Az idei Digital-Media Hungary konferencián tartott előadásod alcímében ez áll: „És a zaj csak fokozódik. Ki tudja a zajból kikiabálva a figyelmet igazán lekötni? Ki szórakozik velünk és helyettünk?” Miért a figyelemért folytatott szakadatlan harcot választottad az előadásod témájául?
Alkotó emberként úgy látom, a tartósan fenntartható szórakoztatás legfontosabb eleme egyfajta perisztaltika, azaz folyamatos összehúzódás és elernyedés. Állandó feszült állapotban nem lehet tartósan szórakoztatni, kicsit el kell engedni a közönséget, hogy aztán újból hatni tudjunk. A humor legelemibb ismérve a meglepetés, ha ezt az elemet elveszítjük, nekünk, humoristáknak végünk van.

Úgy érted, a szünet nélküli ingerbombázás tompítja az érzékekeinket?
Igen, egyúttal megemeli az ingerküszöböt is, és nem csak az adott előadóval szemben, hanem egész műfajokkal kapcsolatban rakja feljebb a lécet, ami senkinek nem jó. Elérdekteleníti magát a szereplőt és a műfajt is.

Tudnál erre egy példát mondani?
Elég megnézni a kiváló tehetségű tengerentúli standuposokat, akik esti beszélgetős műsorokat, late night show-kat vezetnek. Nem lehet heti négy-öt alkalommal olyan minőségben humoros szórakoztató tartalmat kitermelni, mint ha volna egy másfél-két éves rákészülés egy 90 perces show-ra. Nyilván megéri nekik, meg van külön geg csapat, big band, egy egész marketing gépezet, de hosszú távon sose lett jó vége.

A tartalomfogyasztás időszakos elengedésének fontosságát is említetted az előadásodban, azt, hogy az egyensúlyt ne a folyamatos termelési nyomás alatt lévő tartalomgyártóktól várjuk, mert nekünk, fogyasztóknak kell megteremteni magunknak. Te hogyan csinálod ezt?
Nekem nagyban megkönnyíti az elvonulást, hogy esténként, amikor le tudnék ülni sorozatot nézni, rendszerint egy autóban utazom valahol Magyarországon. Ott már meg van húzva nekem a képernyőidő. Délelőttönként pedig sajnálom rá az időt. És segít még, hogy van három gyerekem, akikkel megállás nélkül próbálok értékes és szórakoztató programokat kitalálni, minél távolabb a képernyőtől, kütyüktől.

Aktív vagy a közösségi oldalakon, a Facebookon csaknem 200 ezren követnek, és az Instagramon is posztolsz. Napi vagy heti szinten mennyi időt fordítasz erre?
Havi szinten mondanék egy öt percet. Nem tudok két életet élni, az offline lét annyira leköt, hogy nincs agyam erre, de nem is jut eszembe posztolni. Nem jut eszembe megszakítani a flowt, hogy posztolok róla, vagy ha nem történik semmi, akkor meg nincs miről beszámolni. Szerintem nélkülem is épp elég tartalom borul az emberekre. Legalább annál többet ér, ha egyszer mégis kirakok valamit.

Milyen arányban vagy alkotó és a befogadó, inkább előállítod a tartalmat vagy fogyasztod?
Az embernek fogyasztania is kell, hogy ne légüres térbe dobja be a tartalmát, és töltődni, inspirálódnia is fontos. De én botrányosan el szoktam hanyagolni a fogyasztás részét az előállítás kárára. A sorozatok, külföldi pályatársak követésének elhagyása kevésbé zavar, mint az, hogy olvasni se tudok annyit mint szeretnék. Van ugyan, hogy három-négy könyvet elolvasok egy hét alatt kampányszerűen, de van hogy hetekig semmit.

Legutóbb például mit olvastál?
A The Science of Storytelling (A történetmesélés tudománya) című könyvet Will Storrtól. Ezt most nyaraláskor már harmadjára olvastam újra, annyira jó. Arról szól, hogy az emberi pszichének mekkora szüksége van a történetekre, és mi az, ami fontos bennük. Mivel pszichológiai megközelítésből ír a történetmesélésről, jól tudom használni a standuphoz, forgatókönyvíráshoz és akkor is jól jön majd ez a tudás, ha esetleg később valami komolyabb könyv írásába vágom a fejszémet.

Szerinted lehetséges összebékíteni a történetmesélést és az ismeretek átadását? Előadásodban mondtad, hogy manapság mindent történetekbe akarunk tuszakolni, de van, amit nem lehet - az algebrát nem lehet sorozatban feldolgozni, mert aki megnézi az elsőt már nem nézi tovább, a második résznél pedig értelmetlen becsatlakozni.
Ezzel kísérletezem a színpadon már ötödik éve. Olyan önálló esteket akarok csinálni, amelyek túl azon, hogy nevettetnek, adnak valami pluszt is a közönségnek. A lélek tágabb regiszterein próbálok velük játszani, hogy az embereket, akik szórakozni, kacagni ülnek be, meg tudjam lepni egy-egy elmorzsolt könnycseppel. Ezt missziómnak érzem. Úgy érzem, hogy annyira kevés dologra figyelnek oda az emberek igazán, olyan kevés dologra szánnak időt, hogy élő szórakoztatás gyanánt szinte már csak mi, standuposok maradtunk a mainstreamben, akik szélesebb kört elérünk - akik miatt például Kiskunhalason bejönnek a művelődési házba. Ebben felelősséget és lehetőséget látok, hogy ne idézőjelesen csak elszórakoztassuk a közönséget, hanem legyünk egy kicsit közszolgálatilak. De tényleg nagyon óvatosan kell adagolni a gázt, mert nagyon gyanakvó, óvatos, illékony vad a közönség.

Mire számítasz, hogyan fogyasztunk tartalmat tíz év múlva?
A valóságészlelése, a valóságról alkotott „hallucinációja” mindenkinek egyéni. Közhely, hogy a világot az érzékszerveiden keresztül érzékeled és reagálsz rá, és ez nagyjából mindenkinél más. Mégis, az elénk tett tartalom valahogy uniformizálja a valóságról alkotott képünket – a legsikeresebb insta modellek például nagyon hasonlítanak egymásra, és látszólag ugyanazt a csillogó, üres életet élik. Szerintem ezt kimaxoljuk a jövőben, lesz egy egységesített buborékvilág, ami ugyan nem lesz színtelen és szagtalan, de jól fogjuk ismerni a színét és a szagát is. És ehhez képest, ezzel párhuzamosan leszünk mi, emberek, a kis béna, felemás valóságunkkal.

A metaverzumra gondolsz?
Nyilván a metaverzum is ilyen, sablonok és archetípusok alapján fog felépülni. Nem kérdés, hogy az alapján algoritmizálják majd, hogy mi pörög most az Instán vagy a TikTokon. Ebben nincsenek illúzióim.

De hogy mégis valami pozitívat mondjak, szerintem az ember számára a másik emberben mindig a bénaságai, hibái, esendőségei lesznek érdekesek. Ha le akarsz írni egy regény- vagy filmhőst, egy idő után azon kapod magad, hogy a gyarlóságait sorolod. És van itt egy ellentét a között, hogy mit kapunk – amiért még fizetünk is adott esetben – és hogy igazából mi érdekel minket. Ez a feszültség szerintem a jövőben csak fokozódni fog, és nem tudni, mi lesz a vége. Talán csak annyi, hogy az emberek megtanulják a helyükön kezelni a tökéletesnek látszó képeket, címlapokat.

Ami az emberi figyelmet felkelti, az mindig valami változás körülötte. Ha sok inger ér, az agyad akkor mozdul meg, ha valami szokatlant tapasztal, ha valami változik, feszültség van. Ezzel szemben a meta olyan világ akar lenni ahol minden szép és jó és kisimult, ezt gyorsan megunjuk majd.

Érdekes jelenség egyébként, hogy a legnagyobb üzleti sikere azoknak a vállalkozásoknak van, amelyek azt adják az embereknek, ami a legjobban érdekli: a másik embert kínálják. A Facebook, Instagram ebben óriási. Bár üzleti haszonból teszi, miközben a pszichológiai szükségleteinkkel játszik. És akkor vissza is kanyarodunk ahhoz, hogy miért van szükségünk ezekre a pótlékokra, miért nem tudjuk mindezt megadni egymásnak az offline világban?

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!