Ember tervez, Isten végez, ahogy a mondás tartja, de talán nem akarjuk meghallani ezt az iránymutatást. Szerintem kevés olyan ember van, aki ne tapasztalta volna meg, hogy eltervezett valamit, aztán azt egy újabb esemény felülírta, majd egy másik ismét, és aztán kikötöttünk egy olyan ponton, amire talán nem is számítottunk. Van, aki dühöng, hogy letért a pályájáról, van, aki elfogadja, hogy nem az történik, amit megtervezett, sőt, van, aki képes egyfajta tanítást meglátni ezekben a folyamatokban. Ha nem is hiszünk valamilyen rendező elvben, azt bizonyára már megtapasztaltuk, hogy valami mindig lesz, és az a valami, mindig újabb és újabb lehetőséget teremt számunkra, hogy másképp, más tudatállapottal legyünk benne egy új helyzetben. Ha pedig hiszünk benne, hogy van egy vonalvezetés, akkor pontosan tudjuk, hogy annak a vonalvezetésnek a szándéka mindig tiszta, vagyis soha nem történik semmi csak azért, hogy kibabráljon velünk. Illetve azt is látnunk kell, hogy mindig van valami, sosincs üresjárat, sosem marad élethelyzet „üresen”, vagyis, valami történés mindig van, amibe kapaszkodni lehet.

Az emberi elme működésének két hatalmas zsákutcája van, amely folyamatosan feszültségben tart minket. Az egyik, hogy mindent tudni akar, a másik pedig, hogy minden, ami kényelmetlen, attól azonnal meg szeretne szabadulni. Mert az nem lehet, hogy valami kényelmetlen az életünkben, mindenek tökéletesnek, vagy közel tökéletesnek kell lenni, akkor van béke a lelkünkben. A tudni akarás mozgatórugója pedig a bizonytalan elől való folyamatos menekülés. Az elme kifejezetten bepánikol, ha valamit nem tud, hiszen az azt jelenti, hogy bizonytalanságban vagyunk. Ami azt jelenti, hogy nem tudunk afölött az ügy vagy esemény felett irányítást, kontrollt gyakorolni, és ez komoly feszültséget szül, és újabb félelemmel teli gondolatsorok és forgatókönyvek életre keléséhez vezet, és már el is indítottuk az ördögi köreinket. „Mi lesz, ha….és mi van, akkor ha….”. Ilyenkor az elme azt szeretné velünk mindenáron elhitetni, hogy szerezd meg a tudást, mert ha megvan a tudás, akkor nem lesz baj, akkor újra urai vagyunk a helyzetnek, és a bizonytalanság eltűnik. A rossz hírem, hogy ez nem így van.

Ugyan, ezt az iskolában nem tanították, de sajnos az a tudás, amit keresünk, az nem létezik, az csak egy illúzió. Hiába gondoljuk, hogy az a tudás, amire szükségünk lenne, létezik, valójában nem létezik, és ezt nagyon nehezen látja be az elme, és talán az olvasó is meglehetősen szkeptikus, amikor ezeket a sorokat olvassa. Hozok egy nagyon egyszerű példát: Gondolom senki nem emlékszik vissza arra, amikor előszőr náthás volt és ennek már tudatában volt, de játszunk el a gondolattal, hogy mégis. Amint beköszöntött a nátha, teljes rémületben voltunk, hogy ez most micsoda, mit kell csinálni, és meddig fog tartani. Semmit nem tudtunk előre. Mindössze annyit tudtunk tenni, hogy figyelünk, jelenlegi tudásunk szerint cselekszünk, vagy nem cselekszünk és meglátjuk, hogy mi fog történni. Aztán persze mára már annyiszor voltunk náthásak, hogy már nem zavar minket az, hogy ez a tudás a nátha elején nem áll a rendelkezésre, el tudjuk fogadni, hogy van egy bizonytalanság a rendszerben, mert megtapasztaltuk, hogy jön, itt van, majd megy. Ugyanis amikor náthásak vagyunk, az tart valameddig, először, sok figyelmet kap, aztán szép lassan távozik az életünkből, így a figyelmünk is lankad az irányába és egyszer már csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem is vagyunk náthásak és megy minden tovább.

Ugyanez történik az életünkben mindenhol. Megjelenik valami, itt van velünk, és távozik. De az elme nem elégszik meg azzal, hogy felismertük ezt a mozgást mindenben, hanem tudni akarja, hogy pontosan mi fog jönni, meddig lesz velünk, és mikor fog távozni. Ugyanakkor, abban a pillanatban, amikor életre kelti ezt a tudásvágyat, ezzel elindítja a bennünk rejlő feszültséget, hiszen pontos választ nem fog kapni ezekre. Mi több, kifejezetten megakadályozza, hogy aminek mennie kell tovább, az menjen, mert a figyelmével és a nemtudással folytatott harccal, folyamatosan fogva tartja, és egyszerűen nem tud távozni. Mindezt azért, mert tudni akarja, hogy mikor fog távozni. Ez milyen érdekes nem? Ha nem akarom tudni, és rábízom ezt az életre, akkor úgy történik, ahogy annak történnie kell, ha pedig erőszakkal, harccal, eltaszítással akarom megoldani, akkor addig itt lesz velem, amíg ezt fel nem ismerem. Ezért mondja azt a tanítás, hogy a gondolkozás nem jelent feltétlen tudást is. Illetve aminek ellenállunk, az fennmarad.

És nem, ez nem arról szól, hogy mindent tétlenül végig kell nézni. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem kell ellenállni annak, ami van, és higgyük el végre, hogy mindennek van egy dinamikája az életben, ami egyrészt azt is jelenti, hogy minden mozgásban van, vagyis, semmi nem marad örökre, illetve ennek a dinamikáját, ennek a mozgásnak a paramétereit az élet sokkal, de sokkal jobban tudja, mint mi. Mert mi nem is tudhatjuk, hiszen ehhez a tudáshoz, egyszerűen nincsen hozzáférésünk. Ha ezt viszont nem tudjuk elfogadni, akkor éjjel nappal azon gyötrődünk, hogy mikor lesz már valaminek vége, pedig mi magunk tartjuk fogva azzal, hogy toljuk el magunktól és nem engedjük távozni a saját ütemében. Ugyanez zajlik le bennünk, amikor valamihez ragaszkodunk, és azt akarjuk tudni, hogy meddig lesz velünk az életben. Nem fogjuk tudni. Vagyis maga az, hogy kontrollt gyakorlunk a folyamataink felett egy hatalmas illúzió. És igen, apró technikai dolgok felett tudunk kontroll gyakorolni, mert ha kell egy új cipő, akkor bemegyünk venni egy új cipőt. Apró technikai dolgokat igen, tudunk kontrollálni. De nagyjából ennyi.

Igen, ez egy új nézőpont, egy új tudatállapot, ami a rendelkezésünkre áll. A hit és a bizalom felváltja a félelmet, a folyamatos aggódást és a szorongást. Egy tisztább, sokkal természetesebb működés, mint az elme félelmei által mozgatott működés. Tehát nem kell tudnunk, hogy ha teszünk valamit, annak mi lesz az eredménye. Ne tápláljuk folyamatosan a bennünk rejlő elvárást, hogy valaminek ilyennek, vagy olyannak kell lennie. Tegyük meg, a tőlünk telhetőt és delegáljuk az eredményért vállalt felelősséget az életnek. Igen, tegyük meg a tőlünk telhető legtöbbet, de aztán nem kell tudnunk, és rágörcsölnünk arra, hogy az mire lesz elég. Ő jobban tudja, mint mi, hogy valaminek mi legyen az eredménye. Bármi lesz annak az eseménynek az eredménye, az lesz számunkra a legjobb. Ebben biztosak lehetünk. Még akkor is, ha az éppen a mi elvárásainknak most nem felel meg. Ugyanígy nem kell tudnunk, hogy egy érzés meddig lesz velünk. Engedjük meg, hogy ott legyen és delegáljuk a távozás felelősséget az életnek.

Sokkal jobban kellene bíznunk az élet bölcsességében. Meg vagyunk győződve arról, hogy tudjuk, hogy nekünk mi lenne a legjobb, és hogy mi lenne nekünk a legjobb az életben. Ez mennyire nagyképű és hányszor, de hányszor kiderült, hogy rosszul láttuk saját magunkat e tekintetben. Sose álljunk ellen annak, ami van. Mert maga az élet a bizonytalanság. Jön, aminek jönnie kell. Jöhet bármi. És ez így van jól. Csak ezt meg kell tanítani az elmének, különben óriási hisztire számíthatunk a részéről. Viszont, ha ezt felismertük, elfogadtuk és megadtuk magunkat ennek, akkor egy olyan boldogság köszönt ránk, amiről álmodni sem mertünk volna. Itt és most a jeleben.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!