Etesd az egódat! De azért óvatosan! Vendégszerzőnk írása

Etesd az egódat! De azért óvatosan! Vendégszerzőnk írása
Önkutatásom egyik következő állomásaként egy nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes saját elmém működésének tekintetében.

Nagyon sok idő telt el, amíg tudatosítottam magamban, hogy nagyon sokat veszekszem emberekkel a fejemben. Azt éreztem, hogy egyik pillanatról a másikra elindul egy hógolyó, ami pillanatok alatt egy lavinává alakul. Az alany lehetett szinte bárki, a sarki fűszeres, a pék, családtag, vagy akár egy kollégám, vagy ügyfelem. Amit még megfigyeltem, hogy ez mindig a fejemben maradt, nagyon ritkán manifesztálódott a külvilágban. A lényeg ebben az elmejátékban az volt, hogy a forgatókönyv írását, azt a rendezőre, azaz magamra bíztam, így bárhol, bármikor, egy nagyon intenzív akciófilmet tudtam létrehozni a tudatomban, ahol természetesen én játszottam a főszerepet. Eljött viszont egy pont, ahol terhesnek éreztem ezeket a színes szagos akciófilmeket, és szerettem volna megismerni, hogy mi a mozgatórugója, annak, hogy ezek az elmemintázatok, gondolatsorok elindulnak maguktól, és egész szépen képesek voltak külön életet élni, egészen addig, amíg nem nyomtam meg a „stop”, vagy a „pause” gombot. Általában az elmém előbb nyomta meg inkább a „pause” gombot, hagyva egy kis esélyt arra, hogy mielőbb nézzük tovább a filmet.

Egy tíznapos csendelvonulás segített abban, hogy feltárjam annak az okát, hogyan indulnak el bennem ezek a filmek. Azt gondolom, hogy ebben a tekintetben ennek most nincsen jelentősége, mert gondolom, hogy mindenkinél más és más az ok-okozat. Nekem egyébként, a bennem zajló megfelelési kényszer és ennek a szülői mintázata és az abból fakadó elakadás, ami maga az indítógombja a folyamatnak. Vagyis, folyamatosan egy belső harcot vívtam és időnként vívok is még a mai napig mindenkivel, akinek nem tudok megfelelni, vagy éppen nem felel meg nekem, vagy akinek éppen meg akarok felelni, vagy éppen nem.

Ami viszont egy nagyon érdekes megélés volt, hogy, ugyanazt érzem, hogy ezek a belső filmek viszik az energiámat, mégis van egy perverzióm, hogy még többet szeretnék belőle, és valójában én élvezem ezeket. Ahogy az elmém azt is élvezi, ha valamit nem találok otthon, és lehet rajta egy kicsit dühöngeni, vagy azt is élvezi, ha valamiért nem tudom felfújni a bicikli kerekét, és lehet rajta bosszankodni. Egyszerűen élvezem belül ezeket, mert az elmém úgy van összerakva, hogy szereti az általa kreált belső filmet, amit egyébként a „nekem megfelel/nekem nem felel meg” szűrő rendkívül jól támogat és indukál. Hogy én tanítottam-e meg arra, hogy ez nagyon szerethető, vagy a tudatlanságom sodort ez idáig, azt nem tudom, de kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy az elmém imádja, ha le van kötve ilyen formában, és kvázi „rugózhat rajta” és „csócsálhatja” az általa kitalált történetet a végletekig. Viszont arra is fény derült, hogy van egy pont, ahol az elmém is elkezdi unni ezeket a belső harcokat, mondjuk így veszekedéseket, vagy játszmákat, amelyek a fejemben filmként pörögnek. Ebben az esetben viszont, azt a döntést hozza, hogy saját magát hívja ki egy bokszmeccsre. Vagyis azt mondja, ha nincsen olyan, amit lehet pörgetni, akkor mindig is ott van nekem a saját elmém, akinek beadhatok bármit, aztán nézzük meg, hogy hogyan reagál rá. Többnyire eddig mindig bejött, hogy elkezdtem menekülni, ami egy újabb izgalmas filmet hozott létre. Minden belül zajlik. Mindeközben kívül viszont ez sok-sok szorongást, izgatottságot, türelmetlenséget, és nyughatatlanságot szült. Pontosan micsoda? Az, hogy minden egyes szavát elhittem annak, amit az elmém mondott.

A felismerés önmagában nem fogja átírni a programot, bár, az, hogy erre fény derült, már hozott egy megnyugvást a rendszeremben, hogy sem a külvilággal, sem a családommal, sem a munkámmal nincsen baj, csak játszadozik az elmém. Tehát a feladatom az, hogy tudnom kell, az elmémnek kielégíteni ezt a vágyát, de úgy, hogy az ne menjen senki kárára, tudnom kell, felismerni, azt, amikor ráunt a filmekre, mert akkor én leszek terítéken, és tudnom kell megmutatni az elmémnek, hogy a csend is egy reális, sőt, nem is annyira rossz alternatíva. És igen, tudom, hogy ez rendkívül furcsa, hogy saját elmémről első szám harmadik személyben beszélek, de ha meg szeretném tartani vele a kellő távolságot, akkor kénytelen vagyok külön entitásként kezelni.

Vagyis értelmet nyert számomra ez a mondat, hogy etetni kell az egót. Igen, ki kell elégíteni bizonyos vágyait, de meg kell tanulnunk együttműködni vele, mert meglehetősen önző e tekintetben is, és mindig, mindent akar, ráadásul azonnal. És ha most résen voltunk, akkor majd próbálkozik később! Amikor észre sem vesszük! Ezért azt mondom, hogy figyeljünk oda az elménk jeleire, és csak óvatosan reagáljunk és cselekedjünk. Mert mindig résen lesz! Ő is, és remélem én is.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Horváth András

Horváth András vagyok. Üzleti tréner. Közel harminc éve kutatom saját működésem, és közel három éve kutatom saját ismétlődő gondolatsoraimat, elme- és viselkedési mintáimat. Vállalati tréningjeimen …