"Aki önazonos, az nem fog mindenkinek tetszeni, így szükségszerűen megosztóvá válik" - kezdte az előadását Almási Kitti. A megosztóság azonban nemcsak következmény, hanem cél is lehet: sokan azért viselkednek kirívóan, hogy magukra irányítsák a figyelmet. Ha például társaságban mellőzöttnek érezzük magunkat, akár tudattalanul is törekedhetünk rá, hogy középpontba kerüljünk.
A pszichológus ezt egy megtörtént esettel szemléltette:
“Nemrég belecsöppentem egy beszélgetésbe. Egy házaspár volt a téma, akiket láthatóan mindenki nagyon kedvelt. Röpködtek a szuperlatívuszok: milyen jófejek, sikeresek, szépen élnek együtt. Ez azonban már belobbantotta a társaság egyik tagjának irigységét, ezért bevetett egy manipulatív trükköt: ‘Hát pedig… mindegy. Látom, mennyire szeretitek őket, inkább nem akarok ebbe beleszólni. Lehet, nem is igaz, amit hallottam róluk.’ Ezzel már el is érte a célját, és magára irányította a figyelmet. Hiszen ha semmit sem mond ezután, már akkor is “megbirizgálta” a házaspárról alkotott tökéletes képet.”

Sokan tehát azért választják a rosszindulatú megjegyzéseket, pletykákat, hogy végre őket is észrevegye a társaság. Akár csak azáltal, hogy a hangulatot osztják meg, és egy másik pólust kínálnak az adott témával kapcsolatban. A figyelemkeresésnek azonban vannak súlyosabb fokozatai, amikor a viselkedésnek gyerekkorból fakadó, mély érzelmi gyökerei vannak.

A figyelemhiányos gyerek

Amikor bántalmazásról beszélünk, általában fizikai, szexuális vagy verbális abúzust értünk alatta, pedig az egyik legdurvább bántalmazási forma az elhanyagolás. Az elhanyagolt gyerekek személyisége tartósan torzul, ami meghatározza a későbbi életvezetésüket. Később még terápiában is nagyon nehéz feloldani az érzést, hogy egyszerűen nem érdekesek.

Ha nem foglalkoznak velünk, az elhúzódó, krónikus állapot. Például a gyerek odaviszi a rajzát a szülőhöz, esetleg azt szeretné, hogy mesét olvasson neki, a válasz pedig “hagyjál békén, nem érek rá” - így a gyerek újra és újra lepattan. Ha mindez egy krízisidőszakban - például válás, betegség, anyagi nehézségek idején - lép fel, az még nem okoz sérülést. Ha azonban tartós, az egész gyerekkort átívelő jelenség, az mély nyomot hagy a személyiségben.

“Attól vagyunk igazán önmagunk, hogy hatni tudunk a másikra. Ez már kisgyerekkorban kifejeződik: ha például mosolygunk, visszamosolyognak ránk, ha elgurítunk egy labdát, visszagurítják nekünk. Ha egy kísérleti helyzetben kipróbálnánk, hogy valaki beszól nekünk, vagy egyszerűen nem vesznek észre, az utóbbitól szenvednénk igazán. A fizikai bántást éppen ezért gyakran jobban tűrik a gyerekek, egy késés miatti pofont például úgy értelmezhetnek, hogy legalább foglalkoznak velük."

A nagy hiánnyal érkező emberek felnőttkorukra, bár tudattalanul, de bármi áron meg akarják szerezni a figyelmet. Ha megosztó, polgárpukkasztó módon viselkedik valaki, mindig nagy figyelmet kap - ám ehhez hozzátartozik az is, hogy sokan utálni fogják. "Dolgozom ismert emberekkel, akik inkább felvállalják, hogy bántják őket az interneten, mint hogy szembenézzenek az elszürküléssel, a feledésbe merüléssel. Hiszen legalább valaki reagál rájuk, érez irántuk. Mintha azt mondanák: “Ütlegeljetek nyugodtan, csak kapcsolódjatok hozzám!” Ezek az emberek belerekedtek a fájdalomba. Terápiában is nehéz elvenni tőlük a figyelemfelkeltés eszközét, mert ezáltal nyereséghez jutnak. Velük teljes mértékben fel kell dolgozni ezt a gyerekkori időszakot, ami évekbe telik” - mondja a pszichológus.

Egészségesen megosztónak lenni

Mi a helyzet, ha a megosztóság nem cél, hanem következmény? Ilyenkor a cél az önazonosság, hogy valaki a saját útját játja, és el tudja fogadni, ha ezzel egyébként vegyes érzéseket vált ki másokból.

“A legnagyobb jóindulat mellett sem lehet bármilyen felületen olyat produkálni, ami valaki számára ne lenne irritáló. Egy érzelmileg érett embernek el kell jutnia odáig, hogy nem szereti mindenki. Hogy önmagában a kiállásunkkal, a hangunkkal, bármivel elérhetjük, hogy a másik ne kedveljen. Mert a vonásaink, vagy a szituáció emlékezteti valamire. Efölött nincsen befolyásunk” - emeli ki Almási Kitti. Fontos, hogy mi motivál kommunikáció közben: a megfelelés vagy az őszinteség igénye?

Az érzelmi érettség, hogy a környezettől - eleinte a szülőktől, majd a kortársaktól - érkezett visszajelzéseket sikerült beépítenünk. Hogy meg tudjuk fogalmazni, kik vagyunk és mit képviselünk, és ehhez már nincsen szükség mások folyamatos visszajelzéseire. Rengeteg előadó azt vizslatja, mivel lehet kielégíteni a közönség kíváncsiságát, így elveszítik a fonalat önmagukkal. Almási Kitti elmondja: ő tudatosan azt figyeli, ő maga mit szeretne átadni a fogyasztható gondolatok formájában.

“Ez a fókusz tulajdonképpen a lényeg. Ha nagyon fontos a visszaigazolás, akkor ez a gyerekkorból maradt fenn, és teljesen kiszolgáltatottá tehet mások véleményének. Lehetetlenné teszi a felnőttséget, a magabiztosságot, hiszen mindig a szemben álló hangulatától, ízlésétől, beállítódásától függ, hogy az ember ér-e valamit. Ez a külső megerősítésre való fókuszálás a lehető legnagyobb kitettség.”

A pszichológus hangsúlyozza: aki megfelelni akar, az a középszerűség felé tolódik el, éppen azért, mert el akarja kerülni az elutasítást, így végül paradox módon nem kap túl nagy megerősítést. Ha viszont valaki meg meri mutatni, hogy kicsoda, az nagyon felszabadítóan hat - attól függetlenül, hogy az tizenöt vagy két embernek, esetleg senkinek sem tetszik. Az ilyen ember megélheti a szabadságát, hiszen megmutatja a produktumát a világnak. Az önazonosságra pedig rengetegen pozitívan reagálnak, hiszen az ilyen példából ők maguk is tudnak meríteni.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!