Soha ne mondd, hogy soha. Minden mindennel összefügg.

Ez két olyan mondatszerkezet, amik használatát megtiltom, amikor kommunikációs technikákat tanítok másoknak, mert az általánosítás könnyen tereli el a figyelmet a mondandónk valódi lényegéről. De közben meg ezek annyira igazak! Nekem legalábbis számtalan példám van már arra, hogy egymástól első ránézésre teljesen független dolgok is erőteljesen kapcsolódnak és hogy korábban elképzelhetetlennek vélt események történnek meg. Vajon hogyan idézhetünk elő szándékosan ilyen helyzeteket?

Most például épp Salzburgban vagyok a családommal, ahol 3 nap alatt 40 km-t gyalogoltunk csak a városon belül és annyi sok impulzus ért minket, hogy a kisebbik lányom már le is jegyzetelte a kalandjainkat, nehogy elfelejtse. Első nap az orrunkat követve egy közeli kastélyban kötöttünk ki, ahova a 17. században egy fantáziadús hercegérsek trükkös szökőkutakat terveztetett, hogy a meglepetésszerűen feltörő vízsugarakkal megviccelt vendégeivel (vagy vendégein?) jókat mulasson. Másnap a Dóm negyed harangtornyába másztunk fel megnézni, hogy hogyan is működik az a szerkezet, ami 35 különböző méretű kis harangot irányít 1706 óta, hogy azok naponta háromszor valami szép kis melódiát játsszanak a környéken sétáló népek örömére. Ma pedig – szintén tervezetlenül – egy kolostori múlttal rendelkező sörfőző komplexumba keveredtünk, ami óriási termeivel egészen elvarázsolt minket: főműsoridőben akár 1600 vendéget is ki tudnak egyszerre szolgálni. Hogy mindezt miért mondom? Mert szinte biztos vagyok benne, hogy valamikor a közeljövőben valamire jók lesznek nekem ezek az új élmények, még akkor is, ha most nem tudom megmondani, hogy egész pontosan mit is tanultam belőlük.

Talán azért sem tudom megmondani, mert az emberi agy a legkönnyebben úgy tanul, ha szabadjára van engedve, vagyis nem erőltetjük a folyamatot, hanem egyszerűen csak hagyjuk megtörténni.

Bánhidi Brigitta, "Az Év Coacha 2012"

Tudományos megközelítésben kétféle működésmódot különböztethetünk meg: fókuszált és diffúz. Az előbbit akkor használjuk, amikor valamilyen ismert problémát kell újra megoldanunk, például szembejön velünk a kérdés, hogy mennyi 234*56, akkor vissza tudunk nyúlni a szorzótáblás ismereteinkhez (feltéve, hogy vannak ???? ) és megpróbáljuk emészthető falatokra bontva kiszámolni az eredményt. Az agyunk ekkor tehát fókuszál egy probléma megoldására és felhasználja a már beégetett idegpálya-útvonalakat. Ehhez képest a diffúz agyműködésben – ahogy a neve is sugallja – nem ennyire direktek a megtett utak, mert olyan kérdésekkel kerülünk szembe, amikkel előtte még nem volt tapasztalatunk, tehát ismételhető megoldási sémáink sincsenek. Például el kellene döntenünk, hogy felmondjunk-e végre a munkahelyünkön, ami biztos megélhetést nyújt ugyan, de nem tudunk azonosulni a felsővezetés értékrendjével, hogy cserébe saját vállalkozást indítsunk, amihez se tőkénk, se szervezési fegyelmünk nincs elég, de legalább a saját ügyünkön keresztül tehetnénk jobbá a világot. Na ez egy olyan feladvány, amihez jól jön egy rakat fantázia és megérzés (meg persze némi türelem).

A diffúz üzemmódban az agyunkban látszólag haszontalanul pattog a flippergolyó a különböző ütközők között, mégis történik valami idegpályától idegpályáig: kialakulnak újfajta összeköttetések, kitisztulnak képek, születnek új gondolatok. A legtöbben valamilyen könnyű fizikai munka közben tudunk ilyen állapotba kerülni, olyankor, amikor a testünket használjuk, de a tevékenység monotonitása nem igényel túl nagy fókuszált figyelmet az agyunktól, így az tud a korábban belé táplált komplexebb kérdéseken diffúz módon pattogni. Ilyen monoton tevékenység lehet a futás, mosogatás, kutyasétáltatás, vasalás, kertészkedés, zuhanyzás vagy épp egy bugyuta film megnézése, esetleg a munkahelyi cigiszünet az épület előtt. Állj meg itt most, kedves olvasó és keresd meg, kérlek, hogy Te mit szoktál csinálni, ami közben születnek új ötleteid? Tudatosítsd ezt, mert ha magától már működik, akkor tudod majd szándékosan is használni!

Szóval, könnyebben hozhatunk ki magunkból valami újat, ha teret engedünk annak, ami már bennünk van, azaz hagyjuk az agyunkat a korábban begyűjtött alapanyagból szabadon dolgozni. Ha néha kiszakadunk a megszokott környezetünkből és gyűjtünk magunknak új impulzusokat, akkor nagyobb alapanyag-halmazból tudunk gazdálkodni. Jó példa erre a művészek sora is, akik sokat utaznak, költöznek. Ha már épp Salzburgban írom ezt a cikket, akkor akár Mozartot is mondhatom, aki csak itt a városon belül 3 különböző házban lakott, mindössze 35 évnyi élete felét utazással töltötte, így komponált Párizsban, Münchenben, Londonban és Pozsonyban is, majd utolsó éveit Bécsben töltötte. Gyűjtötte az élményeket, hogy azokból tudjon alkotni. És nálunk is az új élmények fognak később, egy sikeresen bekapcsolt diffúz módban ütközőként szolgálni és tudják majd továbblökni a megoldást kereső gondolati labdánkat.

Vállalati környezetben kissé már elcsépelt a szófordulat, hogy „Think outside the box”, de ha jobban belegondolunk, pont erről van itt is szó. Ha kiszállsz az egységnyi méretű dobozodból, egy sokkal nagyobb, az egész világ mínusz egy egységnyi méretű lehetőségek tengerében találod magad. Ami persze ijesztő is lehet, ezért nem feltétlen kell kapásból túl messzire merészkedni, de az jó kezdet, ha 1) keményen végigtolt munkás évek helyett rendszeresen beiktatsz szabadságot, amit tényleg a laptopodtól távol töltesz, 2) a gondosan megtervezett időtöltés helyett adsz teret a spontaneitásnak, a megérzések alapján meghozott döntéseknek legalább egy szabadságon töltött napon/héten belül és 3) ha már benne vagy valami másban, amiben amúgy nem szoktál, akkor csak arra figyelsz és észreveszed a vele kapcsolatos érzéseidet. Ha jó benne lenni az adott pillanatban, vagyis ha megérinti a lelked, akkor könnyen fog tudni inspirálni (spirit = lélek) is valamire később. Ha másra nem, hát arra, hogy mosolyogj magadon egy jót, hogy megtettél valamit, amiről korábban azt gondoltad, hogy sosem fogod.

Bánhidi Brigitta Facebook oldala itt érhető el!

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!