Ki ez a kolboid és mit akar nekünk üzenni?

Ki ez a kolboid és mit akar nekünk üzenni?
Kolboid írásaiban megkérdőjelezi azt, amit tudni vélünk magunkról, a világról. A hozzá való viszonyod pedig az dönti el, hogy az egód mennyire képes elviselni a (mentális-pszichológiai)rutinból való kibillentést.

Merthogy mindent tudunk és mindannyian egyéniségek vagyunk, ugyebár. Nem tudom, ezer éve hogyan volt, de napjainkban az egó ül tort mindenek felett. Méghozzá a destruktív fajta. Az, amelyik szerezni és élvezni akar, minden pillanatban, bármi áron.

Az az öntudatos fajta.

„Gondolj most magadra egy pillanatra! Ki vagy te? Ugye azt hiszed, hogy te létezel, ott kuksolsz valahol a fejedben és irányítasz, mint valami vezér. Mind hasonlóképpen vélekedünk és azt képzeljük magunkról, hogy időben következetesek vagyunk. Biztos?” Ezt viszont már Kolozsi István dizájner, alias kolboid írja egyik posztjában. Vagy kolboid, alias Kolozsi István dizájner.

Az önazonos blogger olyan, mint az önazonos coach; egy és oszthatatlan minden időpillanatban.

Szóval igen, kolboid írásainak egyik leglényegesebb jellemzője, hogy kiteszi a nagy kérdőjelet. A hozzá való viszonyod pedig az dönti el, hogy az egód mennyire képes elviselni az újabb és újabb kérdéseket, a dolgok megkérdőjelezését, a (mentális-pszichológiai) rutinból való kibillentést.

Megkérdőjelezi, ami tudsz, megkérdőjelezi, amit tudunk. De kolboid a világról való saját tudását is megkérdőjelezi. De nem öncélúan, nem cinikusan teszi mindezt. Hanem barátként. Jót akar neked. Írásaiban ott van az „énvaló” is, kíváncsian és szomjasan, a maga erejében, mégis nagyon sebezhetően. Gyorsan lelövöm a poént: kedvelem az írásait, meg magát az embert is.

Nagyon, de t.é.n.y.l.e.g n.a.g.y.o.n leegyszerűsítve, kétféle embertípus él e Földön.

  • Az egyik bátran belenéz a lyukba, mindegy számára, mi pislog onnan vissza, kutatva a mélységet és az újat, ugrik, amikor ugrani kell, mert a korlátait ismerve is bízik önmagában, a megnyíló lehetőségekben, képes létrehozni a megújuláshoz szükséges tiszta teret.

  • A másik az a típus, amelyik szegény Mórickát meghazudtolva zabál föl mindent, ami csak az útjába kerül. Akár egész élete során, akár generációkon keresztül. S persze bántja és haragra gerjeszti minden, ami kívül esik a narratíváján.

Nem ez a harc lesz a végső, az biztos.

Szóval kolboid közlendője a világról, benne az ember helyéről, a „hogyan legyünk jobbak, etikusabbak, empatikusabbak” kérdéskörét nézi meg alaposabban. Mert ettől vagy ember, ez adja a lényeged. Mindezt oly módon mutatja meg, ahogyan azt a posztmodern ember is megérti.

Sokaknak ír, de hozzád szól.

Írásainak olyan (megtermékenyítő) ereje van – ezt olykor a saját reakcióimon is le tudtam mérni – hogy nincsen az a szikes talaj, amely ne kezdene el kizöldülni tőlük. Nem tudsz csak úgy elmenni mellette – valamilyen reakciód mindenképpen lesz.

A tudati és az önismereti szintedtől függően szeretheted. Vagy éppen utálhatod, mert mutatott neked valamit (benned), amire addig nem mertél ránézni. Például, hogy te is függő vagy, nem az az öntudatos spártai, aki reggelente a levegőbe bokszol, és posztol kettőt a saját nagyszerűségéről.

Vagy, hogy hagyd a fenébe a tudatost ént, merthogy az valójában egy PR-gépezet és csak az önpromó vezérli. Lebuktál haver! Apropó: te mennyi biznisz buddha posztot tolsz naponta a LinkedInen? Ugye?

Más: az empátia szükségességéről való nagyívű írása után pedig nincs is több kérdésünk. 

Aki valami mást is keres az életében azon túl, amit lát az ő szemeivel, vagy amit első szinten megtapasztal, annak kolboid lehet a kapudrogja a megismerés egy új szintjére. De van egy rossz (jó?) hírem is: valójában egy Móricka-alázóban is beindulhat a vezérhangya, amely addig suttog a fülébe nem csak elalvás előtt a változás szükségességéről, hogy talán egyik reggel valóban egy, a korábbinál eltérő motivációval ébred föl.

Kolboid tervezőnek tartja magát, de valójában sokkal több attól.

Emlékszem, amikor először futottam bele a posztjaiba jó pár éve, talán fél évtizede lehetett. Akkor nehezen raktam össze, hogy egy weboldalakat, online felületeket tervező valaki mit is akar a nem egészen a webergonómiával foglalkozó posztjaival.

Szóval.

Azt írja, hogy szeretünk a környezetünkre és magunkra is állandóként tekinteni. „A környezeted és azok egyes elemei olyan mentális reprezentációként léteznek a »fejedben«, amelyek adott időpillanatban jönnek létre. Veszel egy mintát, a fejedben létrejön a kép. Persze közben megállíthatatlanul változik minden. Minél később veszel újabb mintát, annál nagyobb lesz a változás”. Nagy változás, egyenlő nagy sokk. „Új képet kell kialakítanod, át kell rendezned, újra kell huzaloznod a tudatod, és ez sokkol, tényleges fájdalommal jár.” Kolboid szerint „ha túl nagy a sokk, előfordul, hogy már nem akarod elfogadni az új helyzetet, bezárkózol, akár feladod. Pedig az adaptáció elképesztően fontos. Alkalmazkodni kell mindig minden körülmények közt. Ez a képesség az, amely miatt képesek voltunk, és vagyunk életben maradni. A saját létezésed is erről szól.”

Aztán leesett. Azt hiszem, hogy kolboid mintát vesz a szélsebesen változó világ folyamából.

S közben a maga szelíd, de mégis megkerülhetetlen módján arra biztat bennünket is, hogy tegyük mi is ezt. Méghozzá a lehető leggyakrabban, és legmélyebben.

Hiszen „nem adhatod fel, nem ülhetsz bezárkózva a kis világodban”.

Olvasd a blogot te is!

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Life- és karriercoach, coaching szemléletű tanácsadó, freelancer újságíró/szerkesztő. Coachként – ahogy fogalmaz – „amikor alacsony fordulatszámra esik, vagy akár le is áll az a bizonyos belső motor …