem is tudjuk elképzelni, hogy milyen emberek lennénk, ha ez nem történt volna meg velünk. Mondom ezt úgy, hogy persze nagyon szeretném visszakapni az anyukámat, de azt az embert, aki azáltal lettem, hogy elveszítettem őt és átmentem mindenféle nehézségeken, most már nem cserélném el, mert szerintem egy sokkal érzékenyebb, értékesebb, empatikusabb valaki lettem. Azt gondolom, hogy háromszor-négyszer annyira idegesítő lennék, hogyha nem kaptam volna egy ilyen mélyütést az élettől annyira fiatalon. Ugyanakkor azt, hogy most a testvéremmel együtt jó fejek vagyunk, annak köszönhetjük, hogy nagy munkája volt abban a szüleinknek, hogy ilyenek legyünk.

- Ha már ott tartunk, hogy egyáltalán milyen felnőtté váltál: úgy tűnik, sikereres vagy, most is egy neked ítélt díj kapcsán kérdezlek. De mit jelent neked a siker?
- Szerintem én soha nem fogom sikeresnek érezni magamat. Nem vagyok hajlandó kompromittálni magamat azért, hogy elérjek bizonyos sikereket, de ettől még magas elvárásaim vannak magammal szemben. Most még ott tartok, hogy csak akkor vagyok elégedett a teljesítményemmel, ha folyamatosan túlszárnyalom magam, és egy percre sem tudok leállni. Nem nagyon tudna jönni semmi olyan, amitől azt érezném, hogy na én most sikeres vagyok, számomra mindig lesz feljebb, nagyon ambiciózus vagyok.

- Nemrég kaptad a Példakép díjat, ott voltál már a Forbes listáján is. Podcastet vezetsz, műsorokban szerepelsz, könyvet és cikkeket írsz, modellkedsz. A korosztályodból nagyon sokan már a felsorolt dolgok közül egyre is rendkívül büszkék lennének és sikerként könyvelnék el. Rendben, a te elvárásaid szerint ez nem elég a sikerhez – de mi lesz elég? Hol látod magad mondjuk öt vagy tíz év múlva?
- Pont az lenne a célom, hogy öt vagy tíz éven belül valahogy leküzdjem azt, hogy semmit nem érzek elégnek. Ez a tulajdonság az életkorommal is összefügg szerintem: tágra nyílt szemekkel rácsodálkozunk a világra, hogy úristen, mennyi minden van még, amit elérhetnénk. Az interneten azt olvassuk, hogy egy tizenöt évest most vettek fel a Harvardra is, mert a rákot gyógyítja – tehát hozzá képest hol van az, amit mi csinálunk.
Az én céljaim nem arról szólnak, hogy nekem mit kellene elérnem, hanem arról, hogy akkor lennék elégedett, ha valami nagyobb társadalmi változás bekövetkezne attól, amit én csinálok. Pedig tudom, hogy ez szinte sohasem mérhető. Még Greta Thunberg sem mondhatja azt, hogy őmiatta nem használnak az emberek műanyagzacskókat.

- Akkor maradjunk rövidebb távon, mondjuk a 2024-es évnél, és célok helyett váltsunk tervekre.
- Írom a második könyvemet, az idei nagy projekt, hogy azt szeretném befejezni. Szeretnék a megélhetésből írásról átváltani a műsorvezetésre, esemény moderálásra, podcast vezetésre, mert szeretnék emberekkel dolgozni. Rájöttem, hogy jobban élvezem azokat a szituációkat, amikor kollaboratív munkát végzek, és nem egyedül csinálok valamit, úgyhogy most inkább ezeket üldözöm. Emellett a modellkedést szeretném kimaxolni annyira, amennyire tudom, mert tisztában vagyok azzal, hogy lehet, hogy nem fog sokáig tartani. Sok időt töltök külföldön azért, mert ott jobb lehetőségeim vannak, és szeretném addig megragadni őket, ameddig még az életkorom ideális hozzá.

- Azért minden jel arra utal, hogy mások példaképként tekintenek rád: elhívnak motivációs előadónak, és különböző műsorokba vendégnek, követnek Instagramon több mint tízezren, a Tiktok követőtáborról nem is beszélve.
- És ez kedves, hogy így van.

- Te érzékeled, hogy lehet, hogy mások számára példakép vagy, de legalábbis egy olyan ember, aki hatással lehet másokra?
- Érzékelem és ez egy olyan dolog, amit komolyan veszek. Szeretnék pozitív példát mutatni, nagyon fontos nekem a szociális felelősségvállalás. Influenszer is azért nem lettem, mert soha nem akartam ezt pénzzé tenni. Azt éreztem, hogy ahhoz az üzenethez, amit én terjesztek, egyszerűen ez nem passzol. Általánosságban nem tartom etikátlannak az influenszerséget, de az én nézeteimmel és azzal, ahogyan én magamat reprezentálom egyszerűen nekem nem fér össze. Én azt gondolom, hogy konkrét példákat kell kimondani, nem csak így sumákolni, hogy hát igen, az a rasszizmus nagyon rossz, hanem beszélni arról, hogy miért rossz, miért működik úgy, ahogy. Komolyan veszem a szociális felelősségvállalást, és folyamatosan megkérdőjelezem azt, hogy a döntések, amiket hozok, azok morálisan milyen hatással lesznek más emberekre, vagy tágabban a társadalomra.
Az is a része az én példaképségemnek, hogy azzal szeretnék példát mutatni, hogy önmagam vagyok, nem vagyok túl szigorú magammal, és képes vagyok azt közvetíteni, hogy egyszerre törekedjünk úgy a jóra, hogy közben elfogadjuk azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!