Az élmény a modern ember új drogja - interjú Almási Kittivel

Az élmény a modern ember új drogja - interjú Almási Kittivel
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

1998-ban végzett az ELTE pszichológia szakán. Ezt követően a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájának ösztöndíjas hallgatója volt, majd 2003-ban Ph.D. fokozatot szerzett. 2004-ben tette le klinikusi szakvizsgáját. 2000 óta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (Lipótmező) dolgozott, a III.-as Pszichiátriai Ambulancián, az intézet bezárása óta magánpraxist folytat.


Lippai Roland

 

Újságíró, szerkesztő, blogger. A Figyelő gazdasági hetilap társadalom rovatát vezette, azt megelőzően közel egy évtizedig a Magyar Nemzet Online újságírója, ...