Keresztúri Gergely, a Tartalomgyártól nyitotta meg a Sajtó terem előadássorozatát, aki válaszok helyett kérdésekkel bombázta meg a nagyérdeműt.

„Érdemes-e saját médiát indítani? Használjuk-e elérésre a legkézenfekvőbb megoldásokat, a keresőt, a közösségi médiát? Újra és újra átértékelődik a média szerepe ebben a világban, de hol is állunk most? Mik a kiadók, szerkesztőségek valódi értékei? Mit kínálnak, hogyan szerzik vevőiket, bevételeiket? Milyen szereplők versengenek ezen a piacon? Hol van ebben a sajtó szerepe ma, s hol lesz holnap?”

Nem kell logikailag akkorát ugranunk, hogy eljussunk odáig: a kérdések mögött felsejlik, hogy bizony a sajtónak vége lehet, legalábbis ahogyan „ma” ismerjük. Bánki Attila a Vermistől a reklámosok, PR-esek, azaz a sötét oldal és a humor, mint átütő eszköz oldaláról vágott bele az előadássorozatba. John Cleese gondolatával zárta (alább a nagy nevettető előadásának angol nyelvű leirata), mely legalább az ellenállás lehetőségét fellibbentette, eszerint ugyanis nem szabad hagynunk, hogy megmondják valamiről, hogy túl komoly, küzdjünk nyugodtan a kreatív ötleteinkért.

Az élveboncolás

Rényi Ádámnak, az ACG munkatársának a Hogyan lehet PR-ozni egy átalakuló, sokasodó 'kisszereplős' kommunikációs térben? című előadásáról explicite ki lett mondva, hogy nem (csak) arról fog szólni, mint amit cím diktál. Helyette gyakorlatilag az újságírói szakma és ezen belül is a magyar újságíró lett szétcincálva, akinek jelenleg elsődlegesen a politikának, majd a hirdetői igényeknek kell megfelelnie a szakértő szerint, ami bizony nem jó. Ezt követi a főnöknek való megfelelés, ami már normális, majd a tulajdonos, aki rosszabb esetben be is telefonálgat a szerkesztőségbe, ezzel alap esetben egy újságírónak bizony nem szabadna találkoznia. Jelenleg az olvasói igényeknek való megfelelés áll a lista utolsó helyén, pedig normál esetben szinte csak erről kéne szólnia a dolognak – emelte ki Rényi Ádám.

A szakma szabályai

Felidézte a boldog kétezres éveket, mikor az újságíró egzisztenciális szorongás helyett taxicsekkekben és cégesbulikon osztott ingyenpiában fürdött. Jelenleg ugyanakkor a szerkesztőségek kis létszámmal dolgoznak, már amelyek nem szűntek meg, amiből direkt következik a túlterheltség és az időhiány. Csökkent az újságírás presztízse is, és az így felhígult közegben már több olyan emberrel találkozunk, akik „a szakma szabályait nem veszik olyan komolyan”. Mint kifejtette ez lehetőséget is teremt a PR-os szakmának, hiszen könnyebb lehet anyagokat elhelyezni. Itt fejtette ki, hogy manapság egy közlemény már teljesen úgy néz ki, mint egy cikk, a cégnév is el van rejtve, „amit remélhetőleg a copy-paste-elő szerkesztő már nem olvas el, az olvasó meg még igen”. És tessék, létre is jön a natív tartalom!

Ugyanakkor a ’kisszereplős’ piacon keményebben kell dolgoznia a PR-osoknak, magából a szerkesztőségek számából fakadóan is. Ezenfelül az üzeneteket sokkal inkább az adott szerkesztőség szája íze szerint kell megalkotni, ami szintés sokkal több munkát ad a „sötét oldal” munkatársainak.

Elhangzott az is, hogy a sajtótájékoztatók kora gyakorlatilag leáldozott, hiszen a szűkös erőforrások miatt manapság már nem távolodhat el egy újságíró órákra a szerkesztőségtől. De mint megtudhattuk mindezek miatt közelebb is került a két szakma, gyakran be is dolgoznak a PR-os cégeknek újságírók, így fenttartva a szakmának a kényes egyensúlyát.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!