Jelenleg a Klubrádiónak és a saját videócsatornájára készít műsorokat, neve garancia lett a minőségi tartalomkészítésre, több százezres közönsége a visszaigazolása annak, hogy a YouTube-on nemcsak a trash-tartalom menő. Magáról nem szívesen beszél, azt szeretné, ha az interjúi hagynának nyomot utána. Kadarkai Endrét már csak ezért sem a kedvenceiről kérdeztük, hanem példaképekről, műsorkészítési kulisszatitkokról, kommentolvasásról és a közönség ismeretéről.

- A Digital Hungary Példakép díját influenszer / mikrofonember kategóriában te kaptad. Mennyire lepett meg, hogy a szakmai grémium előzetes ajánlása és válogatása után a közönség neked szavazta meg a díjat?
- Ennél nagyobb elismerés kevés van, amikor a szakma és a közönség együttesen gondolja úgy, hogy te legyél a díjazott. Nagyon örültem, különösen jólesett, hogy itt mindkét oldal egyformán részt vett a döntéshozatalban.

- A kategória, amelyben te lettél a Példakép díjas, azt a nevet viseli, hogy influenszer / mikrofonember. Mennyire érzed te magadat influenszernek?
- Hogy kicsoda az influenszer ma, nehéz megmondani. Valószínűleg olyan személy, akinek valamilyen szintű hatósugara van, és a neten tartalmakat gyártva népszerűségre, elismertségre képes szert tenni. Én mindenekelőtt riporternek tartom magam, az élet úgy hozta, hogy az utóbbi években főleg a YouTube-on és rádiós fórumokon bukkanok fel. De én nagyon hiszek a YouTube-ban, azt vallom, hogy ez a jövő, műsorkészítés szempontjából feltétlen. Ha kell, vállalom, hogy influenszer vagyok. Tartalmakat gyártok, nem öncélúan és nem hirdetésorientáltan, sokkal inkább valamilyen üzenetértékkel bíró, szórakoztató vagy edukatív tartalmat igyekszünk létrehozni a kollégáimmal.

- Aki jelölt téged a díjra, azt írta a méltatásában: „Felkészültségének, alázatosságának köszönhetően mindenki szívesen beszélget vele, legyen az civil vagy ismert személy.” A pályafutásod során mikor ismerted azt fel, hogy veled szívesen beszélgetnek az interjúalanyok és nem mondanak nemet a felkérésedre?
- A Zugló TV-ben kezdtem el képernyősként interjúkat készíteni, az „Arckép” című sorozatot, 13 évvel ezelőtt. 130 beszélgetés született, Pressertől Törőcsik Marin és Jancsó Miklóson át Hankiss Elemérig számos kiemelkedő személyiség tisztelt meg a jelenlétével. Ott még meg kellett küzdenem az ő rokonszenvükért és figyelmükért, de majdnem mindenki el is fogadta a meghívást. Mai eszemmel egészen felfoghatatlan, hogy ezek az emberek, akik biztosan 6442 interjút adtak már életükben, miért vállalták el a beszélgetést a nem túl nagy hatósugarú kerületi tévében, egy akkor még egyáltalán nem ismert riporterrel. A meggyőzés eszköze általában az volt, hogy a felkért alanyok megnézték a korábbi interjúkat és utána mondtak igent.

Nem tudom nyakon csípni, hogy mikor volt a fordulópont, de a felkért vendégek igen tekintélyes hányada azóta is szívesen él a lehetőséggel. Miközben tisztában vagyok vele, hogy interjúalanynak lenni nehéz feladat, nem könnyű magadról, az érzéseidről, dilemmáidról, balfogásaidról számot adni a nagy nyilvánosság előtt. Kell némi bátorság ahhoz, hogy valaki szembenézzen önmagával, és egy órán keresztül beszéljen az életéről – már csak ezért is le a kalappal az összes interjúalany előtt. Ugyanakkor fontos leszögeznem, hogy bárki mondhatja bármelyik kérdésnél, hogy figyelj, én erről nem szeretnék beszélni. De szerencsére nagy harcot nem kell folytatni a vendégekért – szívesen jönnek és én a tőlük kapott bizalommal nem is szeretnék visszaélni.

- Egy olyan műsorodra emlékszem, ami után az interjúalanyod azt állította a beszélgetés megjelenése után, hogy részéről bizalomvesztés áll fenn – Feldmár Andrásról van szó. Gondolom, itt is érvényben volt az általad említett szabály, hogy ha bármelyik kérdésedre azt válaszolja, hogy erről nem szeretne beszélni, akkor abban a témában nem faggatózol tovább.
- Szívesen elmesélem ennek a történetét. Ezt az interjút nem én kezdeményeztem, hanem Feldmár András. A stábjától kaptam egy üzenetet, hogy megtiszteltetés lenne számára, ha beszélgetnék vele. Már a nyári szünetre készültünk, de mivel Feldmár András ritkán ad interjút, miatta átvariáltuk a gyártási menetrendet. Három feltételhez ragaszkodtam: az egyik, hogy az interjú legyen exkluzív, ne sokadik legyek a sorban – ezt gondolkodás nélkül elfogadták; a második, hogy bármiről kérdezhetem, életének problémás történetei is szóba kell, hogy jöjjenek – erre is rábólintottak; a harmadik, hogy élőszerűen rögzítjük a beszélgetést, utólagosan belenyúlni nincs lehetősége az alanynak, de bármire mondhatja a helyszínen, hogy arról nem szeretne beszélni – ezt is készségesen elfogadták. Szerintem egy jó hangulatú beszélgetés készült, nem éreztem annak jelét, hogy bárkinek, bármivel kapcsolatban problémája lenne, még közös képet is készítettünk. Eltelt 8-10 nap, még meg is köszönték az interjút, miután nyilvánosságra került, meg is osztották saját felületükön. Eltelt újabb három nap és el lettem küldve a búbánatos fenébe. Az olvasók és nézők belátására bízom, hogy mi történt.

- Vissza a példaképséghez. Azt már többször lenyilatkoztad, hogy neked vannak példaképeid – Vitray Tamás, Szilágyi János, Friderikusz Sándor és Kepes András neve merült fel ebben a kontextusban. Mindegyikkel beszélgettél már interjúszituációban, másként ülsz-e le a mikrofon mögé, ha tudod, hogy egy példakép fog veled szemben ülni?
- Ma már talán nem. Régebben biztosan így volt, az ember nagyon izgult, mert mégiscsak egy szakmai idoljával beszélget, ezért nagyon meg akar felelni. De most már talán ez nem úgy történik, hogy kéztördelve ülök le, hogy jaj istenem, csak nehogy hibázzak.

- Igaz, hogy mindegyikükkel élő kapcsolatot is ápolsz?
- Közülük Szilágyi Jánossal a leginkább élő a kapcsolatom, de ha indul egy új műsorformátumom, akkor szeretem elküldeni néhány hitelesnek tartott, tapasztalt szakembernek az első adásokat, mert kíváncsi vagyok a véleményükre. Amikor a „Szavakon túl” indult, akkor négy-öt rutinos kollégát megkértem véleményezésre, és nagyon jó tanácsokat kaptam, amelyekből többet megfogadtam. Egyszer Radnóti Sándor írta egy fantasztikus magyar íróról, hogy „kritizálhatatlanná vált”, és szerintem ezt az állapotot tilos elérni. Van, hogy időnként elszúrunk valamit. Szerintem ott kezdődik az igazi önreflexió, hogy ezt beismered magadnak, és azt tudod mondani, hogy bocs, ezt elcsesztem. Hallgatok a másikra, mert lehet, hogy ő teljesen más fénytörésben volt képes látni ugyanazt a problémát. Nagyon adok bizonyos emberek szavára, de hozzá kell tennem, hogy ebben a mostani kommentkultúrában, amikor ezerszám érkeznek különböző megjegyzések ugyanarra a produktumra, nagyon el lehet veszni. Mindenkit óvnék attól, hogy ezt egyfajta igazodási pontként kezelje.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem is olvasol kommenteket?
- Ez így nem igaz, de nem rendszeresen, és inkább csak az első néhányat. Szerintem az tévút, amikor valaki végigolvassa mind a 300 kommentjét, esetleg törölgeti azt, ami negatív, és azon gondolkodik, hogy reagáljon-e, vagy megsértődjön. Óvakodnék attól, hogy álnéven írt, ilyen-olyan vélemények alakítsák ki bárkinek a szakmai integritását. Nekem sokkal jobban bevált az, hogy fenntartok egyfajta baráti fókuszcsoportot, megkérdezem a számomra fontos, és hitelesnek gondolt emberek véleményét, és azok szintézise már közelebb áll a valósághoz, mintha ezer ember ilyen-olyan kommentjének próbálnék aktuálisan megfelelni.

- Mi a helyzet a saját magadnak való megfeleléssel? Abból a kevés interjúból, amit magadról adsz, abból azért azt lehet kihallani, hogy önkritikus vagy.
- Igen, és ez az élet minden területére igaz. Nem vagyok versenyző típus. Nem volt rám jellemző, hogy másokkal szemben pozícionáltam volna magam. Azt gondolom ugyanis, hogy félrevezető az ilyen összehasonlítás, ne attól tűnjünk jobbnak, mert a másiknak épp gyengébben megy, illetve fordítva. A saját teljesítményünk nem a versenytársaink aktuális állapotának függvénye. Azt jobb a saját múltbéli produkciónkkal összevetni, hogy ahhoz képest hova jutottunk el. Számomra a normális összehasonlítási alap, ha a saját szakmai tudásunkat tökéletesítjük a magunk tehetségén belül.

- Ha már a saját produkcióid összehasonlításánál vagyunk, a YouTube csatornádra ránézve elég szembetűnő a fejlődés: már eleve azért is, hogy egyre többféle műsor megjelent, az újabbaknál már van grafikailag megtervezett borítókép, korábbi adásokban még nem volt többkamerás felvétel – és így tovább.
- Erre igyekszem figyelni, hogy legyen egy fejlődési ív. Ott vagyok a TikTokon is, készülnek short videók – igyekszem korszerűsödni, ha nem is viharsebességgel. Hogy mennyire sikerül megfelelni magamnak? Van, hogy elégedett vagyok, van, hogy kevésbé. Azt fontosnak tartom, hogy visszanézve a történetre, egy-két nappal később reálisan lássam, ha valamit elszúrtam, vagy épp ellenkezőleg – lényeg, hogy ne hazudjam el, hogy nem is volt ez olyan rossz.

- Ha már a több platformon megjelenést szóba hoztad – az említett példaképeid pályafutása kétségkívül mintaértékű, s bár Friderikusz és most már Vitray is megjelent a YouTube-on, nem ők jutnak elsőként eszünkbe, ha a XXI. századi interaktív platform kiemelkedő alakjait keressük. Ki mástól tanulsz még ebben a közegben?
- Mindenkit érdemes figyelni, ellesni tőle dolgokat, attól is, aki nem annyira jó, mert tanulhatunk a hibáiból, hogyan ne csinálja ezt az ember. Többeket is követek, olyanokat főleg, akik valamelyest diktálják a trendeket, a technikai divatot, a formanyelvet, és azt nem árt tudomásul venni és tanulni belőle. Nem látom annyira gyászosnak a helyzetet, mint amit sokan megfogalmaznak kritikaként, hogy mára pokolian felhígult a tartalomgyártás.

- Friderikusz Sándornak mondtad azt egy korábbi beszélgetésben, hogy szerinted a néző el tudja dönteni, hogy ki a jó kérdező. Ezt ma is így gondolod? Mert néhány YouTube-videó esetében a megtekintésszám alapján másra következtetnénk.
- Előfordul, hogy kiugró megtekintésszámok szerepelnek olyan tartalmak mellett, amelyek inkább a trash-kategóriába sorolhatók. De szerintem a legtöbb ember képes differenciálni a trash-tartalom vagy például egy Friderikusz Sándor-kaliberű tartalomkészítő között, már eleve a vendégkörük is árulkodó, hogy kikkel érik el a kattintásszámot. Nem becsülném le a közönség ítélőképességét. Továbbra is azzal az igénnyel szeretnék műsorokat készíteni, hogy tágítsuk valamelyest a horizontot és ne csak öncélúan beszélgessünk sztárocskákkal.

- A legnézettebb műsoraid félmilliós megtekintés felett tartanak. A lájkok, klikkek, konverziók világában mennyiben ez a siker fokmérője egy tartalomkészítő számára, hogy mennyi a megtekintésszám? Követed-e ezt egyáltalán?
- Követem. Nem tartom megfellebbezhetetlen és cáfolhatatlan fokmérőnek, ugyanakkor azokkal is vitába szállnék, akik azt mondják, hogy végső soron másodlagos, hogy mit mennyien néznek. Ez nem igaz. Nem azért csináljuk, hogy három ember nézze meg, hanem, hogy háromszázezer. Mindenkinek ez a bevallott vagy bevallatlan ambíciója. A megtekintésszám egy nagyon jó visszajelzés. Ennél demokratikusabb közvélemény-kutatást nem is lehet elképzelni. Nem lehet arra fogni az alacsonyabb nézettséget, hogy egy másik műsor volt velem egy időben a konkurens csatornán.
Ma már a YouTube elemző rendszere szinte percre pontosan képes megmutatni, hogy mikor, meddig és miért nézték nők, férfiak, városiak, vidékiek, 18 évesek vagy 74 évesek az adott tartalmat. Hál Istennek most már egész sokan követik a hozzám köthető műsorokat, legutóbbi kiemelkedő adat, hogy 700.000 egyedi látogatója volt a YouTube csatornámnak egy hónapon belül, ami azért örvendetes, mert minden 13. magyar odatévedt hosszabb-rövidebb időre. De dolgozunk is vele eleget, tavaly például heti négy műsor készült, ami elég embert próbálónak bizonyult. Főleg úgy, hogy én minden fázison igyekszem rajta tartani a szemem.

- Onnantól, hogy kiválasztod, hogy ki legyen a vendég, odáig, hogy kikerül a YouTube csatornára a videó, mennyi munkád van a folyamatban? Például az egyik legutolsó műsor, amit láttam a Miklósa Erikával készült beszélgetés a „Szavakon túl” sorozatban – ott mennyi idő volt, míg minden összeállt?
- Erikát már azóta szerettem volna újra elhívni, hogy először láttam őt a „The Voice” című műsorban. Mondhatni egy véletlen sietett a segítségünkre. Az utcán futottunk össze, kerülőutat kellett tennem egy útfelújítás miatt, ő pöcögtette meg a vállamat. Azonnal meginvitáltam a műsorba, és később egyeztettünk időpontot. Van két kiváló kolléganőm, akik segítenek nekem. Kaptam egy elsőrangú felkészítő anyagot, amiben körülbelül egy heti munkája volt Lehoczky Mirjam kolléganőmnek, aki nagyszerűen dolgozik. Ezt a mintegy negyven oldalnyi anyagot aprólékosan feldolgoztam, kijegyzeteltem, majd összeállítottam azt a tizenvalahány fogalmat, ami a táncrendet képezi a “Szavakon túl” c. műsorban. Felkészültem a témákból, elkészítettük a 70 perces interjút, ebből lát a közönség 54 percet – én hiszek ebben a minimális túlforgatásban. Én scriptelem az interjúkat, ez azt jelenti, hogy legalább kétszer, de inkább háromszor meghallgatom az egész beszélgetést nem sokkal a felvétel után. A vágó kollégám pedig végleges formába önti a műsort.

- És akkor még készülnek rövid beharangozók TikTokra, Instára …
- Azokat is én jelölöm ki, hogy hova mi kerüljön, már visszanézés közben ilyen szemmel figyelem a felvételt, hogy megtaláljam a megfelelő részeket. Szeretem a saját produktumaim kapcsán magam kiválasztani a szerintem legjobb megoldást.

- Gondolom, hogy azok közé a tartalomgyártók közé tartozol, akik számára megtérül ez a sok befektetett munka és pénzt is tudsz keresni a YouTube-on. Alapvetően ez a bizniszmodell, nincs is szükség szponzorokra?
- Örülünk a hirdetőknek, volt most is egy cég, amellyel hat rész erejéig meg tudtunk állapodni, tehát a megfelelő feltételek teljesülése esetén nyitott ez a lehetőség is.

- Említetted, hogy kommenteket csak mérsékelten olvasol, de van olyan dolog, amiben egészen biztosan támaszkodsz a közönséged véleményére: többször is belefutottam már olyan kérdésbe az oldaladon, hogy a nézőid javaslatát vártad, ki legyen vendéged a műsorban, vagy milyen típusú új tartalom előkészítésébe vágj bele. A válaszok ilyenkor mennyire befolyásolják a döntéseidet? A közönség igénye a mérvadó, vagy a te saját ízlésed?
- Muszáj odafigyelni arra, hogy mit szeretne a közönség, végső soron nem magamnak készítem a műsort. Ugyanakkor szerintem mindig a műsorkészítő tudja a legjobban, hogy aktuálisan mihez van kedve, késztetése. Valóban előszeretettel szoktam az Instagramon megkérdezni a követőket, hogy kit szeretnének látni beszélgetőpartnerként, és nem egy olyan vendég volt már, akit olyan elsöprő arányban követeltek, hogy magáért beszélt, hogy őt meg kell hívnom a műsorba. Csak tanulhatok abból, ha megkérdezem a véleményüket. Ahogy abból is, hogy egyáltalán kik követik a műsorokat: kétharmad arányban 20-60 év közötti hölgyek néznek, magasan kvalifikáltak, akik jelentős vásárlóerőt képviselnek.

- Ismered-e már annyira a közönségedet, hogy azt is meg tudd tippelni, hogy egy-egy műsor mennyire lesz népszerű?
- Mivel most már 13 éve csinálom, meg tudom tippelni, hogy mi mennyire fog működni, miközben vannak egészen meglepő dolgok.

- Mi a gyakoribb, hogy alulmarad a nézettség a remélthez képest, vagy épphogy kirobbanó eredményeket produkál egy videó?
- Rendszerint az utóbbi a gyakoribb.

- Ha a nevedhez fűződő legnépszerűbb tartalmat keressük a YouTube-on, azt nem is a te csatornádon találjuk meg, hanem Friderikusz Sándorén. A veled készült beszélgetését már 907.000-en látták, és bekerült a csatorna TOP10-es listájába. Ez mintha arra utalna, hogy a közönséged nagyon is kíváncsi rád, pedig te nagyon ritkán adsz közre magadról bármi személyeset. Mennyire könnyű vagy nehéz a mai kitárulkozós, Insta-TikTok-világban éles határokat húzni abban, hogy mit osztasz meg magadról, főleg így, ha érzékelheted, hogy igény volna rá?
- Szerintem ezt nem olyan nehéz betartani, kizárólag döntés és önfegyelem kérdése. Azt gondolom, hogy két út van a nyilvánosságban szereplők számára: az egyik, hogy mindenről beszámolnak, a másik, hogy semmiről. Ha beszélsz magadról, akkor annak örökre meglesz a nyoma. Én pedig mindig is az interjúimmal, a kérdéseimmel, a riporteri teljesítményemmel szerettem volna nyomot hagyni. Ne arról jegyezzenek meg, hogy melyik focicsapatnak szurkolok, vagy hova járok szívesen étterembe, hanem arról, hogy jó vagy rossz volt-e a Pogány Judittal készült interjú, vagy mit kérdeztem tőle.

- Azt az interjút egészen biztosan úgy jegyezték meg, mint egy jól sikerültet, hiszen folytatásért könyörögtek a kommentelők.
- Az volt az egyetlen olyan interjú, ami után hisztérikus volt a követelés, hogy legyen folytatás. Rengeteg üzenetet kaptam, akkor elolvastam a kommenteket is. Bár nem vagyok a folytatásos interjúk híve, gyakran csalódáshoz vezethet, de most beadtam a derekam és nem bántam meg. Szerencsés csillagzat alatt született mindkét beszélgetés, kiváltképp úgy, hogy Pogány Judittal eladdig én nem készítettem interjút. Első pillanattól kezdve azt éreztük, hogy napokig tudnánk beszélgetni. Annyira repült az idő, annyira önfeledtté vált minden, hogy mintha el is feledkeztünk volna róla, hogy kamerák vesznek minket.

- Honnan inspirálódsz a műsorkészítéshez?
- Az életből lehet inspirálódni. Élni kell. 25 évesen másfajta interjúkat készít az ember, mint 38 évesen, más az élményanyaga, mást lát meg egy-egy szituációban. Biztos, hogy nagyon sokáig elég direkten inspirálódtam, rengeteget olvastam, monomániásan komolyan vettem egy-egy felkészülést és ez átcsapott görcsösségbe, ami nem olyan jó. Ma már lazábban kezelem mindezt, ami nem azt jelenti, hogy ne készülnék fel. Nagyon ugrom arra, ha valaki megideologizálja, hogy miért nem készül fel, és arra hivatkozik, hogy így lesz igazán spontán a beszélgetés. Aki rendesen felkészül, annak sem kell minden áron elsütnie a legapróbb információkat is, az a dilettánsok sajátja, én is beleestem ebbe a hibába, rossz érzésem volt, ha nem kérdeztem meg valamit, amit eredetileg felírtam. A készültségnek lehet, hogy csak a 20-30%-át kell hasznosítani.

- A „Szavakon túl” voltaképpen erről szól, mert ott az összes kifejezésből felkészülsz, amiket a meghívott vendég életéhez igazítva kitalálsz, de mivel ő választ belőlük, a műsoridő pedig véges, csak egy töredékük kerül terítékre.
- Így van. Az esetek igen jelentős részében nem jön szóba az, amiből felkészültem. De nem szabad, hogy zavarba hozható légy, ha mégis azt a részterületet érintitek. Szilágyi János szokta mondani, hogy fel kell készülni a felkészületlenségre. Ehhez pedig az kell, hogy az embernek meg kell, hogy legyen a tárgyi tudása. Nem lehet úgy valakivel 70 perces mélyinterjút készíteni, hogy például nem olvassuk el az életrajzi könyvét.

- Melyik műsorod az, amelyik legközelebb áll a szívedhez?
- Mindig az aktuális. Csak úgy tudok működni, hogy szeretem azt, amit épp csinálok. Máshogy nem megy. Visszanézve már lehet, hogy egyik-másik produkció nem olyan jó emlék, de amikor dolgoztam vele, akkor nagyon szerettem. De abban a rendkívül szerencsés helyzetben vagyok, hogy saját formátumokkal dolgozhatok, csak olyan műsort készíthetek, amit én találtam ki, azokra az ajánlatokra mondhatok igent, amelyeket valóban élvezetesnek találok. Jelenleg nem vagyok kiszolgáltatva egyéb körülményeknek, amelyeket sokaknak mérlegelniük kell – de persze ez bármikor megváltozhat, pillanatok alatt felfordulhat minden. Ezek illékony dolgok. Sokszor igyekszem magam emlékeztetni arra a mondásra, miszerint: „Ha ez nem történik meg, mindig arra vágytam volna, ami most történik velem.” És én mindig is erre vágytam, amiben most élek, már tizenéves korom óta.

A címlap portréfotó: Klubrádió / Mátyus László

Erdélyi Eszter (díjátadó) és Kadarkai Endre

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!