- Több mint egy fél évtizede dolgozol szabadúszóként. Ez mennyiben, miben másabb, mint lecövekelni egy társulathoz?
- Egy színésznek az a legjobb, ha társulatban dolgozik, mert az ad egy jófajta "csűr élményt" az embernek: nyugalom van, megvédenek, tizenharmadik havi fizetés is akad. De pont a Vígszínházban dolgoztam, amikor arra jöttem rá, hogy én ennél autonómabb személyiség vagyok. Azt éreztem, hogy nagyon vonzónak kellene lennie annak a társulatnak vagy eszmeiségnek, ami miatt beáldozom az autonomitásomat. Akkor még nem volt gyerekem, úgy éreztem megtehetem, hogy kiugrom a semmibe. Nem vagyok jó katona, többet gondolok a világról. Szeretek kérdezni és ha nem kapok válaszokat, akkor befeszülök és az senki sem jó.

- Egy ilyen közösségnek óhatatlanul úgy kell működnie, hogy az egyéni szinten megjelenő függetlenségi igényeket ne engedje kiteljesedni?
- Szerintem a színházban nincsen demokrácia. S az is igaz, hogy amikor az ember szabadúszóként dolgozik, akkor egy más pozícióból tárgyal arról, hogy mit csinál és mit nem, mit vállal el. Viszont Orlai Tiborral együtt dolgozva van egyfajta társulati élményem is, hiszen éppen az idei évtől van egy olyan szerződésem, aminek az a lényege: együtt, mégis szabadon. Ő garantál nekem évente két új darabot, de nem oly módon, mint a színházban, hogy kiírják egy falra, mit játszol pénteken, hanem mindent megbeszélünk a munkával kapcsolatban. Ez egy másfajta kommunikáció, s az egész mégiscsak ad egy biztonságot is - van egy olyan érzése az embernek, hogy itt figyelnek rá, biztonságban van. Nem szólnak rá, ha elmegy a tévébe forgatni, ha elvállal egy reklámot, vagy ha fontos számára egy sorozat. A Félvilágot például év közben forgattam, ezt társulati tagként nem tehettem volna meg, hiszen nincsen olyan művészeti titkár, aki elengedett volna.

- Kell ehhez bátorság? Biztosból a bizonytalanba? Mérlegeltél?
- Inkább azt éreztem, hogy megfulladok. Ám az feltűnő volt, hogy mindenki nagyon féltett és senki nem értette azt, hogy egy nagy intézményből kiugrom a semmibe. De ahogy említettem, akkor nem volt még gyerekem, lehet ma már nem így tennék. De az egy jó életkor volt, harminc évesen egy ilyen ugrás még belefér. S lekopogom, jól sikerült. Nem féltem, de féltettek.

- De mi állt a féltés mögött? Ugye a posztmodern világban csak a bizonytalanság a biztos, a mi generációnk ragaszkodik a biztos pontokhoz. Ez benne lehetett?
- Talán ez is venne volt. Ha valami ok miatt leperegne előttem az életem, akkor nem szeretnék olyan dolgokat látni, amit ne mertem volna megtenni. Azt sosem akarom érezni, hogy “mi lett volna, ha nem így döntök”. Ez az egyetlen mottóm. Én könnyebben hagyok ott csapot-papot szakmailag vagy akár a magánéletemben. Ha kapok egy szakmai ajánlatot, ami kívül esik a színészi komfortzónámon, akkor nyilván félek attól, hogy milyen lesz a szakmai megítélésem. De az az érzés sokkal erősebb, hogy ha nem próbálom meg, akkor gyáva leszek és a végén az elszámolásnál az lesz a kérdés, hogy merre mehetett volna az életem. Nekem ez a legfontosabb. Ez a szemlélet bennem gyerekkorom óta megvan, nem él bennem a csinovnyik. Nagyon tudok dolgozni, szorgalmas vagyok, de semmit nem csinálok csak azért, mert azt úgy kell, vagy hogy tartsuk meg azt, ami megvan.

- Ebből voltak konfliktusaid?
- Régebben voltak, de eléggé nyílt ember vagyok és alázattal állok minden feladathoz, ezért elfogadnak így.

- A rendszer, mint olyan, nem szereti az autonóm személyiségeket.
- Ez így van. De talán az a szerencsém, hogy nincsen bennem az elveimmel kapcsolatban semmilyen erőszakosság. Azt el kellett fogadnom az elmúlt években, hogy már nem leng a kalapom a fogason - aki akar velem dolgozni, az akar és megtalál, aki meg nem, annak pedig nem kell. Ebből semmilyen feszültség nincsen bennem. De tényleg azt gondolom, hogy csak saját magamért vagyok felelős. Azért nem hibáztathatok senkit sem, hogy a szakmai-, anyagi-, családi életem milyen irányba megy.

- De ez felelősség is, a magyar néplélek pedig olyan, hogy szeret mindig másokat hibáztatni, ha nem sikerül valami.
- Abszolút, pedig a felelősséget nem lehet átnyomni senkire.

- Mi az a központi gondolat, amire felépíted az életed, amit minden körülmény között elő tudsz rántani?
- Csak magamban hiszek. Amikor megszületett a kislányom, voltak problémáim az első hónapokban, mert meg akartam felelni az édesanyámnak, mindenki jó tanácsának. Most már csak befelé és a gyerekemre figyelek, csak arra van szükségem, hogy le tudjak csendesedni, s kizárjam, hogy ki mit mond. Ekkor jó döntéseket hozok. Szokták tőlem kérdezni, hogy hol szeretnék tartani hatvan- meg nyolcvan évesen. Azt szoktam mondani: éppen olyan flexibilis akarok maradni, mint amilyen most vagyok, nem arra gondolni, hogy mi lesz öt év múlva. Mert az egy iszonyatos béklyó. Az lesz, aminek jönnie kell, csak érezzem meg, hogy mikor kell váltani, vagy megtartani valamit. S akkor nem lehet baj.

- Oké, én nem kérdezem meg, mit szeretnél évtizedek múlva. De ha jól értem, ezt a rugalmasságot azért akarod megőrizni, mert akkor jobban tudsz alkalmazkodni a változó világhoz.
- Igen, abszolút.

- Hanna születésénél mi volt a probléma?
- A várás és a születése ideális volt. A legnagyobb problémát az okozta, hogy az anyukám - akivel nagyon jó a viszonyom - egy egészen másik ember, mint én, de az anyai mintám az volt, hogy azt és úgy kell csinálnom, ahogy ő is csinálta velem.

- Klasszikus problémagóc…
- Igen és ez egy teljes tévedés, mert én egy egészen más ember vagyok. Azt éreztem, hogy nem a saját gyerekemmel foglalkozom, hanem azzal, hogy milyennek kell lennie egy anyának.

- Az édesanyád mintája alapján.
- Az ő mintája alapján, amiben ő teljesen önazonos volt, de én azért lenyomtam egy félévet ezzel a kisgyerekkel, amire ha visszanézek, azt látom, hogy egyáltalán nem voltam önazonos magammal. Ez borzasztó, azt éreztem, hogy szerepet játszom, azt a szerepet, hogy egy kisgyerekes anyuka vagyok, aki nem régen szült. És nem akartam otthon lenni a négy fal között játszani egy szerepet.

- Ettől ellépve is igaz, hogy a szülőket agyonnyomják a társadalmi elvárások.
- Abszolút: hogy nézel ki, mennyi híztál, sorolhatnám. Nagyon kellemetlen volt. Volt egy olyan időszak akkoriban, hogy nem dolgoztam, arra gondoltam, hogy írni kéne erről a helyzetről egy könyvet, de aztán megtalált a munka és letettem erről.

- Az internet sem könnyíti meg a helyzetet, mert ott is mindenki okos abban, hogyan kellene a gyerekkel bánni, gyorsan “megtudja” az ember, hogy mit csinál rosszul.
- Igen s nincs olyan sem, hogy valamit mindenki elfogad. Én például igény szerint szoptattam és volt aki azt mondta, hogy tönkre fogom tenni az életemet. Annyira érzékeny állapotban van az ember ilyenkor, hogy elbizonytalanodik: "úristen, rosszul csinálom?". Tehát ezért céloztam az előbb arra, hogy “felhúzok egy burkot”, csak magammal foglalkozom és akkor biztosan lesz jó megoldás. Amit persze aztán át kell nyomnom a környezetemen - azért ezen még dolgozunk.

- A könyvre viszont kíváncsi lettem volna.
- Az sztori már elment. De tényleg volt bennem egy könyvnyi gondolat. A szülés egyébként nagyon jó volt, mind az orvosom, mind a szülésznőm csodálatos módon viselkedett. Jól bántak velem, és tudom, az nem a színésznőnek szólt. Szülésfelkészítőn vettünk részt, mindent tudtam azzal kapcsolatban, hogy majd a testemmel mi történik. Ezt a jó élményt akartam megírni. Az lett volna az alapgondolat, hogy ha tudod, mi fog veled történni, akkor nem félsz. Kilenc hónapig készültem, s nem is volt bennem félelem.

- De legalább volt hova nyúlnod, egy leendő apa nem nincs ilyen könnyű helyzetben.
- Ez tényleg nagyon durva. A bölcsiben láttam, hogy amikor anya ment a gyerekért, megkapott minden tájékoztatást: mit evett a gyerek, milyen napja volt. Ha apa ment érte, akkor csak “átadták” neki azzal, hogy “anyukával majd szeretnénk beszélni”. Miért? Apával nem lehet?

- A tavaly díjakkal erősen megszórt Félvilágban milyen volt eljátszani a karaktered? Hogyan viselted az erotikus töltést?
- Nagyon rosszul érint, nagyon kellemetlen. De el kell fogadni, hogy az embernek meg kell mutatnia a testét. Ez hozzátartozik a szakmához, ezeken a napokon túl kell lenni. Nekem ez nem szokott gondot okozni, de a Félvilág forgatásán voltak problémáim, mert még szoptattam a kislányomat. Tíz kilóval több voltam a normál súlyomnál, s a karakternek hiába tett jót az a tíz kiló plusz, nem voltam magammal kibékülve. De csak így lehetett eljátszani a karaktert, ehhez viszont minden profizmusomra szükség volt.

- Te profi vagy?
- Profinak tartom magam, filmtechnikailag, színázilag sok mindent megtanultam, ami magabiztosan tudok hozni. Lehet azt mondani, hogy valaki nem szeret vagy szeret, de arról nem lehet szó, hogy technikalilag nem állok jól. Ha esik, ha fúj, mindig hozok egy szintet, van egy alapteljesítmény, amiből nem engedek.

- Egy színész nem a hagyományos, kilenctől ötig munkarendben dolgozik. Az anyai léteddel ezt hogyan hozod össze?
- A rendszer működéséhez nagyon kell egy teljes értékű apuka, aki az is marad egész életében, de szükség van a csodálatos anyukámra is, aki a világ legjobb nagymamája. Ezt csak így tudom csinálni. Ez a kislány hozzám jött, engem választott anyukájának, hozzászokott ehhez a cirkuszi élethez. Előfordul, hogy egész nap forgatok és akkor négy napig csak este érek haza, de cserébe jön egy olyan hét, amikor éjjel-nappal együtt vagyunk. Vicces, kreatív életünk van, hiszen Hannának van egy házi színésznője, aki bármikor képes hülyét csinálni magából. Tehát ő ezt már megszokta, nekem kellett elengednem az ezzel kapcsolatos lelkifurdalásomat.

- Te pedig mint anya, immár önazonos vagy, nem foglalkozol a kritikákkal.
- Leperegnek rólam.

- Mit kell tudnunk a Suhanj Alapítványhoz fűződő viszonyodról?
- A Suhanj! az első közös gyerekünk Péterrel, az egész közös életünket befolyásolta. Egy éve voltunk együtt, amikor ő befejezte a politikai életét és elkezdett az alapítvánnyal foglalkozni s én nagyon büszkén álltam oda mellé. Az, hogy ez a sportról szól és szólt, az belőle következett, hiszen ő egy igen jó futó. Mivel akkoriban érzékeny volt a politikai helyzet, őt teljesen “eldugtuk”, hogy a szervezet ne kapjon politikai támadásokat. Sokan nem is tudták, hogy ki áll a Suhanj! mögött, Pásztory Dóri és én képviseltük a szervezetet a világ felé. Büszkeséggel tölt el, hogy a szervezet önjáróvá és megkerülhetetlenné vált. Amióta Hanna megszületett (itt éppen bejön szerelni valamit - a szerk), nem tudok részt venni az összes programon, de mint a Suhanj! anyukája, a mai napig megvagyok.

- Mi volt az alapkoncepció?
- Amikor az ember elmegy Bécsbe, akkor azt látja, mintha ott több kerekesszékes és látássérült ember élne. Pedig ez nincs így, nincsenek többen, csak ott kimennek az utcára, nincsenek bezárva az intézményekbe. Ahogy említettem, Péter komolyan fut, több nemzetközi versenyen is azt látta, hogy nem csak az épek állnak a startvonalra, hanem a túlsúlyosak, a látássérültek, a kerekesszékesek is. Innen jött az inspiráció.

- Platformot, lehetőséget biztosítani, hogy akár a kerekesszékesek, akár a látássérültek újra, vagy életükben először “élhessenek”?
- Hát persze! Az volt a lényeg és az ma is, hogy megosszuk velük a sportolás lehetőségét, hogy kijöjjenek a fényre, hogy megváltozzon az életminőségük. A nyáron volt egy éve, hogy megnyílt az edzőterem. Iszonyatos inspirációt jelenthet valakinek, ha lemegy egy köredzésre és azt látja, hogy a gyakorlatokat egy látássérült is elvégzi. Hogyan képes erre? Úgy, hogy van ott egy edző, aki gyógypedagógus is, és odafigyel. Ez tényleg inspiráló az épeknek, akik mindenféle kifogásokat keresnek arra, hogy miért nem sportolnak. A Suhanj! mindenkinek élményt ad.

- Az épeknek is szükségük van a jó példára?
- Nagyon! Figyelj, én hány okot találok arra, hogy ne menjek le a Margitszigetre futni? Pedig közel van. Megnézem Fenyvesi Zolit, aki Csepelről jön edzeni reggel tízre és másfél órával korábban indul el, mert három HÉV is elmegy mellette - mivel nem teszi föl őt senki. És akkor belenézek a tükörbe és elgondolkodom. Ez egy tükörpélda saját magunk elfogadásában is.

- Saját magunk elfogadása annak a szűkre zárt ajtónak a kinyitása, ami oly sok embert jellemez?
- Abszolút. Állunk a zebrán és nem megyünk oda egy látássérülthöz, de nem azért mer lenézzük őket, hanem mert nem tudjuk, hogy mit is kellene csinálni. Holott csak annyit kellene mondani, hogy “segíthetek-e valamiben” és ő majd elmondja, hogy miben.

- Kinyitni az ajtót és kapjuk az instrukciót.
- Nem arról van szó, hogy a magyar társadalmat nem ez a dolog érdekli, egyszerűen csak nem ismeri ezeket az embereket. Attól félünk, amit nem ismerünk, a saját zavarunkat pedig úgy kezeljük le, hogy elutasítóak vagyunk. De mégis úgy látom, hogy van fejlődés. Itt van például Hanna, akinek teljesen mindegy, hogy valaki kerekesszékben ül vagy lét lábon jár.

- Ő még tabula rasa, sok mindent másképpen tanulhat meg.
- Ez így van. Nekünk nagyon fontos az érzékenyítés, hátha nekik egyszerűbb lesz.

- Mindenkinek, hiszen az épek ha nyitottabbak, kevesebb félelemmel élnek a mindennapokban.
- Én igyekszem semmitől sem félni. Szokták kérdezni, hogy a pókoktól sem félek? Erre mondom, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy féljek. De annyi mindentől parázhatnánk!

- És a félelem béklyó is, nem?
- Az, és nem engedem meg magamnak, hogy féljek bármitől is. Nem azért, mert olyan kemény vagyok, hanem mert ez az elhatározásom.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!