A legtöbbünk bőre alatt van egy láthatatlan nyomás érzékeny gomb, amely a leghalványabb lélektanilag fájdalmas helyzetre benyomódik és reagál. Nem velünk született, hanem kialakult. Sebesüléseink hatására fejlődött ki bennünk. A gomb kialakulásának az oka a rossz vagyok, alkalmatlan vagyok, kevésnek érzem magam gyerekkorban átélt tapasztalata, majd később emléke, amely láthatatlanul behálózza egész testünket. Bármilyen helyzetben felmerül a lehetősége annak, hogy szenvedhetünk, mi "boldogan" adjuk át magunkat egy ismerős, de pusztító folyamatnak. Átadjuk magunkat a lehúzó, önpusztító mélység érzésének. Nem érdemlek jobbat, többet, mert rossz vagyok, alkalmatlan vagyok.

Csak nagyon kevesen ússzák meg ennek az automatizmusnak a kialakulását, mert a sérült én, az elnyomott és alárendelődött én képe beleég a tudatunkba. Azt is gondolom, hogy a térségünkben, Kelet-Közép Európában erősebben jelen van, mint tőlünk nyugatabbra.

Felsővezető coachingon:

- (Helyzetgyakorlat, amelyben értékeli őt a főnöke) …Azt látom, hogy vezetőként igazából Te alkalmatlan vagy a magasabb feladatokra. Nem látom benned az előrelépés lehetőségét.

- De az osztályok jól működnek alattam, hatékony problémamegoldó vagyok és nagyon motivált...

- Sajnos nincs benned vezetői határozottság, nem vagy elég erőteljes vezető.

- Értem…

- Szerintem vissza kéne lépned egy alacsonyabb szakmai szintre, ahol közelebb lehetsz az operációhoz…

- (Szomorúan hallgat) Értem. Szerintem csak arról van szó, hogy az önfényezésben nem vagyok elég jó, de értem, amit mondasz…

- Nem érted. Én azt mondom, hogy vezetőként megbuktál, és vissza kéne lépned…

- (Bólogatás, csend)…

- Figyelj, lépjünk ki a szerepből. Olyan vagy, mint egy horpadt tükör, aki minden ferde fényt elnyel, és befogad. Bármit le lehet tolni a torkodon. Mint egy kacsa, amit megtömnek és lenyomják a torkán a tápot. Mit éreztél, amikor az alkalmatlanságodról beszéltem.

- Disszonancia volt bennem, de azt tanultam, hogy a visszajelzést el kell fogadni.

- Ez nem visszajelzés volt, hanem gyalulás és belegázolás a lelkedbe. Átmentem rajtad, mint egy úthenger, és Te engedted.

- Egész életemben azt tanultam, hogy mindent el kell fogadnom, mindenkinek meg kell felelnem…

- Most azt kell megtanulnod, hogy figyelj a testedre, az érzéseidre. Amikor disszonancia keletkezik benned, akkor annak hangot kell adnod.

- Értelek, azt hiszem, már kezdem érteni a lényeget…

- Akkor megvan a téma, amin dolgozunk.

A disszonancia akkor keletkezik, amikor ütés éri a lelkünket, és a belső hangunk halkan jelezni kezd. Az évek alatt azonban megtanuljuk elnyomni magunkban az egészséges én képviselet érzését, mert szüleink, tanáraink, edzőink és később főnökeink betörnek minket az alkalmazkodás szoros hámjába. Ilyen a világ gondoljuk, és megtanuljuk túlélni az elfogadhatatlant.

Mindannyian hajlamosak vagyunk belezuhanni az önpusztító fájdalom és önsajnálat dermesztő csendjébe. Összehúzom magam, nehogy még erősebb felületet adjak a támadásra, vagy agresszíven reagálok minden közeledésre, mert megszoktam, hogy a legjobb védekezés a támadás. Kettős védelemben élek - túlélek.

Araszolgatva haladok előre, alig mozdulok, kicsire összehúzom magam, mert megtanultam a biztonságra törekvés zárkózottságát. Kevés az elfogadás melegsége, a feltétel nélküli szeretet biztonsága.

A nyitás bátorsága nélkül nem megy. Nem vagy egyedül, nem vagy alkalmatlan. Ha megteszed az első lépést önmagad átölelése felé, a világ is átölel.

Az első a kinyílás bátorsága. Megnyílok a saját érzéseim, különösen a disszonáns érzéseim felé.

A második az elfogadás. Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok az érzéseimmel együtt.

Képviselem magam szelíden, de határozottan.

Dolgozom azon, hogy egyensúlyba kerülön a belső világom és a környezetem.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!