2016. október 10. 08:01Média
Hihetetlen részletek derülnek fényre az Origo hőskorából a mediatortenet.hu portál interjújában.
(Az interjút Tófalvy Tamás készítette 2015. szeptember 8-án és a teljes, vágatlan verziója a www.mediatortenet.hu portálon jelent meg: ITT.)
– Visszatérő elem a mediatortenet.hu oldalon, hogy a „hogyan kerültetek oda” kérdésre a „György Péter vitt oda minket” válasz érkezik. Hogyan ismerkedett meg Ön az internettel? Hogy jelent meg az életében az internet és hogy ezzel lehetne-e valamit kezdeni?
– Én egy avantgárd történész voltam valaha, aminek annyi szerepe van, hogy minden olyan kortárs kulturális dimenzió, ami új, az engem hivatalból érdekelt. A technikai részéhez soha nem is akartam érteni, de amiről az új fogalma felmerült, én ott eléggé hamar elkezdtem matatni. A tényleges élmény az volt, hogy 1996-ban voltam egy fél évet Amerikában a New Schoolon. Előtte még Magyar Bálint létrehozott egy bizottságot, aminek a digitális archívum problémájával kellett foglalkoznia, én voltam ott az egyetlen bölcsész. Az elképzelésük a könyvtárnak valamilyen metaforájára épült. Az volt a lényege, hogy az egyetemek által uralt NIIF hálót majd felnagyítjuk. Később is felmerült ez, amikor benne voltam a NAVA létrehozásában, de a dolog így kezdődött el, és együtt járt egy radikális Matáv-ellenességgel is (a NAVA a Nemzeti Audiovizuális Archívum, ami az audiovizuális tartalmakat gyűjtő magyar nemzeti műsorszolgáltatói kötelespéldány-archívum – a szerk.). Írtam egy cikket a Népszabadságban Digitális/nemzeti kultúra címen (1995. március 18., Hétvége 1. oldal – a Szerk.), ami tudom, hogy akkor határkőnek számított. A lényege az volt, hogy a nemzeti kultúrát rá kell tenni az internetre.
– Ekkor?
– És akkor emiatt engem meghívtak ebbe a bizottságba, mielőtt Amerikába mentem. Ez a villamosmérnökökből álló csapat azt mondta, hogy megcsinálják, én pedig kiröhögtem őket. Ettől nagyon kiakadtak. Előkerült egy ember, Tölösi Péter, aki a mentora volt a dolognak. Bementem hozzá a Matávba, és közöltem vele, hogy én most kimegyek Amerikába és ő mondta, hogy írjak neki egy tanulmányt arról, hogy itt mit csináljon. Azt a tanulmányt azért tudtam megírni, mert ott voltam Amerikában. Mindenféle dologba beleástam magam, és akkor írtam egy szöveget a Matávnak, aminek az a tulajdonsága, hogy ha megöl se tudom, hogy hol van. Otthon valamilyen adathordozón meg kell lennie. Ennek az volt a lényege, hogy nekik internetes tartalmat kell gyártaniuk. És ez annyira nem volt evidens. Erre ők egy mai szinthez képest brutális pénzösszeget szavaztak meg, ami felborította az alakuló (Internettós – a szerk.) közegnek, tehát a Szakadátnak és a Nyírőnek az életét. Egy garázsban ültek és én besétáltam, és az volt a szerencse, hogy a Vágvölgyi, a szamár, kirúgott mindenkit (a Magyar Narancstól – a szerk.) Amikor hazajöttem márciusban, mondtam nekik, hogy akkor bemegyünk a Matávhoz. Arra emlékszem, hogy a tárgyalásoknál a Nádori Péter azt mondta, hogy neki el kell mennie a Kispostába inni, mert ez neki túl sok. Ezt nem mondta magának?
– Ezt így nem mondta, de örülök, hogy most már része a közös emlékezésnek.
– Az volt, hogy a Tölösi mindenre azt mondta, hogy „igen” és ettől a Péter meg begurult és azt mondta, hogy neki ötven újságíró kell, mire a Tölösi azt mondta, hogy kérem, akkor vegye fel őket. Mi nem érzékeltük, hogy mi 400 meg 200 milliárd forint. Nekünk egymillió forint is sok volt.
– Tölösi Péterről (aki a Matáv 1999. február 1-jén elhunyt egyik felsővezetője volt) mindenki egybehangzóan úgy nyilatkozik, hogy ez nélküle egyáltalán nem jöhetett volna létre. Mik lehettek az ő motivációi?
– Tölösi nem villamosmérnök volt, kultúrember volt. Meg nem mondom, hogy melyik Sárosi Kati slágernek, de a 60-as években ő írta a szövegét. Ő egy nagyon szép lélek volt, egy finom ember, nagyon pontos, rettenetesen türelmes, elegáns, csendes. Jó természetű ember volt. Viszont volt két dolog, amit évtizedekkel később értettem meg, hogy miért volt. Az egyik, hogy nem érdekelte őt a mérnökség, értett hozzá, de totálisan hidegen hagyta. A másik, hogy volt benne egy eszelős felelősségtudat, hogy ennyi százmilliárd forint fölött ül. Egyszer nagyon arrogáns voltam vele és akkor mondta, hogy jó hát akkor túrják fel az országot megint. „Költsék el az adófizetők pénzét arra, hogy csinálnak egy másik drótot, engem nem érdekel.”
– Arra emlékszik, hogy Önben miért volt ez az arrogáns attitűd?
– Egyrészt azért volt, mert mindannyian arrogánsak voltunk. Ezt el tudja képzelni, a Nádori Péter, a Simó György, a Weyer Balázs és én, együtt. Még a Pohly Feri volt a legrendesebb ember. És az volt a munkamegosztás, hogy a Tölösi Péter, mint egy napkirály mondta, hogy ez menjen. Tölösi Péter kijelölte még Hámori Ferencet, aki a világ leglelkiismeretesebb kultúrembere volt. És nem tudtuk mit akarnak, az lett mondva, hogy legyen tartalomszolgáltatás. Az, hogy ez micsoda, arról nekem volt egy nagyon fresh idea-m, erről az amerikai izéről meg láttam már ilyeneket. Kultúrdisszeminációt akartam. Hogy a mögött milyen technikai és kulturális, közönségi feltételeknek kell teljesülnie, arról nekem lövésem sem volt. Egy-két évvel később jöttem rá, hogy ezek a 80-100-200 milliók náluk statisztikai hibahatárnak minősültek, tehát nem érdekelte őket ez a része. De pénzügyi megtérülésre se vágytak, csak később, mostanában.
– A Tartalomprojektet azért találták ki, hogy az internetet jobban el tudják adni. Ez nem jött be szó szerint abban az értelemben, hogy bár szárnyalt az interneteladás, de nem feltétlenül azért, mert lett Tartalomprojekt. Miért folytatódott mégis egyre nagyobb erőkkel a projekt?
– Ebben valamennyi szerepem volt. Mindig volt egy üzleti modell, de azt kell mondjam, hogy azok az emberek, akik a legkritikusabbak voltak – László Géza vagy a Hámori Ferenc – soha nem mondták, hogy ne csináljuk. Mondták, hogy keressek érveket, de ne olyan érveket, amik a direkt megtérülés érvei. Hanem, mondták vidáman, olyan érveket keressek, amiket akkor én úgy éreztem, ilyen kis szélhámosságok voltak közgazdasági értelemben. Ez egy ilyen marketing meg branding volt. Tehát az az érv, ami becsípődött, az volt, hogy ha a Telekomnak nincs egy ilyen specifikuma, ami miatt több köze van az internethez mint bárki másnak, az többe kerül nekik mint ez az egész vacak. Hogy a Telekom jelen van a magyar piacon, 4-5 év múlva megértettük, hogy ez hatalom. A Telekomnak sok pénze volt, hosszú volt a póráz és egy teljesen elképesztő dolog jelent meg, a mainstream kultúra. Előtte rövid pórázon avantgárdot kellett csinálni vagy pedig nagy hülyeségeket.
– Arról is sokféle eredettörténet kering, hogy milyen üzleti modellben indult volna a tartalomszolgáltatás. Van, aki azt mondja, hogy az Üzleti negyed fizetősnek volt tervezve, az Origo pedig mainstreamnek és ingyenesnek. Volt annak komoly vitája a Tartalomprojektben, hogy értékesítsék a tartalmat?
– Volt, erre elég jól emlékszem, a Szakadát meg én megütköztünk az üzleti modellben, mert ő egy racionális elme volt, nagyon jó szociológus. És volt egy tapasztalat a túloldalról, hogy az ingyenes tartalom az tulajdonképpen egy brahi. És annyiban brahi is volt, hogy ezek törzsi kultúrák voltak, az ABCD meg ami mögötte volt, a korai Index. Nem azt mondtuk, hogy ezek hipszterek, hanem ilyen felső közép osztálybeli techno-gyerekek, mert hát ki a francnak volt erre pénze? Tehát alternatív kultúra volt formálisan, de felső-közép osztálybeli gadget volt.
– Amikor elindult a Tartalomprojekt, majd az Origo, és látták, hogy jön fel az Index, egy olyan rivális, akivel meg kell küzdeni, mik voltak erre a reakciók a Matávnál?
– Van egy nagyon fontos dolog, amit tényleg nehéz utólag kívülről is megérteni. Három dologból állt a Telekom ereje. Az eszméletlen mennyiségű pénzéből, a hidegháborús távközlési kultúrájából, ami a katonai kultúra következtében meglevő, beláthatatlan mérnöki precizitásból eredt, és ennek megfelelően az üzleti kultúrájából. A távközlési szolgáltatás nagyon drága volt az '50-es és '70-es években. Volt egy alku a mérnökök és a katonák között: ők mindent beszolgáltattak, cserébe az árakat a mérnökök mondták, monopolhelyzetben volt az egész vállalat. Az állam meg örült, mert az adókból ők részesedtek. Ez egy félkarú rabló volt, ezt ne felejtse el. Megszokták, hogy iszonyú mennyiségű pénzt keresnek. Ebből fakadóan nem érdekelte őket semmi.
– A Matávnál nem érdekelte az embereket az Index, de az Origót előállító csapatnál már feltételezem igen?
– Egyrészt jóban voltak, másrészt meg végig ez az odi et amo volt. Ami rám nem vonatkozott, mert engem gyűlöltek, nem akartak szeretni, ez tiszta dolog volt és igazuk volt.
– Kik gyűlölték?
– Az indexesek. Teljesen igazuk volt. Ők egy avantgárd kortárs izé voltak. És akkor jött egy egyetemi ember. A Szakadáték voltak az alapító atyák. Nem én voltam az alapító atya. Őket nagyon idegesítette ez az egész, és én ezt megértem. A fiúk meg úgy csináltak mintha nem lennének gazdagok és nem keresnének tízszer annyi pénzt az Indexben és ők is ezt az avantgárd vonalat nyomták, egy istállóba tartoztak, de ez engem hidegen hagyott, engem a mániám érdekelt. Az volt a mániám, hogy ez egy unikum, és akkor már üssük végig ezt a lovat. A MOKK (Média Oktató és Kutató Központ a Műegyetemen – a szerk.) ugyanez volt, a Kitchen Budapest ugyanez volt, a Mindentudás Egyeteme ugyanez volt. Ezt a három dolgot találtam ki a Telekomnak. És mindhárom irgalmatlanul sokba került. És mindig ugyanaz a recept volt megismételve: elvenni a piacokat.
– Ha jól tudom, ezek közül a Kitchen Budapest az egyetlen, ami még működik?
– Működik, csak teljesen más alapon, más formában. Ezen egy ideig nagyon sokat bánkódtam, de aztán rájöttem, hogy teljesen hülye vagyok. Mert a piacon a termékek ki-be mászkálnak. A Mindentudás Egyetemét nem a Telekom rontotta el, azt az Akadémia rontotta el, hiúsági kérdést csinált belőle. A Mindentudás Egyeteme az én fejemben a NAVA és a Telekom együttműködése lett volna. Engem az Open University, tehát egy online egyetem az nagyon piszkált. Az Open Universitynek az az alapja, hogy ennek a brandnek, hogyha ezt egyetemi kultúrával nem hiteted el, akkor ez az egész egy vicc marad. A mindentudás egyeteme a francia Université de tous les savoirs-ből lett ellopva és végtelenül hálás voltam, hogy megismerkedtem az Yves Michaud-val a Francia Intézetben. Ő a Francia Intézetben tartott egy előadást a mindentudás egyeteméről. Felmerült egy olyan lehetőség, hogy lehetne csinálni egy olyan brandet, amibe aztán bele lehet rakni az Origót. Csinálni egy nagy public knowledge dissemination kampányt. Ez tetszett a Straubnak, de ebbe hosszútávon bele kellett volna tolni egymilliárd forintot.
– Ez valami nagyon más közeg volt, mint ami volt akár az Egyesült Államokban a kezdetekkor? Ott egyfelől egy Wired körül csoportosuló geek szubkultúra volt a kiindulópont, és mellettük voltak a masszív, nagy print szereplők, akik elkezdték a saját honlapjaikat csinálni.
– Amerikában nincs magas kultúra.
– Erős állítás.
– Nem, nem. Van magas kultúra, de az magánügy és a lakosság fél százalékát érdekli. Nem tudják, hogy van egy Philip Roth nevű írójuk. Én gyerekkoromban állandóan olvastam, azt gondoltam, híres amerikai írókat. Amikor aztán kikerültem Amerikába, az a vicces helyzet állt elő, hogy mondtam egy barátomnak, hogy te egy házban laksz az Isaac Bashevich Singerrel? És erre azt mondta: "who the fuck is Isaac Bashevich Singer?" És mondtam, hogy te hülye vagy, ott áll a liftben. "Ja, hogy ő, az a vén fasz. Az a vénember, aki piros nadrágban, kék ingben, sárga nyakkendőben … és mindig a sarokba húzódik, igen." Ő egy nagyon híres ember. "Ó, hogy egy híres ember?" Mondtam, hogy igen, remek regényeket ír, jiddisül. "Hát ez nagyon érdekes, Péter". A barátom egy nagyon jó szociológus volt, és azt mondta, hogy figyelj, menjünk le a kávéházba és akkor elmondanám neked, hogy ki a híres ember az országban. Itt nincs magas kultúra, te el vagy tévedve. Itt élsz az Upper West Side-on, átmész a Lincoln Centerbe és 8 dollárért fölmész legfelülre balettet nézni, de akik ott ülnek körülötted, az ugyanaz a negyvenezer ember. A magaskultúra, az itt nincs, tényleg nincs. Az Al Gore azért bukott meg a Bush-al szemben, mert úgy beszélt mint egy értelmiségi, és ezért megbüntették.
– Ez alapján van, csak nagyon szűk réteg. Mondjuk a New Yorker olvasó közönség, mint a New York-i magaskultúrát fogyasztók egy rétege.
– New York sincs, azt Jew York-nak hívják ezeket pimaszul és szarnak az egészre. Azt mondta a Nation főszerkesztője, hogy amikor jól megy Amerikának, akkor 35 millió példányban jelenik meg. Amikor rosszul megy, akkor 400 000 példányban. Az amerikai magaskultúra marginális értelmiségi passzió. Persze, Németországtól Franciaországig. Anglia határeset. A kontinensen a nemzetállamok, nemzetkultúrák azok magaskultúrából élnek. Amerika nem egy nemzetkultúra. És az hogy az Origónak van köze a magaskultúrához, az semmi más nem volt, mint hogy a magyar kulturális kánonba voltak sokkal mélyebben ágyazva, mint technikailag.
– Azért alakulhatott így Magyarországon, ahogy, mert volt egy szélesebb befogadó közönség? Az Index hogyan illeszthető ebbe? Ők hasonlítottak a Wired körül csoportosuló kicsit geek réteghez. Itthon talán több volt a bölcsész, mint mondjuk Amerikában.
– Mindig is ez volt a szabály, hogy az Origót azt vidéki tanáremberek olvassák, az Indexet meg ez a pesti banda. És ez így is van. Náluk volt a szex, és minálunk volt a tömeg. És ez a reklámozókat nagyon megnyugtatta. Tehát az Origo a mai napig rongyra ver bárkit. Kivéve a sznobériában.
– Mik voltak azok a jellemző, visszatérő szakmai feszültségek, amik fennálltak ezek között a főbb csoportok (mérnökök, bölcsészek, üzletemberek) között?
– A Simó Gyuri ebből a szempontból egy nagyon nehéz és bonyolult dolog volt. Amikor bementünk a Tartalomprojektbe, akkor a Nádori Péter meg a Weyer ezzel az alternatív zenei túróval foglalkoztak, őket kurvára nem érdekelte mi lesz ebből. A Simó Gyuri azt mondta, hogy nekünk üzleti modellt kell létrehozni, le kell ülni és ő volt az első, aki átment a túloldalra. Mégis azt kell mondanom, hogy amikor vezérigazgató lett az Origonál, az egy tévedés volt. Ezért lehet meg fog sértődni. Azért, mert őbenne a kettő keveredett. Bekerült egyik napról a másikra a legfelsőbb magyar ipari elit tízezerbe. Azt nem értette meg, hogy a számokat hozni kell és a számok nem hozása az hiba. Nagyon sokszor betömték ezt a rést, de azért ez minden egyes alkalommal az ő legitimitását ásta alá, ami rosszat tett az Origonak. A Vince Matyi pont ugyanolyan volt mint mi, tök hülye. Tehát járt, direkt mondom így, járt ebédelni, mert tudta, hogy az szokás a számok tekintetében. És akkor a HR-en ezért nagyon idegesek lettek egy idő után kirakták a nagyon híres Matyit és odatették a Drajkót, aki elképesztően korrekt pasi volt. Ő elkapta ezt az egészet, csinált belőle egy öltönyös infrastruktúrát, gatyába rázta az egészet. Minden a helyére került. Akivel tényleg nagyon komoly csattanás volt, az a Drajkó volt. És vicces módon tűrték.
– Ez akkor inkább az eltérő üzleti vezetési stílusok közötti összecsapás volt.
– A Gyuri elképesztően okos ember, két perc alatt megértette a Telekomban rejlő politikai, most a szó átvitt értelmében, példátlan lehetőségeket. De hát ez nem úgy működik, valakinek kellett volna profinak is lennie.
– Ez a 90-es évek elején az egész kommunikációs jellemző volt, hogy nagyon hirtelen, a szakmához egyáltalán hivatalosan nem értő emberek kerültek nagyon magasra. Mindenki rögtön kreatív igazgató, főszerkesztő lett az újabb médiában.
– Olyan volt az egész valóban, mint ahogy a mondás szól, "németórát adok-veszek". Nekem és a Kovács András Bálintnak, az volt a benyomásunk, hogy az Esztétika Tanszék az egy ilyen intézmény, ami a kultúra közvetítésével foglalkozik, de most meg fog változni a kultúra egész szerkezete. A magaskultúrának a magától értetődése világos, és kéne csinálni egy média szakot. Ez teoretikusan le lett nyomva a dékán torkán, aki azt mondta, hogy persze miért ne, mert kupleráj volt. És azért lett az egészből valami komoly dolog, mert az amerikaiak beszálltak jobban a dologba. A German Marshall Fund, annyi pénzt tömött ebbe bele, amennyit nem szégyellt. Az első hat évfolyamból mindenki volt Amerikában. Tulajdonképpen egy órával voltunk a diákjaink előtt. És valóban jól mondja, az egész iparágra ez volt a jellemző, mint minden új iparágra. Most ugyanaz van, csak egy teljesen másik dimenzióban.
– Klasszikus intézményesülési folyamat zajlott le, és az emberek elkezdtek az új típusú vállalati mércéhez igazodni. Mikor következett be valamiféle kijózanodás-szerűség?
– A Pásztory távozása után. A Pásztory ugyanúgy nyomta bele a pénzt, nagyjából a 2000-es évek közepéig.
– Szokták mondani, ha valami nagyon újszerű, akkor meghaladja a korát. Emlékszik-e Ön például az Origo s.k. nevű szolgáltatásra, melyben személyre szabható kezdőlapot lehetett összeállítani a felhasználóknak? Nem működött, és rövid idő múlva be is zárták. Voltak olyan irányok az Origonál, akár technológiai, akár tartalmi vonatkozásban, amelyek akkori buzzword-re vagy divathullámra épültek, de nem jöttek be?
– A piac az, ami eldönti egy innovációról az első pillanatban, hogy az kell neki vagy nem, és ezt még a startup nevű magyar mítosz sem írja felül. Az Origo-innovációk papír innovációk voltak, tehát valaki kitalált valamit. Én egy nagy buzzword guru voltam, tehát bármikor kitalálok bármit. Döntően, elkerülhetetlen ma, azt gondolom, hogy ez egy állami vállalat, állami kultúrával, annak a legszimpatikusabb vonásaival. Egy olyan világban, amelyikben a kihívások életciklusa folyamatosan feleződött. Szerintem a legjobb példa erre az iWiW esete. Ahol kivételesen egyszer, ez a vállalat megelőzött valamit. Volt három és fél év előnye. Sejtelmünk nem volt arról, hogy Magyarországon az iWiW mi lesz, nem tudtuk, hogy mit találtunk fel, mire megtudtuk már késő volt. És ennek van egy csomó oka. Az a duma, hogy az internet egy egyenletes felület, nem igaz, mert nem egy egyenletes felület. A hub-jai angolul vannak. Az nem véletlen, hogy a Prezinek Kaliforniában is kell lennie. És ezért egy olyan terméket, mint az iWiW szégyenteljesen kellett kivezetni a piacról. Kivezetése több pénzbe került, mint az egyetemnek nem tudom hány tanszéke, botrány.
– Egymilliárd forintba került megvenni.
– Inkább kettő lesz az.
– Egyébként is jellemző a mai magyar online médiára, hogy inkább a pénz befektetésének a helye, mint fejőstehén üzleté.
– Ez így van. Tulajdonképpen a probléma a nemzeti nyelvvel van, azt kell mondanom. Nem fogsz találni egy darab angol minisztériumot, ami arra pénzt ad, hogy te angol nyelven akarsz csinálni egy website-ot, ahol filmeket nézel majd. Magyarországon mindenre lehet találni, mert a nyomorult, és a globalizáció által halálra ítélt nemzeti kultúráért tényleg nagyon meg kell küzdenünk, és tényleg nem lehet nélküle élni. Technológiailag az ország globális és identitását tekintve lokális. A kettő között van egy szakadék. Az Origo tulajdonképpen ebben a résben létezik a mai napig. Ahogy a Cink is ebben a résben létezett másfél évig. A Népszava című újság is ebben a résben létezik. Nem tudjuk, ki tartja fent, de egyáltalán nem a piac. Egyetlen magyar újságot tudok, ami alternatív és ez az általam teleírt magyar Élet és Irodalom, aminek a legegyszerűbb üzleti modellje van: nem fizet a munkatársaknak, nagyon keveset fizetnek a szerzőknek, úgyhogy a Kovács Zoltán főszerkesztő úgy viselkedik, mint egy merkantil király, amennyi pénz bejön, annyit költ. Nincs hitel, nincs átnevezés, nincs adó, nem is ismerik ezeket a szavakat. Ez egy archaikus képződmény. És tartok tőle, hogy kivezetődik a piacról. A nemzeti kultúra vagy a nemzeti nyelvvel való bíbelődés nagyon lelassítja az üzleti racionalitásokat.
Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
Címkék: Origo
Média