A Stockholm szindrómára sokan hivatkoznak manapság, de gyakran félreértelmezve a jelentését. Azt feltételezik, hogy az áldozat egy idő elteltével pozitívan viszonyul a fogva tartójához és megszereti. Nem erről van szó, ez csupán a felszín. A kialakult pozitív érzelemnek semmi köze nincs a szeretethez. Itt gyakorlatilag egy addiktív mintázat kel életre, ami minden áldozat lelkében ott rejlik és megfelelő körülmények között aktualizálódik.

A „megfelelő körülmény” olyan élethelyzet, ahol valamilyen erős kapcsolati mintázat jelenik meg, akár pozitív, akár negatív, de birtokló formában. A kapcsolati minta ilyenkor sohasem szabad elköteleződésen, hanem valamilyen erősen kiépült, stabilnak tűnő köteléken alapul, ahol a szereplők magát a kapcsolódást képtelenek megkérdőjelezni. Ennek alapja a szülői, anyai-apai helytelen kötődés.

Az a gyermek-lelkű felnőtt ember, aki sohasem szakadt el lelkileg a szüleitől, mélyen a szívében hordozza ennek az egyoldalú kötődési mintának a gyökereit, amit minden olyan élethelyzetre rávetít, ahol stabilnak látszó kapcsolódás jön létre az életében. A Stockholm szindróma lényege, hogy az áldozat a helyzetet magában átszínezi és a realitást (fogság, kiszolgáltatottság…) elnyomva pozitív érzelmeket vetít rá a fogva tartójára, hogy a helyzetet elviselhetővé tudja tenni önmaga számára. Erre azonban csak olyan személyek alkalmasak, akik sohasem váltak le lélekben a szüleikről, és az alvó állapotú kötődési minta azonnal életre kel, ha hasonlóan mély kötelék helyzetbe kerülnek. Ez a kötelék lehet aberrált vagy elnyomó jellegű is.

Másképpen azt is mondhatnám, hogy a kritikusan nehéz kapcsolódási helyzetekben (iskola, munkahely, párkapcsolat, sport…) a szülői kötödésben fogva tartott emberek nem tudnak szabadon dönteni és a helyzeteket elviselhetővé teszik önmaguk számára (pozitívan átszínezik) extrém kiszolgáltatottság alatt is. Nagyon kevesen vannak, akik átmentek a lelki fejlődésnek azon a transzformációján, ahol el lehet jutni a szülőkkel az egyenrangú kapcsolódásig, ami azonban csak az elszakadás után jöhet létre. Nem baráti jellegű, hanem egyenrangú kapcsolódásról beszélek, ahol a felek szabadon képviselhetik önmagukat. Nem a félelem vagy a ki nem mondott elvárások, tisztelet és hála alapján viszonyulnak egymáshoz, hanem mély, egyenrangú szeretettel.

- Apád elnyomott és most is félsz tőle…
- Igen, de hálával tartozom neki, mert felnevelt és nem is akarom megbántani.

- Tíz évesen még megvert és megrugdosott… Rettegsz, ha bármit kér tőled, amit nem tudsz teljesíteni. Félsz ellentmondani neki…
- Igen, de igyekszem csökkenteni a találkozásaink számát.

- Így viselkedsz minden kritikus helyzetben. Ahelyett, hogy képviselnéd magad, kikerülöd a nehéz, konfrontatív vagy konfliktusos helyzeteket.
- …Sajnos igazad van és közben még fantáziálok is magamban arról, hogy majd egyszer én is kemény leszek és odaállok az agresszív ügyfeleim elé. Ehelyett azonban kussolok és reménykedem, hogy talán kifizetnek majd egyszer…

- Ahogyan félsz az apádtól a mai napig, ugyanúgy félsz a konfliktusoktól, mint cégvezető…
- Igen, sajnos ez van.

- Nem késő, hogy dolgozzunk az apáddal való alárendelt kapcsolatodon, amely meghatározza a konfliktuskerülő magatartásod…

A szabadság félelmetes annak, aki a biztonságos fészekmeleget nem tudta elengedni a szívében. Az egyenrangú kapcsolódás, a másik elfogadása és szabadságon alapuló tisztelete, amelyben reális meg tud jelenni az elválás esélye is.

Minden valódi kapcsolatban benne él az elengedés felvállalt kockázata. Ez a szabadság csak ott jöhet létre, ahol a szereplők nem birtokolni akarják egymást, hanem támogatni és tanulva - tanítani. Mindkét szempont fontos, a támogatás és a tanítás - tanulás is. Bármelyik hiányában egyoldalúvá válik a kapcsolat. A szülőnek tanulnia is kell tudnia a gyermekétől és meg kell teremtenie azokat a helyzeteket, ahol úgy tudja támogatni a gyermekét, olyan szabadsággal, hogy a fizikai elengedésen túl, az elvárások elengedése is megjelenjen. Ez nagy feladat és folyamatos tanulás. Megjelenik benne az a legmélyebb szabadság, hogy semmi sem a miénk, csak „kezelői”, gondnokai vagyunk még a saját életünknek is, nemhogy egymáséinak.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!