- Több mint harminc éve, 1985 óta vagy az újságírói pályán, ehhez képest úgy tűnik, hogy szakítottál a sajtóval, 52 évesen egy teljesen új karriert kezdtél el építeni egy merőben más területen. Mi történt? Meguntad? Vagy úgy érezted, hogy a sajtóban elértél mindent és elkopott a motivációd?
- Azt hiszem, hogy „kiment a divatból”, amit én megtanultam és csináltam harminc évig. Arról a klasszikus, angolszász újságírásról beszélek, ahol a másik fél megkérdezése természetes dolog, ahogyan az is, hogy mindig van bennünk egyfajta kétkedés, kételkedés, igény a vizsgálatra és az elemzésre, s az újságíró semmit sem vesz készpénznek. Nagyon sok olyan szerkesztőségben és műhelyben dolgoztam, ahol ez nagyon jól működött, de a hazai és a nemzetközi sajtóban is azt látom, hogy ennek a korszaknak vége van. Nem kesergek, de elmúlt egy korszak, ez valószínűleg egy természetes fejlődési irány.

- Akkor nem azt mondod, hogy a sajtó iránya jó vagy rossz, hanem csupán „más”?
- Szerintem ez az irány nem jó, ám ettől függetlenül elfogadom ezt, hiszen így alakult a piac, a fogyasztói igények és a sajtó is ebbe az irányba mozdultak el. Szerintem a klasszikus sajtó nem igazán találta meg a helyét a modern korban, nem használta ki a lehetőséget arra, hogy a netes felületekkel, a blogokkal, bloggerekkel, a közösségi médiával megfelelő viszonyt alakítson ki. A különböző felületeken eltérő színvonalon megjelenő információ áradat „feloldotta” a sajtót. Emellett úgy látom, hogy az újságíró megszűnt olyan nagy presztízsű intézménynek lenni, mint amilyen akár csak két évtizede is volt. Elveszítette a súlyát, ma már az újságírás nem szakmaként jelenik meg. Pedig ez is egy mesterség, bizonyos alapvetéseit, fogásait ismerni és „tudni” kell; ahogyan a gyógyszerész vagy a tanár is tisztában van foglalkozása alapkövetelményeivel.

- Ha elfogadjuk, hogy az általad említett feloldódás létező jelenség, akkor e folyamat az információ, a tudás és hitelesség dimenzióiban hova vezethet?
- Az látszik, hogy mindeközben létrejött egy igény arra is, hogy az olvasók olyan műhelyeket keressenek, amik visszavezetnek a szövegalkotás és az információkészítés professzionális világába, felértékelődnek azok az orgánumok és termékek, amelyek ebbe az irányba indultak e, és megjelent egy olyan fogyasztói réteg is, amelyik nem akar mindent elolvasni. Csányi Vilmos etológus professzor szokta mondani: a világban nincsen több borzalom, mint volt régen, miért kell nekünk tudni, hogy Botswanában egy fa rádőlt egy kunyhóra? Természetesen ez az esemény ott helyben borzasztó tragédia, de a mi életünk szempontjából nem egy jelentős történés. Az emberek rájönnek majd arra, hogy kénytelenek szelektálni. Hogy idézzek egy másik tudóst: Freund Tamás agykutató szerint az emberi agy képtelen feldolgozni a napjainkban kapott információmennyiséget. Nem kell mindenről tudnunk, előbb-utóbb kialakul egyfajta önvédelmi reflex.

- E fókusztáltság-igény mögött ott állhat az, hogy mivel az embert érő tartalmak jelentős része hazugság, félinformáció, újra megjelent az igény arra, hogy igazságokat, akár univerzális igazságokat próbáljunk meg találni, amihez akár mi magunk is kapcsolódni tudunk?
- Szerintem van ilyen törekvés. De más megközelítésből válaszolnék. Amikor elkezdtem foglalkozni az írással, a szövegkészítéssel, arra gondoltam: másoknak szöveget készíteni nagy felelősség. Gondoljunk csak arra, hogy a legnagyobb magyar-, illetve szinte az összes nagy nyugatos írónk újságíró is volt. Az emberek egy részében valószínűleg megvan az igény arra, hogy az általuk olvasott szövegek esetében ne csak betűket lássanak maguk előtt, ne csak információt kapjanak, hanem a szövegnek legyen súlya, tudjanak ahhoz igazodni. Nekem mindig fontos szempont volt az, hogy – persze nem forradalmárként – de tudjak hatni a világra, legyen valamilyen hatása annak, amit csinálok. Mivel úgy éreztem, hogy a már említett „feloldódásban” erre nem vagyok képes, ezért is erősödött fel bennem a váltás gondolata. Az új utamra lépve – ugyan kisebb körben – de újra képes vagyok hatással lenni.

- Erre még visszatérünk, de maradjunk a sajtónál, pontosabban a rádiónál. Hogyan látod napjainkban és a jövőben a rádió, mint médium, műfaj helyzetét az új világban?
- Számomra a rádiózás a mai napig egy nagy szerelem, számomra az újságírás csúcsáról van szó. Fiatal rádiósként nagyon jó mestereim voltak, aki megtanítottak, hogyan lehet egy három-négy órás falugyűlésről csak „hangképekkel” készíteni a teljes történetet átfogó egyperces összefoglalót. Ez is egy mesterség, aminek persze vannak nem megtanulható részei. Viszont, ami tanulható, úgy érzem azt sem tanítják ma már. Mivel ma már jóformán nem készülnek riportműsorok a rádiókban, ezért a riporter presztízse is feloldódott. Eltűnt az a fajta klasszikus kíváncsiság is, amikor a rádióhallgató érezhette, hogy a riporter azért van ott egy helyszínen, hogy tudósítson, hogy közvetítsen, ha kérdez azért, mert kíváncsi és nem azért, hogy minősítsen.

- Hová tűnt a kíváncsiság? 
- Abban a pillanatban tűnt el, amikor az újságíró megszűnt fontos intézménynek lenni, amikor a kommunikáció éppen olyan divatszakmává vált, mint akár az ügyvédi hivatás. A nagy feloldódásban sok fiatal választotta a kommunikáció területét úgy, hogy nem igazán tudta szerintem, mit is kellene csinálnia s noha nem lett volna szabad, a piac ezt mégis befogadta. Erre a pályára, azt hiszem két alapvető tulajdonság szükséges: a kíváncsiság és a nyitottság. Konkrét tapasztalataim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez nem evidencia a fiatalok körében.

Fotó: Köő Adrienn

- A kíváncsiság eltűnéséhez lehet-e köze annak, hogy a hétköznapjaink információbősége felületesebbé, közönyösebbé teszi az embert, mert nem tudja befogadni az őt ért ingereket? S ez megjelenik a szakmában is: felteszem a három kötelező kérdést, azokra jön valamilyen válasz és megyek is tovább.
- Biztos vagyok abban, hogy ez így van. Szerintem nem kell mindenütt ott lenni, egy szerkesztőségnek meg kell engednie magának azt, hogy válogasson az események és a témák között, fel kell vállalnia azt, hogy „csak” napi három-négy eseményen keresztül mutatja meg a valóságot. Nem kell feltétlenül ott lenni akkor, ha egy politikus sajtótájékoztatót tart, vagy ha átadnak valahol valamit, mert az önmagában nem fontos. Ami fontos szerintem, hogy az elmondottak, az átadott dolog változtat-e valamit, van-e az életünkre hatása. Sok nem fontos, súlytalan mondat jelenik meg a hazai sajtóban, ellenben kevés olyan dolog, aminek az életünkre van valamilyen hatása. Hogy honnan tudja az újságíró, a szerkesztő, hogy melyik az a három-négy fontos esemény, történés? Nem tudja. Az én régi iskolám szerint egyszerűen éreznie kell, hogy mi az, ami igazán lényeges.

- A sajtó egyfajta gyárrá, üzemmé vált?
- Igen, szerintem a sajtó egyszerűen egy szórakoztatóipari intézménnyé alakult át. De az is igaz, hogy meg kell élnie valamiből. Amikor a különböző lapoknál dolgoztam újságíróként, akkor az volt a mondás, hogy „csináljunk egy jó terméket s majd eladjuk, mert ha jó a lap, akkor lesz rá vevő is”. Valamikor a kétezeres évek környékén elindult egy szerintem rossz folyamat a magyar sajtóban: az a legfontosabb, hogy mihez tudunk pénzt szerezni.

- Ezt hogyan értsem?
- Nagyából úgy, hogy nem azért csinálunk meg egy egészségügyi mellékletet, mert az fontos és van mondanivalónk, hanem mert van rá szponzor. Ettől függetlenül lehet jó a tartalom, de mégis azt gondolom, hogy ez az irány nem jó.

- A magyar társadalom valahogy úgy van huzalozva, hogy az ember ötvenéves korában fejben elindul a lejtőn lefelé: „vége mindennek”, „még van egy kicsike” és várja a halált. Ehhez képest elképesztő karrierváltást vittél véghez. Mivel foglalkozol most, miről szól a Lego-tréning s miért ezt az utat választottad?
- Már egy-két éve éreztem – ahogy erről beszéltünk is – hogy nem érzem jól magam ebben az „új világban”. A Lego Serious Play történetébe “véletlenül” futottam bele, de az első pillanatban éreztem, hogy ezzel kell foglalkoznom, ahogyan ötödikes koromban elhatároztam, hogy újságíró leszek. Most már jó néhány éles tréning után azt tudom mondani, hogy ez valóban egy nagy egymásra találás volt. Alapvetően mindig is kíváncsi ember voltam s próbáltam megérteni a dolgokat-eseményeket. Az elmúlt évtizedekben megtanultam kérdezni, megismerni, felismerni helyzeteket és személyiségeket. A Lego Serious Play tréningek részben erről is szólnak, egy helyzet, egy kérdés, egy probléma megismeréséről, ezt a felfedező tanulást tudom segíteni. Annyival lépek tovább, hogy ezzel a módszerrel – noha nem tudom mindenre a választ – a tréningek, workshopok résztvevőivel közösen megoldásokat is keresünk. … és ötven után messze nincs vége az életnek, ez butaság. Ha van egy út, ami ennyire egyértelműen a tiéd, akkor azon el kell indulni.

- Hogyan működik a módszer?
- A játék minden élőlény egyik meghatározó cselekvési formája, alapvető evolúciós mechanizmus, amin keresztül nagyon sok, az élethez szükséges dolgot megtanulunk. Az írásbeliség megjelenése előtt az ember faragott kőszobrokban, totemoszlopokkal mesélte el a történeteket, tehát az információk, a különböző hitvallások és gondolatok metaforákban öltöttek testet. Ezt a két dolgot hozzuk vissza az üzleti döntéshozók életébe a Lego Serious Play tréningeken, azzal a különbséggel, hogy a résztvevők műanyag elemekből építenek metaforákat, így sokkal hatékonyabban tudnak egymással kommunikálni, sokkal hatékonyabban tudnak egy helyzetben tájékozódni, ismereteket szerezni egy adott problémáról. A keleti filozófusok szerint, ha valamit ugyanúgy csinálsz, az eredmény is ugyanaz lesz, ha valamivel kapcsolatban más eredményt szeretnénk elérni, akkor a vizsgálati módszeren is változtatni kell. Ha egy üzleti helyzetet, problémát excell táblkákkal már jó ideje nem sikerült megérteni és megoldani, érdemes esélyt adni egy teljesen más megközelítésnek, a Lego-s 3D-s metaforákkal biztosan egészen más eredményre jutunk.

- S kik az ügyfelek?
- Ez a fajta problémamegközelítés alapvetően a bátor vezetők módszere, mert nem arról van szó, hogy megrendelnek egy külsős tanácsadót, aki odamegy a vállalathoz s megmondja, hogy a szervezetnek mire van szüksége. Mi a szervezettel együtt kezdünk el gondolkodni arról, hogy mi lehet a megoldás az adott problémára, eben a megoldáskeresésben tudjuk nagyon hatékonyan segíteni őket. Az eddigi ügyfelek skálája a kisebb családi cégektől az országos szervezetekig terjed. Vannak olyan élményeink a tréningek végén, amikor a résztvevők úgy fordulnak egymáshoz, hogy „húsz éve ülök melletted, de most már értem, hogy miért mondod ezt tíz éve”.

- De egy valamit nem értek. Kiemelted, hogy „bátor” vezetők keresnek meg. Szerintem egy vezető részéről alapvetően bátorság kell ahhoz, hogy tudatosuljon benne és elfogadja azt, hogy valamilyen probléma van a szervezetében, vagy akár ő maga is rossz úton jár. A segítség behívása már bátorságra vall. Esetleg valamilyen extrára van szükség?
- Úgy gondolom, hogy többféle bátorság létezik. Ahhoz eleve bátorság szükséges, hogy egy országos szervezet azt mondja a felsővezetőinek, hogy most „négy órát legózni fogunk”, amiről persze gyorsan kiderül, hogy mennyire komoly játék. Ott van azután az általad is említett bátorság; nőtt ugyan a cég, de valami nem működik, valami zavar van a rendszerben. De a legfontosabbnak azt tartom, amikor a vezető elég bátor ahhoz, hogy kimondja: nem akarom én, mint vezető megmondani a megoldást, hanem keressük azt meg együtt. A Lego Serious Play workshopokon a szervezet közösen dolgozza ki a megoldást az adott problémára, aminek többek között az az előnye, hogy mivel az nem egy külső tanácsadó által kínált megoldás, megközelítés, hanem „saját”, könnyebb azonosulni is azzal. A vezető számára abban áll a kockázat, hogy el tudja fogadni azt, ha nem az ő megoldási javaslata lesz a befutó. Szerintem nem az a jó vezető, aki tűzzel-vassal keresztülviszi a szervezetén az akaratát, hanem az, aki képes érvényesíteni a stratégiáját.

- Előfordul, hogy reggel felkelsz és hiányzik az a típusú bizsergés vagy a piros lámpa felvillanása, ami az elmúlt húsz évben az életed része volt?
- A hangszer hiányzik, de a minden esti fellépések egyelőre nem – hogy zenész hasonlattal éljek. A rádiózás mindig is egy nagy szerelem marad, de van az úgy az ember életében, hogy egy-egy szerelmet el kell engedni „már nem tudunk együtt élni”. De – legalábbis én ilyen vagyok –, ami fontos volt valaha, annak mindig is kitüntetett helye van a szívemben.

Névjegy - Hlavay Richárd
Hlavay Richárd tizenhat éve csatlakozott az Infó Rádió csapatához, az elmúlt tíz évben az Aréna című, egy órás beszélgetős műsor egyik állandó szerkesztő-műsorvezetője volt. Leginkább gazdasági, külpolitikai, tudományos témákkal foglalkozott. Korábban a Figyelő, és a Világgazdaság munkatársa, rovatvezetője. Pályáját 1985-ben, a Nógrád megyei Hírlapnál kezdte, volt számos országos napi, illetve hetilap, a Szabad Európa Rádió, az MTI és a Magyar Rádió tudósítója. Az ország egyik legrégebbi internetes szakportálja, az energiainfo.hu alapító-főszerkesztője.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!