Mácsai Pál előadását a konferencia megálmodója, Csermely Ákos vezette fel. Ennek során elmondta, feleségével rendszeresen jár színházba, és az Azt meséld el, Pista! című monológestet háromszor is látták. Ebben Mácsai Pál Örkény István életét viszi színpadra az író sorain keresztül. Csermely Ákos felidézte, a közönség a három előadáson különféleképp reagált ugyanarra a jelenetre, és csak egy alkalommal értették meg annak tragikus üzenetét. De hogyan kezeli a színész, hogy a közönség fogékonysága estéről estére változik? “Ugye ez két élőlény. Aki a színpadon szerepel, és az is, aki a nézőtéren ül. Ez tehát valóban egy élő, alakuló, nem fixálható kapcsolat. Az előadás egyáltalán nem a színpadon, hanem a néző fejében történik. Minden előadás más-más élményt jelent a közönség számára, attól függően, hogy milyen lelkiállapotban érkezik. A színház tehát mindig egy közös alkotás a nézők és a színészek közt, ahol a nézők érzései és reakciói ugyanolyan fontosak, mint a színészi teljesítmény” - kezdte Mácsai.

Mivel ez a kölcsönhatás folyamatosan formálja az előadást, a színház mindig új és megismételhetetlen - emelte ki a színművész, aki arról is beszélt: kísérletek bizonyítják, hogy az előadások során a színészek és a közönség agyhullámai összehangolódnak, tehát ezt az együtt mozgást papíron is lehet követni. “Mondjuk, hogy játsszuk a Hamletet. Ti közönségként ráültök a történet hullámaira, megrendültök a végzetén, egy kicsit vele haltok a végén, és az ő sorsával gazdagodva mentek haza. Ez nem a színpadon történt, a színpadon egy szakmunka történik. Ez bennetek történik meg. Ahogyan a néző megérkezik aznap este, az nem kihagyható eleme a színházi történésnek” - mondta Mácsai.

Ha a közönség fáradt, vagy nem nyitott, az befolyásolhatja az előadás sikerét. Ugyanígy, ha a színész nem teljesít a legjobban, az előadás akkor sem éri el a kívánt hatást. Mácsai szerint a legjobb előadások akkor születnek, amikor mind a színészek, mind a közönség teljesen jelen vannak - ám ez az utóbbinak kötelesség is: “Akármilyen is a nézőtér, a szakmunka oldja meg. A begyakorlottság, a pontosság és az az evidencia, hogy a színész nem engedheti meg magának, hogy unja. Pontosan olyan felelős egy színész a maga jelenlétéért, mint egy orvos, tehát nem lehet az ezerkettedik vakbelet másképp felfogni.”

Akik játszó gyerekek maradnak

A színművész beszélt arról is, a színészi munka hasonlít a gyerekek játékához. “Senkit nem lep meg, ha egy 3-4-5 éves gyerek szerepjátékokban van. Nagyjából a kiskamaszkor környékén elfelejtjük ezt a mágikus átalakuló képességünket. Vannak infantilis lelkek, akikben ez a képesség megmarad. Nekik megvan egy adottságuk a sok közül, hogy a színészi pályán működhessenek. Azt lehet tehát mondani, hogy mi egy kicsit ‘úgy maradt emberek’ vagyunk” - fűzte hozzá.

Ugyanakkor nincs egyetlen kitaposott út a sikerhez, mindenki a saját egyéniségével érvényesülhet. Ezt Mácsai két híres magyar színész, Őze Lajos és Márkus László példájával húzta alá, akik már gyerekként is teljesen eltérő személyiségek voltak: Őze súlyos dadogó, gátlásos kisgyerekként kezdte, míg Márkus már a családi ünnepélyeken is ragaszkodott hozzá, hogy szavaljon, végül mégis mindkettejükből színészóriás vált.

“Ami a színészben történik, egy tudatállapot-változás. Amikor azt mondjuk a játszó gyereknek, hogy ‘angyalom, gyere vacsorázni!’, akkor leteszi a játékot, és megy vacsorázni. Ez nem okoz benne pszichikai törést. Amikor azt halljátok, hogy egy színész előadás után, órákon keresztül a saját hatása alatt áll, ne higgyétek el neki! Ez fontoskodás, ez szépelgés. A tapsrend ideje elég szokott lenni, hogy visszaálljon a hétköznapi működésre. Ez a képesség elengedhetetlen ahhoz, hogy a színész egyszerre legyen jelen a színpadon és figyeljen a közönség reakcióira. Egy színész, aki Rómeót játszik, gyűlölheti Tybaltot a szerepében, de közben vigyáznia kell rá a harc során, hogy ne okozzon neki sérülést. Ez a kettősség, a teljes beleélés és a tudatos kontroll együttes alkalmazása a színészi munka egyik legnagyobb kihívása” - foglalta össze Mácsai.

A színművész végül azt is hangsúlyozta, hogy a színházban nincs semmi misztikus vagy titokzatos. A színészek és a nézők közötti kapcsolat a finom jelekből és reakciókból alakul ki, és minden előadás közös alkotás, amit a színpadon és a nézőtéren egyaránt formálnak. Ez a közös élmény az, ami igazán különlegessé teszi a színházat, és amiért az emberek évszázadok óta járnak előadásokra. “A színészek pontosan érzik, hogy a közönség hogyan reagál az előadásra. Ez a kapcsolat azonban nem mindig tudatos, sokszor inkább ösztönös és érzelmi. A jó színész azonban képes figyelni ezekre a finom jelekre, és ennek megfelelően alakítja az előadását” - zárta Mácsai.

A teljes konferenciáról készült összefoglaló videó

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!