Vannak könyvek, amelyeknél egyáltalán nem mindegy, ki írta őket: az már magában elég menő volt, amikor 1996-ban Buzz Aldrin egy sci-fivel (A csillagok fiai) lepte meg a közönséget, és tudtommal mindeddig ez volt az egyetlen eset, hogy egy űrhajós ilyesmire vetemedett - írja a qubit.hu.

Egészen idáig: az angolul 2021-ben, magyarul 2022-ben megjelent, Az Apollo-gyilkosságok című sci-fit ugyanis az a Chris Hadfield ezredes írta, aki egy időben a Nemzetközi Űrállomás parancsnokaként is szolgált, és aki először ragadott gitárt az űrben, hogy eljátssza David Bowie-tól a Space Oddityt. Hadfield Aldrinhoz hasonlóan színes egyéniség, mindketten rengeteget tettek az űrkutatás népszerűsítéséért – Aldrin még jól pofán is vágott egy konteóst, amikor azzal fárasztotta, hogy a Holdra szállás sosem történt meg.

Hadfield ennél békésebb eszközökkel dolgozik, és, ahogy a mostani könyv is mutatja, többé-kevésbé egyedül is, már ami a könyvírást illeti. Aldrinnak ott volt segítségül a kötet társszerzője, John Barnes, aki ugyan Magyarországon nem túl nagy név, de mégis elismert figurának számít a műfajban, Hadfieldnek pedig csak egy szerkesztő jutott. Ez még alapból nem jelentené azt, hogy az űrhajós maga írta a könyvet, és nem csak a nevét adta hozzá, de több szempontból is gyanús, hogy itt tényleg Hadfield a szerző.

Ez azért is menő, mert mégiscsak egy vaskos, fordulatos kémtörténetet–sci-fit kapunk egy igazi űrhajóstól, miközben azért az olvasóban gyakran felmerülhet a gyanú, hogy Hadfieldet jobban érdeklik a technikai részletek, mint a könyv cselekménye. Persze abban sincs hiány, ahogy a kötet címe is mutatja, gyilkosságok is történnek, és a regény első harmada után valamennyire fel is pörögnek az események, de látszik, hogy Hadfield igazi szívügye a pilótafülke minél pontosabb leírása, és nem az, hogy alaposan kidolgozott karaktereket és mély konfliktusokat vigyen az űrbe. Inkább az, hogy hogyan vigyen bármit is az űrbe. Vagy hogy hogyan repüljön bármivel: már a könyv legelején, mielőtt alaposabban megismerkedhetnénk az elbeszélővel, nagyjából ugyanolyan alaposan megismerkedhetünk az F-4-es Phantom pilótafülkéjének sajátosságaival.

Ez önmagában nem baj, csak az arányok furcsák kissé: a történet szempontjából igenis lényeges, hogy mi hol van a fülkében, ahogyan az is, hogy hogyan készülnek az asztronauták az űrutazásra, milyen szimulátorokat használnak (vagy használtak annak idején), és milyen veszélyhelyzeteket szimulálnak, hogy aztán élesben gyorsabban tudjanak reagálni rájuk. És persze van olyan is, amire nem tudnak felkészülni: ilyen az Apollo–18 misszió is, amiről a könyv szól. A teljes cikk itt folytatódik.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!