A minőség nem megy ki a divatból

A minőség nem megy ki a divatból
Kapitány Frigyes A mi kis falunk vezető operatőre, aki a Színház és Filmművészeti Egyetemen mesterképzésén idén szerez diplomát. Vele beszélgettünk az új generációról, a Kapitány név súlyáról, a munka iránti alázatról és a minőségről, ami nem megy ki a divatból.

Egyetem után rögtön ilyen nagy feladatot kapni nem ijesztő?

Inkább ijesztően jó lehetőség volt. Nem mondom, hogy az elején nem remegett a térdem. Ez volt az első komoly munkám: rögtön száz napnyi forgatás! Tele voltam kérdésekkel: Mi lesz, ha nem tudok majd vezényelni egy stábot? Mi lesz, ha nem tudom megugrani azokat az operatőri kihívásokat, amiket ez a sorozat megkövetel? Szerencsére szuper stábom volt-van, akikkel öröm dolgozni és kiváló mestereim, akik remekül felkészítettek az egyetemi évek során. Ráadásul száz nap sok mindenre lehetőséget ad. Mindig igyekszem egy kicsit többet hozzáadni a saját stílusomból - persze csak a sorozat adott vizuális keretei között. Nem mondom, hogy könnyű volt rögtön az egyetemről egy ilyen nagy produkcióba kerülni, de most már két leforgatott évad után talán ki lehet jelenteni, hogy sikerült megbirkóznom a feladattal.

Híres ember gyerekeként felnőni tudjuk, hogy nem könnyű, pláne, ha ugyanabban a szakmában dolgoztok. Neked is többet kellett teljesítened emiatt?

Ebben van egy nagy adag előny és van némi hátrány is. Mindig lesznek, akik azt mondják majd, hogy „De hát neki könnyű! Ezt tulajdonképpen nem is ő csinálta, hanem apukája, anyukákája, pótanyukája.” Mára már megtanultam, hogy ne foglalkozzak ezzel. Ha valakinek nem tetszik az arcom, akkor az úgyis megtalálja, hogy miért krtizáljon, teljesen mindegy, hogy honnan jövök és ki vagyok - akik pedig nyitottak és szakmai alapon ítélkeznek, azoknak meg egyszerűen nem számít, hogy hívnak. Kapitány Iván fiának lenni ebben a szakmában nem azért nehéz, mert vannak előítéletes emberek, hanem azért, mert magasan van a léc amihez fel kell érni. Az apám maximalista, kritikus és szigorú alkotó, aki sokat vár el magától és a környezetétől is. Tőle nem hangozhat el az a mondat – mondjuk A mi kis falunk forgatásán - , hogy „Jól van fiam, jó lesz ez így....Családban marad...” Ilyen nincs. Akár a fiával, akár mással dolgozik, ő a minőséget követeli meg. Nekem is nagyon kellett igyekeznem, hogy kiérdemeljem a bizalmat. Nem elég megszületni. Ha nem értenék rendesen a szakmámhoz, akkor nem lehetne ez már a harmadik évad, amiben én felelek a vezető operatőri feladatokért. Néhány nap alatt kiderült volna, hogy ez nem megy, mert itt hamar szembe kell néznie az embernek önmagával, a saját képességeivel, nem ment meg az, hogy hogy hívnak.

Az iskolapadból csöppentél az ország legnézettebb heti televíziós sorozatának forgatására. Nagy volt a szakadék az elmélet és a gyakorlat között?

A valódi forgatás mind az elméleti, mind a gyakorlati oktatástól nagyon különbözik. Az egyetemben az a jó, hogy bizonyos dolgokat szabadon ki lehet próbálni: lehet kísérletezni úgy, hogy még nincs rajtad az a nyomás, ami egy valódi forgatáson bizony ott van. Az iskolában tudsz két napig szöszölgetni a stúdióban egy olyan világítással, amit aztán a valóságban majd maximum 45 perc alatt kell elkészíteni. Persze ha az ember nem töltene el napokat azzal, hogy gyakorol és elemzi a saját munkáját, akkor később nem tudna gyorsan dolgozni. Azt gondolom, hogy ez a része jól van kitalálva. Az egyetlen baj inkább az, hogy az egyetemen nagyon kevésszer fér hozzá az ember a filmezés ipari, technikai oldalához. Az a fajta szemlélet jellemző inkább, hogy amit mi csinálunk az művészet - és persze igaz, hogy ez lehet művészet - , de akkor is vannak kemény szakmai alapok, amik csak a gyakorlatban tanulhatók meg. Ha az egyetem és a filmgyártó cégek között lenne valamiféle megegyezés és a tanulók gyakrabban ellátogathatnának forgatásokra az nagyon hasznos lenne. És ki tudja, a cégek is profitálhatnának abból, hogy hamarabb megismernék a tehetséges fiatalokat.

A te generációd előtt hatalmas távlatokat nyitott meg a technológia. Ma már telefonnal is lehet forgatni - erről mit gondolsz?

Az, hogy mivel forgatsz, szerintem kevésbé számít, mint az, hogy mit forgatsz. Máshogy kell persze dolgozni egy filmkamerával, mint egy iPhone-nal, de mindkettővel lehet jó képeket készíteni. A technológia azért fejlődik, hogy a filmkészítőknek minél könnyebb legyen az életük és ez jó dolog. Az operatőrök között az elmúlt években kialakult valamiféle hitvita, hogy mi az igaz médium, mi az, amire érdemes filmet forgatni - szerintem ez ízlés dolga. Van, aki 35 mm-es filmnyersanyagra szeret dolgozni, van, aki 16 mm-re és van, aki digitálisra. Ráadásul ezeken a csoportokon belül is vannak alcsoportok, mert például az, hogy digitális, nem elég konkrét fogalom: lehet forgatni RED-del, Alexával, Sonyval… és igen, még iPhone-nal is. Ha a film története, stílusa ezt igényli, mi baj vele? Az az ideális, hogy a történethez választjuk az eszközt, amivel majd leforgatjuk, nem pedig az eszközhöz a történetet. Nekem mindig ez a szempont, nem szabom meg magamnak, hogy mi az a technológia, amivel állandóan dolgoznom kéne. És nincs bennem operatőrként féltékenység arra nézve, hogy ma már amatőrök is tudnak komoly filmes minőséget előállítani. Ha valakinek van tehetsége, akkor csak jó, hogy ki tudja bontakoztatni, mert nincs szüksége bonyolult filmes felszerelésre a forgatáshoz. Mindennek megvan a maga előnye és hátránya, de a lényeg akkor is a kép, ami végül elkészül, a többi csak technológiai szőrözés, ami nekünk, operatőröknek jelent valamit, nem a nézőnek.

Másféle látásmóddal kell egy sorozatot forgatni, mint egy játékfilmet?

Amíg egy játékfilm esetében naponta kettő perc hasznos anyagot kell felvenni, addig egy sorozatnál általában tízet. Nekem A mi kis falunk forgatásán nincs annyi időm egy közelire, mint egy játékfilm operatőrének, tehát másféle megoldásokat kell kitalálnom, amikkel aztán sokkal gyorsabban tudom elérni az eredményt. Az utómunka ebben nagy segítség tud lenni - de én azt szeretem, ha már a forgatási helyszínen 95%-ban megszületik egy végleges kép, ezért sokszor nagyon nagy hajtásban vagyunk. Mindazonáltal nem hiszem, hogy a végeredményen sokat változtatna, ha A mi kis falunk mondjuk moziba készülne - a látásmód számomra inkább praktikus értelemben más, nem művésziben. Én a történet szempontjából teszek különbséget a filmek között, mérlegelem, minek mi áll jól, mennyire mehetek el messzire, mint operatőr. Egy vígjátéksorozat esetében a látvány nem lehet tolakodó, nem vonhatja el a figyelmet a színészekről és a poénokról. Abban hiszek, hogy az a szép világítás, amin nem látszik, hogy világítás: egyszerű, letisztult, természetes hatású - de közben mégis igényes és valamiféle hangulatot ad. A mi kis falunkban annak idején ezt a szemléletet vettem át B. Marton Frigyestől, aki az első három évadot fényképezte és azóta is ez alapján dolgozom ezen a sorozaton - persze sok mindenben már a saját ízlésemhez alakítva a megoldásokat, de ez tulajdonképpen operatőri nüansz. A néző ugyanis nem kiálthat fel, hogy nahát, a múlt heti rész még teljesen máshogy nézett ki!

A nézőnek vajon fontos, hogy milyen képi minőséget mutat egy heti televíziós sorozat?

Persze, hogy az! Bár nem pont úgy, ahogy nekem. Mikor valaki egy filmet vagy egy sorozatot néz, akkor a színészekre, a történetre koncentrál, egységes élményt akar kapni és nem arra figyel, hogy ennek a snittnek a feketéjében egy kicsit több zöld van, mint az előzőében. De közben mégis, hogyha ezek a dolgok hanyagul vagy rosszul vannak kezelve, akkor a néző ezeket kiszúrja. Nem úgy, mint egy operatőr, de azért érezni fog valami zavart - legfeljebb nem tudja megmondani, pontosan mi zavarja. A néző ugyanis nem heti vagy napi sorozatot meg mozifilmet néz, hanem egy történetet - és a dolog minden esetben akkor működik, ha képes a nézőt elvarázsolni, elhitetni vele, hogy amit lát, az egy másik valóság, ahol valódi emberekkel történnek valódi dolgok és ez a végén érzelmeket vált ki belőle. Ezt pedig igénytelen munkával nem lehet elérni. Az nem fogja átélni a sztorit, akinek bántja a szemét, hogy valami el van fényelve, a kép ügyetlenül van komponálva, vagy egy csúnya árnyék van éppen a szereplő arcán - nem azért, mert operatőri iskolát végzett, hanem mert az ilyesmi egy pillanat alatt megtöri a varázslatot. Ezt tudni kell a készítőknek, mert egy tévésorozat is éppen úgy el akar varázsolni, mint egy mozifilm. Nem lehet lejjebb adni az igényekből és legyinteni - mert ha nekünk, alkotóknak nem ér annyit a történet, hogy rendesen elmeséljük, akkor a nézőnek miért érjen bármennyit is? A lényeg az, hogy nem lehet sumákolni, mindenütt igényesen, precíz módon érdemes dolgozni, teljesen mindegy, hogy a cannes-i filmfesztivál nagyvásznára készül a film, a tévéképernyőre vagy egy online felületre. És ez nem csak a szakmai minimum miatt kell, hogy így legyen, hanem azért is, mert ezek között a formák között már gyakorlatilag nincs esztétikai különbség: egy Netflixes sorozat például manapság már semmivel sincs szerényebben megcsinálva, mint egy mozifilm. A minőség mindenütt a néző igénye és a szakma igénye is jó esetben, az ugyanis nem megy ki a divatból.

Mit gondolsz, lesz-e hosszútávú hatása a ti szakmátokban az elmúlt egy évnek?

Úgy gondolom, hogy a szakmánkban akkor lesz, ha a világban is lesz. Ha innentől kezdve már mindig az lesz a szabály, hogy ahol sokan vannak együtt, ott felvesszük a maszkot, akkor egy forgatáson is fel fogjuk venni. Ha mostantól az a trend, hogy mindenki a másiktól két méterre ebédel, akkor sajnos a forgatások szünetében is így fogunk ebédelni. Kellemes meglepetés volt viszont a számomra, hogy külföldön és itthon is nagyon gyorsan alkalmazkodott a szakma és megtalálta azokat a körülményeket, amik között lehetett forgatni. Nyilván folyton maszkot viselni kellemetlen, mint ahogy a reggeli teszt sem éppen a kedvencem, de igazán hálás vagyok, hogy egyáltalán dolgozhatok.

A fotókat Hortobágyi Juli készítette.

Regisztrálj már most!

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!