Miért vagyunk itt? Sárvári György a szörnnyel való szembenézésről és az inspiratív áramlás örvényéről

Miért vagyunk itt? Sárvári György a szörnnyel való szembenézésről és az inspiratív áramlás örvényéről
Csak akkor tudunk visszakapcsolódni az Áramlás inspiratív örvényébe, ha szembenézünk a szörnnyel és vállaljuk az elengedést, az irányításról való lemondást és engedjük, hogy megtörténjenek velünk a dolgok. Minden elakadás és probléma mélyén egyedül annak a kérdésnek van relevanciája: miiért vagyunk itt? Sárvári György cikke.

Nehéz elfogadnunk, hogy a tudás, az értelem és a logika nem képes mindent feloldani és megvilágítani. A szándék és az akarat is csak egy bizonyos pontig visz el.

A legfontosabb kérdés, amit feltehetünk magunknak: miért vagyunk itt? Mi a dolgunk?

Minden elakadás és probléma mélyén egyedül ennek a kérdésnek van relevanciája. Miért vagyunk itt?

Fontos a hétköznapi feladatvégzés, a munka, a gyerekek, a szerelem…, de mégis a legmélyebb miérttel való szembenézésből bontakozik csak ki a helyünkre kerülés érzése. Ehhez néha szükségünk van valakire, aki segít minket.

– Szólíthatom Gyuszikának?

– Még soha senki sem szólított így…

– Tudom, maga egy nagy ember… egyébként meg olyan, mint egy szerzetes…

Meghökken:

– Kapcsolatban élek…

– Tényleg? Ez meglep, mert annyira zárt, hogy alig lehet magához kapcsolódni. Itt ülök magával szemben és vacogok magányomban… Talán csak szenvedéssel teli módon lehet közelebb kerülni Önhöz.

– Van a kapcsolatunkban sok jó is.

– Például?

– Ő sokkal céltudatosabb…

– Mi benne a jó?

– Néha, amikor nem veszekszünk…

– Miért nem válaszol? Mi a társában a jó?

– Mert magamban rögtön megcáfolom azt, ami jó lehetne…

– Értem. Miért ennyire agresszív, zárkózott és elégedetlen?

– Nagyon elégedetlen vagyok magammal. Nem vagyok különleges, csak szerettem volna az lenni…

– Értem. Betegség?

– Autoimmun…

– Hibázik néha?

– Olyankor szétmarcangolom magam…


Hogy mi az Ő dolga itt, az csak akkor bontakozhat ki, ha lemond a szenvedés, az önbüntetés és a kivetített nagyság megszokott biztonságáról. A megértés és a belátás csak akkor születik meg, ha valaki beenged az életébe egy másfajta nézőpontot és egy új történetet. Egy olyan szabad forgatókönyvet, amiben nem a múlt determinálja a jelent, hanem a jelen bontakoztatja ki az ismeretlen és izgalmas jövőt. Ehhez el kell engedni és le kell zárni a régi ajtókat. Nagyon nehéz. Mert a múltunk, az emlékeink, a mintáink képesek teljesen magukba szippantani és elzárni minket az áramlástól. Mégis az egyetlen út az, hogy ami igazán hozzánk tartozik, azt tiszteljük és megtartsuk, ami pedig nem, azt elengedjük. Ezzel szemben gyakran a munka a biztonság, a szenvedés a megszokott, az öröm csak néha megengedett, a szabadság pedig elérhetetlen és nem megérdemelt vágy.

Azt csinálom végre, amit szeretnék?
Ugye ismerős számunkra, amikor végre a sok hajtás és munka után elmegy valaki 2 hét szabadságra? Akkor most élvezni fogom a kötetlen, szabad időtöltést, azt csinálom, amit szeretnék… és rá szakad a nyomasztó üresség és unalom kétségbeesése. Elviselhetetlen csönd és űr. Mit kezdjek magammal, mit tegyek, ha senki sem szabályozza és strukturálja az időmet, az életemet?

A hiba irtózatos, a csend törékeny, az idő ellenség. Csak én tudom feloldozni magam, de ezt sohasem engedhetem meg magamnak. Nem tudom, hogyan kell játékosan továbblépni, sohasem tanultam, sohasem láttam. Egy sötét veremben ülök, és arra várok, hogy valaki megmentsen. De már halványodik a remény… Lassan elfogy az életvonalam. Nem tudom, hogyan zárult be minden ajtó körülöttem, nem tudom miért estem bele ebbe az egyre szűkösebb verembe. Nem tudom, hogy ki vagyok és miért vagyok itt? Kevés a fény, az öröm, nincs meg a kulcs. Szabadulnék, de nem tudom, hogyan, nem tudom, merre…

A menekülési vágy néha erősebb, mint a kapcsolódás az élethez. Amikor mindent felülír a kitörési szándék, a sötét verem egyre mélyebbé válik és egyre jobban bezárul. Vannak időszakok, amikor nincs lehetőség a kitörésre, és minél jobban menekülsz, annál komolyabb csapdába kerülsz. A megoldás a menekülés teljes feladása, minden kitörési vágy és szándék elengedése, a szembenézés a tátongó ürességgel, a bennünk pusztító szörnnyel, aki egyre több elfoglaltságot, struktúrát és aktív időt követel tőlünk, mert kitöréssel és pusztítással fenyeget. Csak akkor tudunk visszakapcsolódni az Áramlás inspiratív örvényébe, ha szembenézünk a szörnnyel és vállaljuk az elengedést, az irányításról való lemondást és engedjük, hogy megtörténjenek velünk a dolgok.

Lehetőség a továbblépéshez

Az elengedés nem kudarc, hanem lehetőség a továbblépéshez. Minden krízis mélyén egy újabb esély rejlik a továbbfejlődésre. Amikor túl erősen koncentrálsz a menekülésre, a hiányra, akkor mélyebben bezárulsz, mint előtte. A megoldás mindig oldalirányból érkezik. A megérzések felől. Az elakadás megértése önmagunk megértéséből fakad. Nincs külső támpont, nincs tökéletes módszer, egyedül a megérzések bizonytalansága, az inspirációk és flashek felvillanó halvány fénye mutat utat. Bármerre vezessenek, egészen biztosan jó lesz az irány. De a kibontakozást megelőzi a csönd és a magány, a sötétség vállalása, az egyedüllét elfogadása, a lemondás a külső erőforrásokról. Régen ezt úgy hívták: lelkigyakorlat, kivonulás a pusztába, szembenézés az árnyainkkal. Nem intellektuális beszélgetés vagy bibliaelemezés, hanem böjt és egyedüllét. Utána pedig kőkemény változások bevitele a hétköznapi életünkbe. Mérgező kapcsolatok lezárása, túl-aktivitás elengedése, szereplési vágy és külső megerősítés csökkentése…

Szükségünk van rá, hogy önmagunkká válva betöltődhessünk és belülről vezetettekké váljunk.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Sárvári György

Sárvári György Ph.D. (pszichológus, coach) (www.bardoconsulting.hu) – hazánk egyik legmeghatározóbb coacha, az ELTE pszichológia szakán szerzett diplomát, majd pszichológiai tudományokból ...