Az eddigi blogbejegyzések hangneme nagyon "általános" volt. Személyes élményektől mentesen, általánosított módon írtam a Karácsony fényéről, a boldogságról, a minőségi idő csodájáról, a türelem bölcsességéről és az alázat erejéről - írja Csermely Péter professzor. A blog céljának megfogalmazásában le is írtam azt, hogy nem azért általánosítok, mert "azt hinném, hogy amit én gondolok, az általános érvénnyel igaz. Az általános fogalmazásmód oka az, hogy úgy érzem, a mai kor nagyon szétesett, és emiatt gyötrően nagy igény mutatkozik az érvénnyel bíró általánosításokra." Ez a blogbejegyzés rendkívül személyes lesz. Az élet teljességének öröméről ugyanis nem lehet általánosságban, csak végtelenül személyesen írni. Köszönöm az Olvasónak, hogy megoszthatom ezt az önvallomást, amelyet kérem, olvasson el itt. Nagy öröm a számomra, hogy három barátom, Fuszek Csilla, Póth Barnabás és Szécsi Anikó is csatlakoztak hozzám, és megosztották a saját legfontosabb élményeiket.
Egészen kicsi korom óta, évtizedeken át úgy mondtam el a Miatyánkot, hogy azt hittem, hogy az "a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" sornál azt kérjük, hogy az éhezőknek legyen mit ennie aznap. (Jó érzés volt a sok éhező embernek kenyeret kívánni, de soha nem éreztem úgy, hogy ez a sor rám vonatkozik, mert olyan helyzetben – nagy szerencsénkre – nem volt a családunk, hogy az aznapi kenyér ne lett volna meg.) Mennyivel egyértelműbb a Miatyánk 1582-es angol fordítása, amelyben ugyanez a sor így hangzik: "Give us this day our supersubstantial bread." Azaz nyilvánvalóvá válik, hogy nem kenyeret kérünk az Atyától, hanem a Jézussal való együttlét örömét kérjük tőle – minden napunkban.
Találkozások
Hadd mondjam el három találkozásomat Jézussal, amelyek az elmúlt évben teljesen megváltoztatták az életemet. Az első találkozás 2017. pünkösdjén történt, a dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Házban. Úgy tizenöten jöttünk össze egy ökumenikus szentignáci lelkigyakorlatra azon a hétvégén (köztük többen, így én is, evangélikusok). A négynapos csend előtt van egy rövid bemutatkozás, amikor mindenki elmondhatja, hogy miért jött. Sokan családi gondok, egy nagy életeseményre (például házasodásra) való felkészülés miatt jöttek, avagy egyszerűen csak azért, hogy újra örülhessenek a Jézussal való együttlétnek. Addigra már ötödik hónapja végeztem otthon egy mindennapos szentignáci lelkigyakorlatot. Nem volt megfogalmazott célom a pünkösdi együttléttel. Amikor rám került a sor, mégiscsak mondanom kellett valamit. Hirtelen kiszakadt belőlem az, hogy "Az alázat kegyelméért jöttem." Utána néztem magamra döbbenten. "Miért jöttem??? Hát miért mondtam én ezt? Hát azt sem tudom, mi az az 'alázat kegyelme'..." Ahogyan másnap az erdőben sétáltam, egyszerre csak azt éreztem, hogy előttem áll Jézus. Előre lépett, és átölelt. Azt a kiteljesítő, Teljes örömöt, amelyet akkor éreztem, soha nem fogom elfelejteni egész életemben. Talán csak néhány másodpercig tarthatott, de az is lehet, hogy egy órán át, mert kiestem mindenből, és ott álltam, nagy kábán, az erdő közepén. Aztán elkezdtem bőgni, és hálát adni mindenért.
Utána sétáltam egyet, imádkoztam, majd visszaindultam a Manrézába. Ahogyan gyanútlanul megyek hazafelé, egyszer csak az erdő közepén rám szakadt a kegyelem. A Szent Lélek forgószele elkapott, és megrázott. Minden tagom rángott, és rázkódott hosszú perceken át. Kiterjedtem: végtelen dimenziókba. Közben azt éreztem, hogy egy vízesés ömlik át rajtam. Zuhog, iramlik mindenemben, és teljesen átmos. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas áramütés. Újjászületett emberként maradtam ott néhány perc után. Ahogyan felocsúdtam, egyértelműen megfogalmazódott a fejemben a gondolat: "Péter! Te most megkaptad az alázat kegyelmét!"
Az értelmem képtelen volt felfogni, hogy mit is jelenthet ez. Ugyanakkor minden porcikám érezte, hogy itt és most addigi életem legfontosabb eseménye történt meg velem. Érezte ezt azért, mert sok évvel korábban már volt hasonló élményem, amikor – magamat is alaposan meglepve – a Szentlélekhez kezdtem el imádkozni, és egy minden tagomat megrázó forgószél formájában "válaszolt". Erről írtam egy korábbi blogbejegyzésemben, és ez a gyönyörű, korábbi élményem szóba került a "Miért hiszek?" sorozatban megjelent interjúban is. Minden porcikám átélte a pillanat jelentőségét azért is, mert hosszú perceken át rázott a zokogás, és úgy éreztem, hogy nem tudom kifejezni azt a hálát, ami e meg nem érdemelt, leírhatatlan intenzitású öröm miatt betöltött.
Ahogyan felocsúdtam, rájöttem, hogy pontosan azon a helyen állok, ahol – az odaútban – Krisztus átölelt. Itt "adta meg magát" az értelmem is. Térdre rogytam, és elkezdtem imádkozni a kis ösvény és az erdő közepén. A teljes poszt it térhető el!
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
