A CEU és a bostoni Northeastern University hálózatkutató professzora, Barabási Albert László cikke a New York Times-ban jelent meg a magyarul igen nehezen megfogható NFT-k világáról. A non-fungible tokeneket (NFT) nehéz lenne magyarra fordítani, tulajdonképpen digitális dolgok tulajdonjogaként írhajuk le legegyszerűbben.

A művészeti életben nagy újdonságot jelentett, hogy már teljesen digitálisan létrehozott fájlokat is aukciók keretében tudtak ezek segítségével eladni. Idén márciusban a Beeple nevű művész 69 millió dollárért adta el „festményét”, ami egy JPEG fájl volt. Azóta is csodálkozik a világ ezen a kiugró összegen.

Ami igazán érdekes, hogy egy olyan digitális műtárgyért fizettek ilyen nagy összeget, amit könnyen másolni lehet, és egyszerűen elérhető. Beeple digitális kollázsa például már 2007 óta elérhető online!

Mégis egyedi termékenként értékesítik őket, mivel a nem helyettesíthető zsetonok (az NFT magyar neve) a blockchain technológia segítségével egyedileg értékesíthetővé teszik ezeket. Ez a digitális zseton tulajdonképpen egy kód, ami egy internetes oldalon elhelyezett címre irányít, ahol az adott műalkotás egy másolata van, és itt tudják tárolni, hogy ki is a tulajdonosa.

Az NFT-k piaca nagyon felpörgött: bár csak 2018 áprilisában adták el az első ezzel azonosított terméket, 2021 április közepéig 6158 művész 191.208 alkotását értékesítette így 541 millió dollár értékben. A növekedést pedig talán az szemlélteti a legjobban, hogy a teljes tranzakciós érték fele idén márciusban volt! A világtörténelem legnagyobb pénzügyi buborékai is megirigyelhetnék ezt a növekedési tempót!

Barabási gyűjtőként maga is szívesen elgondolkodik, hogy mennyit fizetne egy-egy műalkotásért. Hálózatkutatóként viszont a komplex művészeti piac rejtett összefüggéseit szeretné még inkább feltárni, hogy jobban megértse működését.

Amióta pedig az NFT piacról hallott, azóta foglalkoztatja ennek leírása és vizualizációja. Ebből pedig az látható, hogy a piac nagyon szűk és szorosan összekapcsolódó még a művészeti világ egyébként nem túl sokszírnű piacaihoz képest is.

Az NFT csak azt biztosítja, hogy egy nyilvánosan elérhető adatbázisban megjelenik, hogy bármi a mi tulajdonunk. Hogy mennyire bármi lehet ez, azt talán az illusztrálja a legjobban, hogy a Twitter-alapító Jack Dorsey 2,9 millió dollárért adta el a legelső Twitter üzenetet. Ez a példa is jól mutatja, hogy valami olyat is el lehet adni, amit egyáltalán nem csak az új tulajdonosa használhat – hiszen a tweet ettől ugyanúgy elérhető továbbra is az interneten.

A műalkotások NFT-je nem csak a tulajdonról szól, hanem azt is megmondja, ki volta a művész, ki az első tulajdonos és milyen áron, illetve a másodlagos piaci információkat is gyűjti, tehát ha később a műalkotás gazdát cserél.

Barabási Albert László Milán Janosov adatelemzővel együtt tudta az összes NFT-vel kapcsolatos információt összegyűjteni és rendszerezni – a SuperRare.co, az egyik első és lenagyobb digitális aukciókra specializálódott ügynökség tranzakcióinak adataira támaszkodva.

A vásárlók többsége tavaly márciusban még megtartotta a megvett műtárgyakat, csupán a megvett termékek 8 százaléka került vissza a piactérre ismét. 2021 márciusában már 38 százalék volt ez az arány.

Ezután azt vizsgálták meg, hogy kik voltak azok az emberek, akik a műtárgy történte során bármikor is mindketten birtokolták azt. De vajon ez miért fontos? Mert a gyűjtők általában egy-egy területre specializálódnak, például egy-egy művész képeit, szobrait vásárolják.

Az adatokat vizuálisan is megjelenítették egy kétdimenziós ábrán: ehhez az kellett, hogy azok a műtárgyak kerüljenek közel egymáshoz, amelyeknek többször is ugyanazok voltak a tulajdonosai, azok pedig messzebb egymástól, amiknek nem volt ilyen közös kapcsolata. Amiknek nem volt ilyen kapcsolata, azok vagy önállóan helyezkedtek el, vagy ha csak néhány kapcsolat kötötte őket össze, akkor egy külön klaszterként.

Azt lehetett volna várni, hogy több klaszter is létrejön a speciális érdeklődésnek megfelelően. Ehelyett egy erősen koncentrált kört kaptak: ennek része volt a 16 ezer elemzett NFT-műtárgy közül 122 kivételével mindegyik. A hálózatelemzésben ismert tény, hogy hat lépés távolság van a világon az emberek között – az NFT-gyűjtők között csupán három, ami rendkívül alacsony szám.

A nagy egészen belül három tömörülést lehet felismerni, ahol még sűrűbbek a kapcsolatok. De nem egyes művészek körül alakultak ki ezek a tömörülések, ahogy azt gondolták volna. Meglepő módon az egyes gyűjtők körül alakultak ki a csoportok.

Bár 3210 gyűjtő szerepelt a SuperRare adatbázisában, de a 16 ezer műtárgy nagyon nagy része csupán négy gyűjtő tulajdonában van! És hogy kik ők? Bárki rájuk kereshet a @momuscollection, @0x123456789, @thedruid, @ethsquiat nevek alapján.

Nem példa nélküli, hogy egy-egy új művészeti területen csak néhány gyűjtő dominálja a piacot. Az 1870-es évkeben Paul Durand-Ruels elsőként ismerte fel a modern művészet fontosságát, és 5 ezer képet vásárolt fel – köztül ezer Monet, másfélezer Renoir és 800 Picasso képet. De ahogy egyre többen ismerik meg az új művészeket, a gyűjtők összetétele is színesedik.

Az NFT-k piacán azonban nincsen jele annak, hogy így lenne. A másodlagos piac ugyanis még az elsődlegesnél is koncentráltabb! Csupán két gyűjtő vásárolta fel az elmúlt két évben a korai befektetőktől a digitális műalkotások tulajdonjogának túlnyomó többségét.

Mindez mit jelent az NFT-piacra nézve? A gazdasági elméletek szerinti keresleti és kínálati egyensúlyhoz itt nagyon kevés szereplő van, ezért a vásárlók nagyon jelentős hatással vannak arra, hogy milyen árak alakulnak ki. A digitális művészet iránti érdeklődés növekedése egyre csak növeli a kersletet, és így az árakat. Az árazás azonban nagyon kiszámíthatatlan, egyrészt a kereslet hektikussága, másrészt a vásárlásokhoz használt kriptovaluták értékének hektikus változása. Ráadásul a kínálat is véges: a SuperRare vállalatan csak lassan enged be új művészeket a platformjára – ez így mesterséges gátja a piaci egyensúlyi ár kialakulásának, az áremelkedés irányába hat.

Az NFT piacnak van még egy komoly problémája: a hiányzó transzparencia. Sokszor nyom nélkül tűnnek el korábban akár többször gazdát cserélő digitális zsetonok – feltehetően magángyűjteményeket gazdagítanak, vagy adóparadicsomokban helyezik el őket.

A vevők sokszor nem rendelkeznek megfelelő információval arról, mennyit is érhetnek a digitális „tulajdoni lappal” kínált műtárgyak – a galériák szerepe ezért felértékelődhet, akik erről hiteles információkat tudnak adni.

Az NFT-alapú műkereskedelem segíthet azonban abba, hogy transzparenciát hozzon a műtermékek tulajdonjogának és tranzakcióinak követésébe. Azzal, hogy a művészek nyilvánosan tudják nyilvántartani, hogy kinek és mikor adták el a műveiket, azokat később mennyiért adták tovább, az NFT-k a művészet piac radikális átformálását hozhatja el. Ezáltal olyan sosem látott mennyiségű információ érhető el, ami sokkal kiegyenlítettebbé teheti a piaci szereplők helyzetét – ami sokaknak új lehetőség, másoknak pedig veszély eddigi működési modelljükre nézve.

Figyelem! Media-Digital Hungary!

Már most írd be a naptáradba!

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!