Tilla: Ha az én életem unalmas, akkor mindenkié az


Tilla: Ha az én életem unalmas, akkor mindenkié az

Ebben a műfajban a pillanat újra és újra megélése a legfontosabb - állítja Till Attila a mainstream televíziózásról. Tilla szerint akkor igazán jó egy produkció, ha az nemzeti üggyé és hivatkozási alappá válik. A népszerű műsorvezető és filmes a Digital Hungary-nak adott interjújában beszélt arról is, hogy mi volt az üzenete a Csicska című filmjének. A válaszon mi magunk is meglepődtünk.

- Nem is nézel ki öregnek, miközben arról panaszkodtál, hogy félsz az öregedéstől. Tényleg így van?
- Azt gyorsan tisztázzuk, hogy a sajtóban megjelenő dolgok az ember média-énjével függnek össze. Te - és mások is - a “média Till Attiláról” olvastál, akit a sajtó össze-vissza torzít és mindenféle vele összefüggő dolgot önkényesen felnagyít. Az valójában teljesen mindegy, hogy én mennyire foglalkozom az öregedéssel, mert abban a pillanatban a sajtó azt akarta, hogy én nagyon, de nagyon foglalkozzam a témával. Ezzel szemben a valódi Till Attilát foglalkoztatja az idő, de nem ilyen drámai mértékben: van, amikor eszembe jut, máskor pedig kifejezetten fiatalnak, frissnek érzem magam, úgy érzem, hogy nem fog rajtam az idő. Szerintem eleve olyan korban élünk, amikor sok minden adott arra, hogy az ember kortalannak érezze magát. Elég ha csak a generációs szakadékokat nézzük: persze megvannak a különbségek, ezt én is érzem a kamasz gyerekeim kapcsán, de ez már nem az, mint korábban, hiszen e szakadékok már nem feltétlenül átjárhatatlanok, sőt, igen nagy az átjárás. Ez kihat az öregedés megítélésére is, de az egész világ abba az irányba tart, az az egyik nagy törekvés, hogy az emberek nem akarnak megöregedni. Vannak olyan napok, amikor gyűlölöm, hogy öregszem, de ebben emberek millió vannak mellettem társként. Mindenki fiatal akar maradni és az emberiség ezért mindent meg is tesz a tudomány, a sport, a plasztikai eljárások segítségével.

- Közel negyed százada foglalkozol televíziózással. Miben másabb ma a szakmád, mint a pályád kezdetén?
- Nagyon nagy időszakról van szó, ami több korszakot is magában foglal. Ám ha a klasszikus mainstream televíziózást nézzük - hogy milyen az infotainment, mit jelentenek a szórakoztató műsorok - a televíziózás lényegét tekintve nem változott. Viszont én a Magyar Televízióban, a Múzsa című kulturális híradóban indultam. Ez kulturális szinten óriási különbséget jelent napjaink és a múlt között. Akkoriban, 1994-ben a híradó előtt volt egy tízperces kulturális híradó is. Kereskedelmi televíziók híján el tudod képzelni, hogy annak mekkora volt a nézettsége? Pénteken elmondtam az embereknek, hogy mit érdemes csinálni a hétvégén - színház, mozi, kirándulás - s hiába volt szó kulturális híradóról, többen nézték, mint bármit, amit azóta csináltam, beleértve a Big Brother-t vagy a Megasztárt, pedig e műsorok esetében is extra nézettséget tudtunk produkálni. De az is igaz, hogy akkoriban más volt a televízió.

- Korszakokat említettél.
- A kereskedelmi televíziózásnak két nagy korszaka biztosan volt. Az első öt év és ami azóta is tart. Amikor 1997-ben a TV2 és az RTL elindult - de ott volt még a TV3 is, ahol én is dolgoztam akkoriban - azonnal felállt egy Kelet-Európára és Magyarországra is jellemző, hosszan elemezhető zavaros helyzet, ami nem csak a médiát érintette. A TV3-nak kellett volna frekvenciát kapnia a pályázati feltételek alapján, de a politika ezt nem így akarta, így aztán egy kisebb, alternatív, választható kereskedelmi csatorna lett belőle, ami később meg is szűnt. Én megéltem ennek a tévének a felszámolását is, emlékszem, nem engedtek be minket az épületbe, nem tudtuk visszavinni a milliós kamerákat, eszközöket, amiket később persze szépen visszaadtunk. Ezek a magyar médiatörténet szép fejezetei. Ebben az első öt évben rengeteg új műsortípus került a képernyőkre, ez egy nagy kísérleti korszak, az biztos, hogy a híradók is akkor újultak meg. A két nagy kereskedelmi csatorna újabb korszaka 2002-ben kezdődött, amikor az RTL elindította a magyar napi sorozatot és megérkeztek a valóságshow-k. Ebben az időben állt be egy olyan nyugat-európai, hétköznapi főműsoridős műsorstruktúra, ami a mai napig uralkodik. Ekkor kezdődött a valóságshow-k és a tehetségkutató műsorok ideje: a Big Brother, a Valóvilág, a Megasztár, az X-faktor, majd ezek mutációinak nagy korszaka, illetve ez volt a nagy kvíz show időszak is. Ebből a folyamatból én is vastagon kivettem a részem, ezekkel a műsorokkal a legnagyobb nézettséget produkáltuk, megmozgatták az egész országot. Uralták a magyar médiát, összességében egy legalább 10-12 éves nagy korszakról van szó. Tulajdonképpen e műsorok mutációi vannak jelen napjainkban is, eget rengető, semmi korábbihoz nem hasonlítható új formátumok nem jelentek meg. Évente több ezer műsort fejlesztenek a világban, de minden hat mindenre és ezért valóban új típusú, új korszakot nyitni képes műsorokat kifejleszteni nem egyszerű ma már.

- Mutációról, tehát nagy hasonlóságról van szó. Neked mennyire jelent még izgalmat e műsorokat vezetni?

- Ezt mindig megkérdezik tőlem, de Messi-től miért nem kérdezik meg, hogy mennyire izgalmas számára a futball? Hiszen mindig 90 perc a játékidő, mindig 11-en játsszák a meccseket és mindig labdával! Szóval elképzelhetjük, hogy Messi-nek sincs két egyforma mérkőzése. Így vagyunk ezzel mi is: nekünk is minden műsor és pillant más és más. A televíziózás - főleg a mainstream - eleve a pillanatnak szól. Gyors és hatásvadász, a lényeg a pillanatnak élő hatásbombázás. Ebben a műfajban a pillanat újra és újra megélése a legfontosabb. Nyilván a humor és az igazán megható történések azok, amik el tudják fedni a szerkezetet. Számomra persze mindegy, hogy mondjuk éppen a Sztárban sztár ötödik szériája fut, hiszen mindig mások az énekesek, mások a dalok és változik a zsűri is. Tehát ha azt mondjuk, hogy az életem unalmas, akkor viszont mindenkié az!

- A hatásbombázás lehet a televízió egyik “ellenszere” az online egyre nagyobb és átfogóbb nyomulásnak? Mitől jó egy műsor?
- Televízióra, de a mainstream televízióra gondoltam. Egy igazán jó televíziós műsor kapcsán többféle hatás összegződik. A nagy valóságshow-k - de megkockáztatom, hogy a Sztárban sztár és a Nagy Duett is tudta ezt hozni - üggyé, nemzeti üggyé váltak, vagyis egy amúgy nehezen érzékelhető, túl sokszínű közösséget egy történeten keresztül összerántottak. Igazán akkor sikeres egy műsor, ha olyan szinten épül be a pletykahálózatba, az emberek közötti hétköznapi kommunikációba, hogy hivatkozási alappá-, bármilyen beszélgetés részévé tud válni. Ilyenkor akár a legkomolyabb kérdések is terítékre kerülnek. Emlékezzünk csak, hogy főleg az első Megasztárnál Oláh Ibolya kapcsán milyen könnyedén és pozitívan emelkedett a topikok közé a cigányság téma, de ez működött Karamell és Gáspár Laci kapcsán is. E műsorok utakat mutattak, a szegény embereknek is lehetőséget adtak. Mindig azt mondom: ha semmi egyéb értelme nem volt a Megasztárnak, minthogy megmentettünk néhány embert a nyomortól, már megérte.

- Mi alapján választod ki, hogy milyen produkciókban veszel részt?
- Ennek van egy rutinja, bevett protokollja. Csak néhány ember csinál nagy műsorokat a TV2-nél, én pedig, úgy tűnik alaptagja vagyok ennek a csapatnak. Tehát ha jön egy nagy show, a TV2 azonnal bennem is gondolkodik és én is készülök rá, elgondolkozom, hogy jó lenne-e nekem. Általában sikeres, nagy nézettségű show-k ezek, nem nagyon szoktam húzódózni! Szeretem csinálni ezek a műsorokat, szeretem, hogy élő, élvezem ezt a nagy “hó-rukk melót”, hogy bemegyek délben és csak éjfélkor végzek. Mintha buldózerként felemelnék egy óriási nagy súlyt, amit aztán próbálok mozgásban tartani. E produkciókat az énekesek, vagy szereplők és a zsűri tölti meg tartalommal, nekem “csak” egyfajta mérnöki jelenlétem van, irányítok mint egy pilóta, de valójában az a fontos, hogy a szereplők repüljenek, az ő repülési ívük legyen nagyon nagy és ezt kell humorral, tempóval, okos meglátásokkal segíteni. És ezt imádom. Még mindig nagyon szeretek műsorvezető lenni! Jobban szeretek úgy dolgozni, ha van egy nagy “menet”, majd jön a szünet, s akkor tudok mással foglalkozni.

- Már az interjú előtt is feltűnt: tele van sport hasonlatokkal.

- Azért, mert sportőrült vagyok. Mármint nem értek a sporthoz, hanem csinálom. Mindig is szerettem mozogni, de úgy 16 éves korom környékén azt mondtam: ez engem nem érdekel, nem hiszek abban, hogy csak a teljesítmény a fontos, jól elvoltam az én kis képzőművész- és médiavilágomban. De úgy egy évtizede elkezdett foglalkoztatni a kérdés, azt éreztem, hogy egy kicsit alakítani akarom a testem, majd elkezdtem konditerembe járni. Egy éve kifejezetten függő vagyok, innen is oda megyek majd. Mozgás közben nem csak a démonaimmal küzdök meg sikeresen, hanem a legjobb ötleteim, az összefoglalásaim is ekkor születnek meg. A konditerem életem tervező szobája.

Fotók: Till Attila hivatalos Facebook oldala

- Akkor nézzük az egyéb elfoglaltságaidat, például a filmezést. A Csicskával mi volt a célod? Egy másik - innen a belvárosból nem látható - Magyarország bemutatása?
- A Csicska elsőrban egy kisjátékfilm, egy társaság műalkotása. Filmes körökben óhatatlanul is beleszaladunk abba, hogy nem válaszolunk pontosan erre a kérdésre, hanem az mondjuk: igen, ez is benne volt. De amikor azt kérdezed, hogy mi volt a célod, akkor mégis csak azt mondom: egy jó filmet akartam készíteni s teljesen mindegy, hogy az egy csicskáról vagy egy macskáról szól. A műalkotások kapcsán szerintem nem kell minden esetben arra gondolni, hogy létezik valamilyen nagy társadalom-érzékenyítő szempont. Sokkal inkább arról van szó, hogy ha egy filmben megjelenik a szegénység, vagy bármelyik kisebbség - mivel az ember már csak úgy működik - felvetődik ez a kérdés is függetlenül attól, hogy a film továbbra is egy költői sávban akar jól működni. Semmi egyebet nem akar, csak jó költészetet. Persze óhatatlanul magában hordozza a te kérdésedet is: érzékenyít is, földob egy témát. De hazugság lenne a részemről azt állítani, hogy világjobbító szándékom volt s azt akartam, hogy az adott témáról beszéljünk. Ettől én - és a többi filmes - egyáltalán nem vagyunk gonoszak. Az volt a cél, hogy egy jó filmet csináljunk.

- Nem tudjátok megváltani a világot.
- Hát persze, hogy nem. Lehet erről fantáziálgatni, de egyetlen műalkotás sem tudja jobbá tenni sem a társadalmi berendezkedéseket, sem a világot. A Csicskát azért akartam elkészíteni, mert nagyon izgat az emberből kiirthatatlan, ősidők óta vele együtt lévő agresszió, hatalommánia. Akár egész piciben is: mit jelent ez egy családban? Egy ember apaként is gyakorolhat olyan hatalmat, ami súlyosan károsítja mások szabadságát. Egyszerűen izgatott ez az alá-föl rendelt viszonyrendszer, a hétköznapi szadista-mazohista világ és erről nem csak rossz gondolataim vannak. Egy ilyen kegyetlenül erős, egy ilyen egyfából kifaragott, primitív, egyszerű férfi - mint a Thúróczi Szabolcs által megformált Balog gazda - számomra vonzó is. Negatív karaktereket sem alkotunk anélkül, hogy abban ne lenne valamilyen vonzó tényező. Mindig is nagyon vonzottak a szélsőséges helyzetek, az ilyen szituációkban lévő emberek kapcsán lehet igazán jól beszélni arról, hogy milyen is valójában az ember.

- Thúróczi Szabolccsal többször is forgattál már, igazi profi, nem is kell őt bemutatni senkinek. Viszont milyen volt együtt dolgozni Fenyvesi Zolival? Ő nagyon sokat vállalt a Tiszta Szívvel című filmedben.
- Már a Csicska idején is fontosnak tartottam, hogy a filmben olyan szereplők is legyenek jelen, akik nem színészek. Szeretek így forgatni, szeretem, ha egy forgatás olyan baráti-családi társasággá alakul át, ahol sok mindent tudunk egymásról, sok mindent élünk meg együtt s emiatt mindenki bele tudja tenni a saját energiáját a filmbe. Szerintem azok jobb filmek, amelybe több ember energiája kerül bele. Nem akarom leuralni a filmet, elég, ha a rendező katalizátor szerepben van s ízlésével, arányérzékével, akaratával mint egyfajta “fő motor” van jelen. Muszáj, hogy mások is kellő súllyal kapjanak lehetőséget. Amikor eldöntöttem, hogy készítek egy kerekesszékesekről szóló filmet, akkor nagyon fontos szempont volt, hogy valódi kerekesszékesek és mozgássérültek is szerepeljenek benne. Nem akartam nélkülük forgatni.

- Semmit se rólunk, nélkülünk?
- Ez így van. De persze mindent lehet, ha egy jó művet alkotok, jogom van ahhoz, hogy annak ellenére kihagyjam a filmből az igazi kerekesszékeseket, hogy róluk forgatok. De mégis: ez olyan volt, mint egy politikai gesztus. Tényleg nagyon izgatott, hogy jöjjenek be ők is a történetbe, kapjanak helyet és terepet, lehetőséget a kommunikációra. Zoli pedig tényleg egy tündérpofa, aki bőven bírta a forgatást. Játékos, kedves, intelligens fiú és teljesen egyértelmű, hogy az ő életéből már hiányzott egy ilyen filmforgatás. Egyébként többféle intézményben kutakodtam, kerestem a megfelelő személyt, mígnem Zolit a baráti körökből ajánlották. Találkoztunk egy kávézóban, néhány hónapig ismerkedünk, s eldöntöttük: yes, oké, dollár! Szerencsés találkozás volt a miénk. Még nem is ismertem, amikor már a forgatókönyvben is Zolinak neveztem el a főszereplőt.

- Három nagy gyerek édesapja vagy. Mit adsz nekik át?
- Szerintem a gyerekek alapvetően úgy vannak beprogramozva, hogy bármit is csinálnak, óhatatlanul is utánozzák a szüleiket. Látom a saját gyerekeimen: az apróbb mozdulatokon át a bonyolultabb gondolatmeneteken keresztül mindenben ott van a feleségem, a család több tagja, én magam is. Át lehet számukra adni egy komplett világot. Persze ha olyasmi ez a dolog, ami a gyereknek nem tetszik, akkor fellázad - abból lehetnek feszültségek, ha mást gondol a világról, mint a szülei. Szerintem a mi esetünkben erről nincsen szó, de a mainstream megítélése kapcsán - és ebben igaza van a gyerekeimnek, mert én is ilyen voltam kamaszkoromban - mást gondolunk. A popkultúrával már régen kiegyeztem és megengedőbb is vagyok. Ők - miközben szabadok és nyitottabbak is - sokkal szigorúbbak is. Nekik már ciki, amit én csinálok: “hagyjál már ezekkel a műsorokkal és ciki ruhákkal”, hallom tőlük. Miközben nagyon szeretnek és azt elismerik, hogy jó műsorvezető vagyok. Talán itt megfogható a különbség, de jól teszik és igazuk van, hogy így gondolkodnak, én sem szeretném, ha “rajonganának” értem. Szóval egyáltalán nem baj, hogy nem tudom átadni nekik a saját életem. Nem utánoznak, nem akarják olcsón megúszni az életet azért, mert az apjuk a tévében dolgozik, s így majd ők is híresek lesznek. Nem akarnak azok lenni, főleg nem az én hátamon felkapaszkodva. És ez nekem tetszik. Szabadon gondolkodó, okos kis felnőttek lettek a gyerekeim, de ez az egész a család érdeme. Eléggé nyitottan gondolkodnak mindenről s az én olvasatomban ez elég.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Life- és karriercoach, coaching szemléletű tanácsadó, freelancer újságíró/szerkesztő. Coachként – ahogy fogalmaz – „amikor alacsony fordulatszámra esik, vagy akár le is áll az a bizonyos belső motor …


Címkék: Tilla, TMC