Nálam a kiégés érzése, sok esetben eredményezett egy nagyon erős depresszív hangulatot is, amelynek során négy-öt visszatérő nagyon negatív gondolatot a végletekig tudtam pörgetni a fejemben, majd ezeken csüngtem, és kis milliószor lejátszottam forgatókönyveket, vagy akár párbeszédeket, amitől még rosszabbul éreztem magam. Ami nekem még hab a tortán volt, az, hogy a kiégés fázisaiban, tele voltam fizikai tünettel, úgy, mint a gombóc a torokban, a tarkómerevség, vagy akár a gyomorfájás. Felváltva ugyan de ők is kísértek ilyenkor az utamon. Azt is nagyon fontos kihangsúlyoznom, hogy ezek a tünetek is mentek a kiégés érzéssel együtt, amikor minden távozott. Vagy egy kicsit még maradtak, de aztán mentek ők is.

Egy folyamatos menekülés érzés volt bennem minden helyzetben, mindent toltam el magamtól, és minden, ami korábban egy könnyű feladatnak tűnt, az most egy hatalmas kihívásnak bizonyult. Erőtlenség, kimerültség, és a belső és külső motiváció teljes elvesztése, egy folyamatos belső pánik, hogy mi van, és mi lesz, és mi fog velem így történni ebben az állapotban. Ez még párosult azzal, hogyan titkoljam el ezt a környezetemben, hogyan ne derüljön ki, ami egy igazi belső harccá tette ezt a periódust, hiszen minden maszk viselése meglehetősen kimerítő.

Kétségbeesetten vergődtem napról napra, keresve a lehetséges okokat arra, hogy miért történik ez velem, meddig fog tartani, és mit kell, hogy tegyek, hogy minél előbb távozzon ez az egész „gyötrelem”.

Mindeközben a családommal és a barátokkal való viszonyom is megváltozott, kinek mit mondjak el, és elkezdtem kapni a stigmákat: kiégett, depressziós, gyomoridege van, túlhajszolta magát, idegösszeroppanása van, bipoláris. Megnyugvás ilyenkor, ha nem kell kimozdulni otthonról, egészen addig, amíg már minden helyzetben jönnek a rossz gondolatok. Szóval elkezdtem félni az üresjáratoktól is, és felfedeztem, hogy ha valami eltereli a figyelmemet, akkor egyre jobban leszek. Ebben van is igazság, ezért volt olyan is, amikor fordult a kocka, és a munkámba temetkeztem, mert rettegtem a hétvégétől, amikor az elmém „szabadon” marad. Nos, ennyi ismérv alapján biztos, azok, akik már végig járták ezt az utat, akár egyszer, akár többször, magukra ismertek, hogy igen, ez az.

De álljon itt egy rövid történet is az életemből, hogyan éltem meg ezeket a pillanatokat:

„…csak ültem a prezentáción, és annak ellenére, hogy nagy izgalommal vártam a főnököm előadását, egyszer csak elöntött a veríték, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit keresek itt? Nem tartom egyáltalán izgalmasnak, amiről beszél, úgy teszek, mintha jegyzetelnék, közben tudom, hogy ez nem én vagyok. Vagy mégis? De akkor mivel fogom keresni a pénzem? Különben is, szinte minden nap kapok visszajelzést, hogy mennyire jó az, amit csinálok. De akkor miért érzem magam rosszul? Mindenem megvan. Házam, autó, család, és mégis valami nem stimmel? Váltanom kellene? De hova menjek? Pontosan ugyanez várna máshol, csak ott megint el kell tölteni egy pár évet, hogy ilyen jól megismerjek mindent. De akkor félek a kihívástól is? És ha vállalkozó lennék, akkor mit csinálnék? Pedig a kollégák is tök jó fejek. Sőt, ha belegondolok, már nagyon sokat sem kell megerőltetnem magam. De akkor mi az, amit már nem szeretek benne? Miért nem tud lázba hozni, mint régen? Megőrülök. Én csak úgy tudok dolgozni, ha imádom, amit csinálok, és ez most már nem az első alkalom, hogy azt érzem, hogy én ezt nem akarom…”

No, de akkor nézzük, hogy mi az, amiért azt állítom, hogy nem is biztos, hogy létezik kiégés, ez csak egyfajta illúzió, a személyes identitásunk menekülése, az elménknek egy nagyon kemény játéka, amit velünk űz. Bár fontos elmondanom, hogy ennek a játéknak is az a célja, hogy ráébredjünk a valóságra, bármennyire is az abban a pillanatban nagyon fájdalmas tud lenni. Nézzük hát, hogy mi az, ami a szenvedésben tart minket:

1. Mindent tudni akarunk, azonnal

Ez az elménk egyik legnagyobb csapdája. Mindennek akarjuk tudni az okát, mindenről tudni akarjuk, hogy miért történik az életünkben, megoldáskulcsokat keresünk.

Keressük fejvesztve, hogy amikor ez történik velünk, akkor „valami” nincsen rendben, és tudni akarjuk, hogy mi az a „valami”, és addig nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk, azt a „valamit”. Ugyanis abban a hitben vagyunk, hogy ha az megvan, akkor itt kérem szépen, minden egyik pillanatról a másikra visszaáll, és újra beköszönt a nyugalom és a béke. Ez nem így van.

Egyrészt nem kell tudnunk, másrészt nem lehet tudnunk. Nem létezik ez a tudás, amit keresünk. Mindezt azért keressük, mert úgy van mindenki szocializálva, hogy minden felett kontrollt kell gyakorolnunk, és ha ezt nem tesszük, akkor bekövetkezik a pokol. Ettől egyébként nagyon sokan rettegnek, hogy mi történik akkor, ha nem tudjuk kontrollálni a dolgokat. Ahhoz viszont, hogy kontrolláljuk, infóra, tudásra van szükségünk, tudnunk kell mindent. Minél többet tudunk, annál kevesebbtől kell félnünk, mert akkor ura vagyunk a helyzetnek. Nos, ez nem így van.

Az életünkben nagyon kevés dolgot tudunk kontrollálni, azok is általában apró gyakorlatias dolgok.

Ez persze nem jelenti azt, hogy be kell dobni a gyeplőt, mert innentől nem érdekel, hiszen történik minden magától. Nem. Ez azt jelenti, hogy ne álljunk ellen annak, ami éppen történik. Tehát, nem kell tudnunk, hogy miért van ez a kiégés érzése, nem kell tudnunk, hogy mi volt a kiváltó oka és pláne nem kell tudnunk, hogy miért velünk történik ez. Ha ebbe bele tudunk lazulni, már jobb érzés lesz.

Még valami: ezért is annyira nehéz megélnünk a jelent is. Ugye most nagyon trendi arról írni, hogy legyünk a jelenben, de az egy olyan állapot, ahol feladjuk a kontrollt, és elfogadjuk, hogy történhet bármi, ezt az állapotot pedig az elme utálja, fél tőle, tiltakozik ellene, ezért igyekszik ezt elkerülni.

Folytatva a történetemet ez zajlott le bennem akkoriban:

„…fél éve még semmi bajom nem volt, pedig ugyanezt csináltam, most meg állandóan azon kattogok, hogy pontosan miért járok be minden nap, mi az, ami megmozgat engem? Olyan, mintha lefolytottak volna, elment az erőm, elment a motivációm. Meddig fog ez tartani? Hogy fogok így kitartani. Annyi mindent meg kell csinálni, de semmi kedvem hozzá. Ezt, hogy lehet így csinálni? Ebbe bele fogok így bolondulni. Hova tűnt az erőm, a lendületem, a hangulatom? Hova tűnt a jó fej énem? Miért kell ezt nekem végig csinálni, pedig minden rendben van körülöttem. De akkor mi az, amit nem szeretek…Tudni akarom, mert ez nem mehet így tovább…”

2. Nem tudjuk, mit jelent a valódi elengedés, ezért pont az ellenkezőjét tesszük.

A valódi elengedés az azt jelenti, hogy megengedjük, hogy az az érzés, vagy gondolatsor, akár szeretjük, akár nem, akár kényelmes, akár kényelmetlen, az velünk legyen. Vagyis az igazi elengedés, az valójában a megengedés. Megengedjük, hogy bármi történhet velünk, megengedjük, hogy lehetnek bármilyen érzéseink, megengedjük, hogy lehetnek bármilyen rossz gondolataink. Megengedjük, elfogadjuk a helyzetet. Megengedjük azt, ami van.

Még érthetőbbé tegyem: ahelyett, hogy menekülnénk előle, átérezzük minden porcikánkkal. Milyen az az érzés. Átérezni, hogy mit érzünk, milyen az? Szembe fordulunk vele. Csak figyeljük.

Ehelyett az történik, hogy amikor megjelenik bennünk egy kellemetlen érzés, azonnal meg akarunk szabadulni tőle, mert az nem jó, az kellemetlen, azt nem szeretjük, és maga az az ellenállás, ami ilyenkor megjelenik bennünk, ez fogja felerősíteni a kellemetlen érzést, és ez fogja okozni a szenvedést, a szorongást.

Szóval, az igazi elengedés, amikor „beleülünk” az érzésbe, és egy kicsit égünk benne. Engedjük, hogy itt legyen. Nem akarunk tőle megszabadulni, és nem akarjuk megszeretgetni sem. Csak van és kész, nem nyúlunk hozzá. Csak nézzük mintha egy mozifilm lenne és közben átérezzük az egészet, úgy, hogy nem véleményezzük közben, hogy milyen azt érezni. Csak semlegesen ülünk benne. Tehát mit engedünk el pontosan? Maga a helyzettel, gondolattal, érzéssel kapcsolatos ellenállásunkat, harcunkat, annak érdekében, hogy megszabaduljunk tőle.

Folytatva a történetemet ez zajlott le bennem akkoriban:

„…csak én vagyok kibukva ezen az egész helyzeten? Annyira utálom magam ilyenkor, hogy teljesen megváltozik a személyiségem, ez nem én vagyok. Vissza akarom kapni a régi önmagamat, és annyira utálom, hogy nincs kedvem semmihez, hogy nem vagyok lelkes a munkámért, és vissza akarok térni a régi önmagamhoz. Nem akarok ilyen lenni, mint most. Nem bírom tovább, miért kell ezt nekem csinálni? Mit tegyek, hogy eltűnjön az összes rossz gondolat a fejemből. Gyűlölöm ezt a helyzetet…”

3. Ami kényelmetlen attól azonnal meg akarunk szabadulni

Ami az életünkben kényelmetlen, attól azonnal meg akarunk szabadulni, ami viszont kényelmes, azt magunkhoz akarjuk ölelni. Az egész életünk ekörül forog. A kényelmetlen és a kényelmes körforgása. A ragaszkodás és az elutasítás körforgása. A vágyakozás és a menekülés „valamitől” körforgása.

Megfigyelhetjük, hogy minden olyan jelenségtől, ami kényelmetlen, beindul egy automatikus reakció, hogy ettől meg kell szabadulnunk, ezt azonnal el kell tolnunk magunktól.

Szélsőséges helyzetben kialakulhat egy olyan tudatállapot, ahol mindennek tökéltesnek kell lenni, mert ha nem az, akkor az már katasztrófa. Azonnal beindulnak a gondolatsorok, beindulnak az érzések, a fejünkben elindulnak a narratívák. Pedig ezek az érzések, csak és kizárólag akkor fejtik ki a hatásukat, ha reagálunk rájuk, ha úgymond átengedjük őket magunkon, akkor jönnek és mennek. És azért bukjuk el ezt a történetet, mert amikor kedves gondolataink vannak, és jó érzések vannak bennünk, akkor azt imádjuk, pedig ugyanaz a folyamat zajlik le bennünk, csak az előjele más. Meg kell tanulnunk megfigyelőivé válni saját érzéseinknek és gondolatsorainknak, és meg kell tanulnunk, hogy van lehetőségünk, hogy ne reagáljunk a rossz érzésekre.

Folytatva a történetemet ez zajlott le bennem akkoriban:

„…nem bírom tovább. Nem érzem jól magam, de közben kifele pont az ellenkezőjét kell mutatnom. Ez nagyon nagy meló. Azt érzem, hogy van, aki sejti, hogy nincs rendben minden, de azért mindent elkövetek, hogy túléljem ezeket a napokat. Annyira kellemetlen és teljesen elfáradok estére, hogy folyamatosan azon dolgozom, hogy eltakarjam azt, ami éppen van. Korábban minden olyan könnyen ment, most meg, mintha egy falba ütköznék minden helyzetben. Nem akarom ezt tovább…”

4. Aminek ellenállunk, az fennmarad

Világunk egyik legfontosabb törvénye, hogy amíg ellenállunk valaminek, addig az ott lesz velünk, amíg el nem fogadjuk a jelenlétét. A kiégés vagy bármilyen kellemetlen állapot vagy érzéssel alapvetően nincs baj, nem is az érzéstől akarunk megszabadulni, hanem attól a narratívától, azoktól a belső hangoktól, amelyek érkeznek ezekkel az érzésekkel.

Meddig fog tartani? Hogyan fogok így bejárni dolgozni? Hogyan fogom eltartani a családom? Észreveszik ezt rajtam? Annyira sok feszültséget okoznak bennünk ezek a kérdések, hogy tudattalan ezektől a narratíváktól akarunk megszabadulni, és valójában ez okozza a szorongást. A valósággal sosincs baj, mindig az egyén szubjektív szűrője, ami okozza a feszültséget, azáltal, hogy el akarja tolni magától, meg akar tőlük szabadulni. Ez pedig nem más, mint egy harc, egy ellenállás.

Minden harc az érzéseinkkel, vagy gondolatainkkal, hogy menjenek innen, az gyakorlatilag egy ellenállást jelent. Pedig, ha képesek vagyunk megengedni, hogy itt legyenek velünk, akkor maga az érzés, vagy állapot, egy tompa érzéssé, érzetté alakul át. Érdemes kipróbálni!

Szóval, így bántjuk magunkat nap mint nap. Folytatva a történetemet ez zajlott le bennem akkoriban:

„…nem lehetek rosszul, ez nem én vagyok, és különben is, nekem minden pillanatomban erősnek és készen kell álljak, hogy ha bármi kihívás érkezik a munkámban, akkor azt meg tudjam csinálni. Olyan nincs, hogy most nem megy. Mennie kell és kész. Ha el kell készíteni valamit, akkor úgy van, ha bent kell maradni, akkor úgy. Nem lehetek rosszul. Régebben ez olyan könnyedén ment, ha bosszankodtam is, de pillanat alatt átbillentem, most meg folyamatosan azt érzem, hogy küzdök magammal, hogy jobban legyek, de mégsem leszek. Egy állandó küzdelem, hogy jó legyen, de mégsem lesz az. Annyira utálom magam, hogy ezt nem tudom megoldani…”

És mi a megoldás? Nem kell semmit csinálni. DE ez a mondat magyarázatra szorul, mert, ez könnyen félreérthető.

A nem kell csinálni semmit azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk nem véleményezni mindent, ami a fejünkben zajlik, és meg kell találnunk azt a középpontunkat, amelyhez mindig minden helyzetben vissza tudunk térni. Ez tulajdonképpen egy olyan állapot, ahonnan egyfajta megfigyelőivé válunk annak, ami velünk történik. De nem a külvilágunkra gondolok itt, hanem arra, hogy mit pörgetek a fejemben. Milyen gondolatsorokat pörgetek ezerrel, milyen érzések jönnek velük.

Megvan a lehetőségünk, hogy ezekre ne reagáljunk, hanem csak figyeljük őket. Arra is megvan a lehetőségünk, hogy ne meneküljünk ezek elől, hanem megtapasztaljuk őket, átérezzük őket, ami az elengedés lesz, és arra is megvan a lehetőségünk, hogy megengedjük, hogy velünk legyenek, persze ehhez az kell, hogy higgyünk abban, hogy ha ezt tesszük, akkor távoznak maguktól. És ez így is lesz.

Gyakorlatilag megadjuk magunkat annak, ami éppen van. Jöhet bármi, nem harcolunk vele, elfogadjuk a jelenlétét. Ettől még ez nem jelenti, hogy nekünk az úgy jó, ahogy van, de most ebben a pillanatban, elfogadjuk a jelenlétét, nem állunk ellen.

Az elme egy nagyon trükkös valami, ami sok mindent kitalál annak érdekében, hogy az arcunkba tolja, hogy ő ilyen, ezzel segítve minket, hogy felismerjük, hogy mit tesz velünk. Ha felismerjük, majd megtapasztaljuk, akkor az a szenvedés, amit okoz, az nagymértékben enyhülni fog.

A szégyen, az izgatottság, a szorongás, az irigység, a depresszió, a csalódottság, a mérhetetlen düh, (vagy akár a boldogság keresése bármennyire furcsán is hangzik), az ugyanígy működik.

Addig léteznek, amíg fel nem ismerjük, hogy nem léteznek.

Pontosabban fogalmazva, fel nem ismerjük, hogyan nem hatnak ránk. Azt pedig úgy tudjuk felismerni, hogy megengedjük, hogy velünk lehessenek. Ha megengedjük, hogy velünk lehessenek, és nem állunk ellen, ami a feszültséget szüli, onnantól már nem lesz akkora buli az elmének, hogy zaklasson minket, mert nem éri el vele a célját. Mi pedig megismertük az elménk egy finomabb rétegét. Sőt, felfedeztünk egy olyan nyugalmi állapotot magunkban, ami mindig is ott volt, csak nem tudtunk eddig róla. Felismertük azt az állapotot, amiben minden belefér! A jó is és a rossz is!

Ahhoz, hogy ezt a lehető leghatékonyabban gyakorolni tudjuk, ahhoz, meg kell ismernünk az elménk finomabb rétegeit, amelyet úgy tudunk tenni, hogy csendben maradunk, valamint befelé fordulunk. És csak vagyunk, semmi mást nem kell tennünk. Hiszen azzal tesszük a legtöbbet, ha nem teszünk semmit.

Ez ennyire egyszerű lenne? -, kérdezi az elménk. Igen, ennyire. Nem, ez nem lehet ennyire egyszerű, -mondja az elme. De igen.

A megoldás keresésében a figyelmünk folyamatosan a külső tényezőkön van, úgy, mint a munka, család, nyaralás, pihenés, sport, kapcsolatok, és állandóan ezeken szeretnénk változtatni, pedig az igazi áttörést az fogja hozni, ha a figyelmünket befelé fordítjuk. Előszőr is azt figyelve, hogy milyen gondolataink és érzéseink vannak, majd idővel azt figyelve, ami ezt megfigyeli. És ne gondolja senki, hogy ez valami nagyon spirituális, vagy földönkívüli. Ez teljesen természetes, csak egy kicsit megfeledkeztünk róla. És még valami: nem arról szól mindez, hogy egész nap csak figyeljük magunkat. Legyen az életünkben kétszer tíz perc kezdésként, amikor csak leülünk, és befelé figyelünk, és meg fogjuk látni, hogy mennyi minden szenvedéstől fogunk megszabadulni, úgy, hogy magától történik minden. Így a kiégéstől is.

Mert a kifelé vezető út befelé van!

És még valami: sokszor mondják az ügyfeleim, hogy ha nem változtatok ezen, vagy azon, és csak engedem, hogy történjenek velem a dolgok, akkor honnan fogom tudni, hogy mi jó és mi rossz nekem?

Honnan fogom tudni, hogy jó vagy rossz döntést hozok? Honnan fogom tudni, hogy mikor kell, hogy lépjek?

Látjátok, ismét visszaköszön a tudás akarása. Ebben az a gyönyörű, hogy minden megoldás megmutatja magát magától, akkor, amikor az a legmegfelelőbb számunkra. Amennyiben hiszünk a folyamatban! Higgyünk a folyamatban. Ez a legautentikusabb folyamat, ami létezik. Ez sosem hibázik, ez mindig a legjobbat akarja számunkra.

Csak észre kell vennünk, és megengednünk, hogy tegye a dolgát!

A szerzőről:

Közel öt éve kutatom a nonduális tanításokat, amely világszerte hozott egy komoly áttörést az emberek életében. Több ezer órányi videóanyagot hallgattam meg többször, és gyakoroltam mindazt, ami ott elhangzik. Ha ebben segítségedre tudok lenni, akkor keress meg, szívesen segítek megszabadulni a mindennapi feszültségektől. Csak egy picit kell a potméteren állítani. www.rapidcoach.hu

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!