A digitális kultúra és a fejlődő technológia segíthet a gyász feldolgozásában?
Meghosszabbodott az élettartamunk, az elmúlt száz év a fiatalság kultuszáról szólt, ami azzal jár, hogy eltoljunk magunktól a halál gondolatát és egyre nehezebben tudjuk feldolgozni a gyászt. A digitális kultúra 10-15 évvel ezelőtt indult el nagyon masszívan, azelőtt senkinek sem jutott eszébe, hogy ha fellépnek egy közösségi médiaplatformra, mi fog történni az adataival, ha meghalnak. Ahogy teltek az évek, megjelent az a szabályozás, hogy az inaktívak profilját lekapcsolhatja a cég. Ma is van lehetőség arra, hogy megadhatunk egy személyt, aki kezeli a Facebook fiókunkat gond esetén, így beléphet és kiírhatja a falamra, mi történt velem. Ez azért fontos, mert nagyon sok kínos helyzet született abból, hogy elhunytakat köszöntöttek fel ismerősök, amivel a gyászoló családnak fájdalmat okoztak.
A gyász kifejezése a világhálón mindig kettős érzéseket követett. Az egyik irány az volt, hogy teljesen mindegy, milyen csatornán fejezem ki, a lényeg azon van, amit érzek. Léteznek például online gyertyagyújtó oldalak, amihez lehet csatlakozni, és van aki ezt lehetőségként éli meg, mert nem tudna személyesen részt venni, más szerint ez az érzelmek megszentségtelenítése. Az a filozófia, hogy a technológiát a célnak tekintjük vagy a közvetítő eszköznek, a kezdetektől fennáll. Ezek az alapgondolatok az elmúlt tíz éven végig mentek, csak a technológia bővül. Most van tíz év keresési előzményünk, adatmennyiségünk, ami alapján egy mesterséges intelligencia segítségével egy kis hologrammal „fel lehet támasztani” holtakat és lehet velük beszélgetni, valószínűleg ugyanazokat a szavakat használva, ugyanazzal a humorérzékkel. Van, aki ettől elborzad, másnak meg segít a gyász feldolgozásában, mert még egyszer elbeszélgethet az elhunyttal. A fizikai térben is eltérően gyászolunk: van, aki kitömeti a kiskedvencét, más ezt hátborzongatónak találja. Az érzelmek megélése a digitális térben ma már sokkal természetesebb számunkra, mint tíz évvel ezelőtt. Ez a trend azt mutatja, hogy elterjedhetnek olyan kulturális háttértől eltérő emlékező megoldások is, amik most furcsának tűnnek.
A gondok a gyász kezelésével vannak, mert nem akarunk foglalkozni kényelmetlen dolgokkal. A digitális kultúra egy jó lehetőség a részvétnyilvánításra, csakhogy a fontos dolgokat meg kell élni, a gyászt fel kell dolgozni, nem lehet letudni egy perc alatt, mert az csak látszat. Ezért sok a pszichológiai problémánk.
Az elkövetkező években nem csak megjeleníteni leszünk képesek halott szeretteinket, hanem kommunikálni is velük: a hangklónozásra és a deep fake-hez használt mesterséges intelligencia, valamint az általunk hagyott adatok összekombinálásával létrehozhatunk egy újfajta chatbotot, hátra hagyhatjuk önmagunk digitális verzióját, ami megváltoztathatná az emberiség halálhoz való viszonyát. Új értelmet nyerne az élőhalott kifejezés.
Mai technológiával el tudom érni azt, hogy megjelenítsek számítógépen egy digitális képernyőt, a metaverzumban egy 3D-s figurát vagy hologramban kivetített 3D-s alakot. Ha valakiről sok fotóm van, nem nehéz bescannelni – 15-20 fotóból már bárkiről tudok egy deepfake videót csinálni. Ahhoz, hogy valakinek a 3D-s megjelenését bedigitalizáljuk, több hétig kell követni, mert mindenkinek sajátos a mozgása és gesztikulációja. Nem véletlen, hogy deepfake videókat híres politikusokról csinálnak, mert róluk sok felvétel van. Úgy lehetünk képesek megjeleníteni halott szeretteinket, hogy felnyitok egy tabletet vagy a sírkövön van egy UHD kijelző, odaülök elé és beszélgetek vele. Ennek az eddigi megoldása az volt, hogy minél több adatot összegyűjtök az elhunytról, annál többet tud. Nosztalgiázhatunk olyan közös emlékekről, amelyek megvannak a digitális adatbázisában.
Ami most változott, hogy a mesterséges intelligenciának van egy öntanuló algoritmusa: ha például beviszek kétszázezer mondatot egy bizonyos személyről, már tud mondani róla ugyanannyi újat. Már nem csak visszaadja az infókat, amiket már egyszer elmondott, hanem újakat mond az a bizonyos személy személyiségére jellemzően. Lehetőség van arra, hogy az elhunytak halála után is ismerjük a gondolataikat, így beszélgethetünk velük. Jelenleg ez a megoldás pilot projektben létezik, egyedi megoldásokban, az alanyok önkéntes hozzájárulásával. Ennek az eszmének a kulturális támogatottsága még nincs meg, de meglesz. Minél többet tartózkodunk a digitális térben, annál pontosabb kép alakul ki rólunk.
Jelenleg annak van realitása, hogy személyiségek bizonyos aspektusait megőrizzük. Én például nagyon sokat adok elő, ezért azt meg tudnánk valósítani, hogy választ kapjunk arra, hogy „vajon Árpád mit mondana erre a konferenciakérdésre”. Ha például egy híres zenész lennék, és elmennek a rajongóim a síromhoz, akkor tudnak beszélgetni a dalaimról. Sokkal nagyobb a realitása egy ilyen szegmensnek, ha van kulturális értéke. Akik egy társadalmi képet látnak valakiről, a zenészt, a túdóst satöbbi, az megoldható – de ez inkább egy interaktív emléktábla.
Egy személy másodpercenként 1,7 megányi adatot hoz létre nem csak a közösségi médiában, hanem a böngészőben, e-mailfiókban, üzenőfalakon. Halálunk után is a weboldalak rengeteg infót tárolnak rólunk – nem tűnnek el velünk együtt egyik pillanatról a másikra. Mi történik a digitális lábnyomunkkal és értékes javainkkal, miután meghalunk?
Az elmúlt öt évben már nagyon sok jogi problémát okozott a digitális hagyaték kezelése. Az online streaming előfizetéseket, az üzletileg fontos és értékes adatokat a családtagjaim kapják meg, vagy visszaszáll a cégre? Az Európai Unióban hatályban van a „felejtéshez való jog”, ami leginkább a platformokkal kapcsolatosan jelent meg. Kérhetem a Google keresőtől, hogy vegyen ki a keresési találatok közül, mert tegyük fel tíz évvel ezelőtt börtönben ültem, de nem szeretném, hogy erre rátaláljanak, mert tiszta lappal akarok új életet kezdeni. A digitális lábnyomunk nagyon kiterjedt. Lekérhetem a Facebook-tól, hogy milyen adatokat gyűjtött össze rólam, és kérhetem, hogy véglegesen törölje, de attól még meglehet egy archiválásban vagy screenshot-okon bárhol a világhálón. A felejtéshez való jogot még életünkben sem tudjuk véghez vinni, a kiterjedt digitális lábnyomunkat soha nem tudnánk teljesen eltűntetni. Életünkben kell tudatosan bánjunk az adatainkkal. Csakhogy a halál nem egy olyan folyamat, amire szeretünk rákészülni. A társadalom 10-15 százalékának van végrendelete.
Az online szolgáltatások és szoftverek túlnyomó többségét, amit most használunk, kölcsönbe kapjuk. Ha egy számítógépes játékban megveszek egy varázskardot egymillió forintért, az nem az enyém – addig ér egymillió forintot, amíg játékos vagyok, ha kilépek, már nem leszek a tulajdonosa. Nagyon sok javunk, amit a digitális térben a magunkénak hiszünk, nem a miénk, hanem bérlejük. Nem lehet az adatok terjedelmét meghatározni, amit javasolni lehet, hogy az életünkhöz hozzátartozik az erre való odafigyelés is, a digitális vagyonunk monetizálása már nem kikerülhető, ezért javasolt, hogy jelöljünk ki hozzáférőt az online adatainkhoz vagy írassuk át jogilak az örököseink nevére. A családtagok kérhetik a Facebook-tól, hogy törölje az elhunytak profilját, csak ez egy hosszú jogi procedúra: le kell fordítani angol nyelvre a halotti anyakönyvi kivonatot, és ha a Facebook be tudja azonosítani, csak akkor törli. Ennél egyszerűbb, ha digitális kukát hozunk létre és már nem lesz látható az ismerősei között – ez a fiók magára marad. Mint a papírszemét, elszáll a szélben a chatekkel, levelezésekkel.
A halálunk után is lehetséges pénzforrást jelenthetünk a multiknak, visszaélhetnek a gyászunkkal, a digitális maradványainkat saját érdekükre fordathatják. Kinek van joga hozzáférni ezekhez az adatokhoz? Mit kezdhet velük? Milyen formában használhatja fel őket és milyen célra? Mi van, ha a vállalatok olyasmit reklámoznak halott szeretteinkkel, amiben ők sosem hittek?
Van egy olyan jogi elképzelés – amit én nagyon támogatok, de valószínű nem fog megvalósulni –, ami azt mondja, hogy én kezelem az adatvagyonomat, minden adatom ebbe az „adatkockába” gyűjtöm, és amikor jön egy szolgáltató (Facebook vagy egy orvos), akkor az adatkockámból bizonyos adatokat átadok neki és ő használja. Ha velem történik valami tragédia, ez az adatkocka lezárul. Ez az elképzelés azért nem fog megvalósulni, mert az üzletnek nem előnyös. Az üzlet azt mondja, hogy „nálam csinálod az adatokat, ezért az adataid nálam vannak”. Jelen pillanatban azt állítja a Facebook, hogy nem perszonalizál semmiképpen és nem használja fel az adatainkat. Valóban nem használhatja fel a fotóimat reklámhoz, de azt megteheti, hogy a viselkedésem alapján földobjon egy vegetáriánus reklámot. Ezért kell tudatos adatgazdának lenni! Ma tudjuk kezelni az adatainkat, de az örököseink nem fogják tudni, vagy csak nagyon nehezen, de nem szeretjük megadni a jelszavunkat senkinek, mert túl személyes. Sokan nem tudják, hogy van olyan opció a Facebook-on, hogy hagyatéki esetben be tudjon valaki lépni. A végrendeletem mellékletébe is betehetem a jelszavaimat vagy kódjaimat a kriptovalutáim hozzáféréséhez, mert ha már meghaltunk, nem biztos, hogy érdekel, ha elolvassák az üzeneteinket. Most tipikusan abban a kultúrában élünk, hogy nem szeretünk a halálra gondolni. Régen nem volt olyan furcsa, mint most, hogy a vagyonunkat elrendezzük.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
