A Magyar csapat - "...még 50 perc..." és a Magyarfutball, a 91. perc című filmeket követően az Egy mindenkiért a harmadik sportdokumentumfilm, amit rendezel. Honnan az érdeklődésed a sport iránt?
Édesapám korábban kardvívó volt, aztán producer lett, én pedig sokáig futballoztam a Fradiban. Nagyon szépen megélte velem ezt az egészet, minden meccsen ott volt. Gyerekkoromban állandóan közvetítéseket néztem, és a magyar férfi társadalomhoz felzárkózva elég jól értek nem csak a futballhoz, hanem gyakorlatilag minden sporthoz, még a csúszókoronghoz is. Viccen kívül: ez egy egységes és kiaknázatlan tudás, rengetegen, főleg férfiak töltik az életük jelentős részét a sportvilág aprólékos követésével, mára már online fantasy game-ekkel, sportfogadással, videojátékokkal megspékelve. A sportkarrierem végén bennem egyszer csak felrobbant a sok felgyülemlett energia. Élmények és sportálmok, amikre gimnazistaként hiábavalóan felépítettem az életemet. Belső kényszer vezetett oda, hogy húsz évesen elkészítsem az első filmemet. Az egész sportpályafutásom során hiányzott nekem egy szellemi, szakmai és spirituális mankó, ami például egy mester karakter tudott volna lenni. Mint Áronnak Gerevich György. Az edzőim vagy a tanáraim erre a szerepre nem voltak alkalmasak, az apám pedig hiába sportolt magas szinten, ahogy a legtöbb szülő, nem értett eléggé ahhoz a sportághoz, amire a gyerekét beíratta, nem tudott igazán hatékonyan támogatni abban, hogy igazán komoly profi legyek. És bár egy jó mestert semmi sem helyettesít, olyan filmeket akarok csinálni, amik a jövő sportoló generációi számára revelatívak és inspirálóak lehetnek.

Mennyire határolják be a versenyek a kreatív filmkészítési folyamatot?
Biztonságot ad, hogy előre tervezhető mérföldkövek vannak: EB, VB, Világkupa, Grand Prix, OB.... Párhuzamosan forgatom és vágom a filmet, mindig tudom, hogy a következő versenyen, mik azok a dramaturgiai alternatívák, amiket fel kell dolgoznom. AZ EB-k és a VB-k a legrangosabb versenyek az Olimpia mellett, ilyenkor baromira figyeltem az összes asszó részletes dokumentációjára, és folyamatosan Áron nyomában voltam. Azt viszont már az elején tudtam, hogy a VK, GP, vagy OB versenyekről nem fog egy asszó sem bekerülni a filmbe. Ilyenkor inkább „lepkevadászat” ment, mikro jeleneteket igyekeztem elcsípni vagy generálni, szép vagy extrém snitteket próbáltam forgatni, amiket fel tudok használni más kontextusban.

Inkább a sportág és annak megfoghatósága, filmes megfogalmazása vagy a perszóna érdekel?
A fociválogatottnál kellemes volt átélni, mennyire jó fejek a srácok. De a hétköznapi szituációkban nem tudtam igazán mélyre menni velük, mindig viccelődést váltott ki belőlük a kamera. Interjúkban már sokkal izgalmasabbak voltak, viszont nem riportfilm volt a cél, csak azért forgattam velük ilyesmiket, hogy megismerjük egymást. Akcióközpontú filmeket készítek, amiket mindig a felkészülés és a verseny dialektikája hajt, és ennek oltárán sokat feláldozok a karakterekből. Elsősorban az érdekel, hogy a lehető leghatásosabb filmélmény jöjjön létre, a valóságot nem torzítva, de az alapanyag mennyiségéhez képest extrém módon sűrítve.

Miért kezdtél el Szilágyi Áronról filmet forgatni, mi érdekelt benne?
Egy erős sztori lehetőségét láttam, és egy különleges figurát, akinek csillag van a homlokán. Amikor igazán kell, mindig ő győz. Hihetetlen képesség. Ő volt a legizgalmasabb sportoló jelenség a kortársai közül, a titokzatos, kiművelt tökéletességével, ókori görög fizimiskájával. Egy dokumentumfilmes folyamatosan stand by-ban van, és valószínűség-számításokat végez. Bármi megtörténhet, ettől ördögi ez a műfaj. De a fociban általában 1-0-ra fogadok, mert statisztikailag 23%, hogy bejön. Azt, hogy Áron harmadszor is Olimpiát nyer, kb. ugyanígy 23%-ra tettem. De azt, hogy ez a film működni fog, abban majdnem biztos voltam. Mert az is izgalmas, ha győz, és az is, ha veszíteni látjuk. És engem speciel utóbbi érdekelt legjobban. Hogy milyen amikor Áron, akit a nagyközönség mindig csak győzni lát, szenved?

Az Egy mindenkiért-ben nagyon intim pillanatokat láthat a néző Szilágyi Áron egészen privát miliőjéből. Kendőzetlenül és vállaltan van jelen a kamera előtt, például akkor, amikor arról beszél, hogy szeretne disztingvált és érzelemmentes lenni, de a következő pillanatban mégis elhajítja a vívósisakját... Hogyan születnek meg ezek a valódi, őszinte gesztusok, amikor a szereplő elfelejtkezik a kameráról?
Áron foglalkozását tekintve lovag tulajdonképpen, és ez igaz a többi vívóra is, ez van a munkakönyvükbe írva. Egy ilyen ember ethoszához hozzá tartozik, hogy szó nélkül elviseli, ha valamihez nincs kedve. Sőt, ennek épp az ellenkezőjét érzékelteti veled. Az első találkozónkon kvázi ismeretlenül megállapodtunk, hogy szinte mindig egyedül leszek, de végig az arcában. És ő ehhez simán csak tartotta magát öt éven át. Sokat segített az is, hogy folyamatosan elemeztük az alakuló vágatokat, volt egy rálátása, hogy miért mászom bele a századik napon is az aurájába. Az első pillanattól el akarta és el is tudta választani a filmet önmagától, mintha ez egy önismereti tréning modul lett volna a felkészülésén belül, hogy eszköznek tekintse magát egy magasabb cél érdekében, és ezt is ötösre kipipálta.

Volt, hogy elbizonytalanodtál a forgatás során?
Nem, de tulajdonképpen zavart, hogy megkedveltem, nehéz volt objektívnek is maradni.

Jobban érdekelt, hogy emberként jól jön-e ki ebből a ciklusból, mint hogy maga a film milyen lesz. Gyakran éreztem úgy, hogy Áron újra olimpiai bajnok lesz, és legalább ennyiszer, hogy nem lesz az. Ugyanazt éltem át, mint a felesége Betti, jobban izgultam, mint maga Áron. És persze féltem, hogy ha nem nyer, akkor élete végéig úgy marad meg benne a közös munka, hogy gátolta az olimpia szereplésben.

2019-ben álltunk le a permanens követésével, a budapesti VB-kudarc után. Tudtam, hogy a filmnek itt vége van, így is terveztük. Történtek még forgatások utána is bőven, de azok jutalomjátékok voltak a korábbiakhoz képest. Bejött viszont a covid, amiben mindkettőnk számára felüdülés volt a film utómunkáján dolgozni, miután be lettünk oltva. Aztán a díszbemutatón Áron óriási szeretetfröccsöt kapott, pár nappal Tokió előtt. Szimbolikus pillanat volt. Ha nagy szavakat akarok használni, akkor egy ember feltárta a szenvedéstörténetét, és megtisztulva ment a végső csatába. Amit aztán mellesleg meg is nyert.

Nem merült fel, hogy az olimpián is forgassatok?
Nem, eleve így egyeztünk meg, hogy a budapesti VB a végállomás, és az olimpia előtt mutatjuk be a filmet, bármi történik. Annak ellenére is jó döntésnek tartom, hogy Áron behúzta az tokiói aranyat, ez így elegáns, hogy a róla készült film, amiben igazán megmutatja magát, pont nem a győzelmeiről szól. Arról nem beszélve, hogy bár lehet forgatni az Olimpián, körülményes és költséges.

Bekapcsol a robotpilóta?
A kulisszák mögötti élmény, ami a filmjeim legfontosabb eleme nehezebben tud létrejönni.

Mennyire volt nehéz formába önteni az öt év alatt forgatott 600 órányi nyersanyagot?
Egyébként nem csak a 600 órányi képanyag, hanem legalább 50 órányi hanganyag is volt, 5-6 hosszú interjú Áronnal, Decsi András szövetségi kapitány és néhány csapattag pedig gyakran be volt mikrofonozva, ebből építettük fel a hangi atmoszférát. És mivel én fényképeztem a filmet, évek távlatából is tudtam, melyik helyszínen mit csináltam. A szerkesztésben mindig vagánynak és könyörtelennek kell lenni, áldozatokat hozni a tempó érdekében. Rengeteg sportdoksi és sorozat szétcsúszik azon, hogy számolatlan versenyre/mérkőzésre próbálja rápörgetni a nézőt, amit már nem lehet magas érzelmi szinten lekövetni. Az Egy mindenkiértbe összesen 3 verseny került be, miközben kb. 25-ön forgattam. Azt is reálisan látni kell, hogy a néző mennyit bír egy adott témából, mennyi esik jól neki, a vívás tekintetében a tesztnézések világosan kijelölték ezeket a határokat. Így maradt ki több értékes szál, Áron és Szatmári András vetélkedése, Áron EB ezüstje 2017-ből, és az egyetlen Világkupa győzelem is, amit két olimpia közt egyéniben szerzett.

Izgalmas, virtuóz módon vágtad meg azt a rengeteg versenyt, amelyek szerepelnek a filmben. Erős dramatizáló és feszültségkeltő hatásúak ezek a megmérettetések, a sikertelenségek, kudarcok, veszteségek és vereségek. Mennyi a kölcsönzött felvétel a filmben?
Elég kevés, szinte csak a budapesti VB csapatversenyében, a „grand fináléban” használtuk a tévéközvetítést. Sokféle, és nem kizárólag professzionális technológiával dolgozom. Összesen tízféle kamera forgott ebben a filmben a GoPrótól a drónon, a mobiltelefonon vagy a fényképezőgépen át a slow motion kameráig. De a film 40%-át egy amatőr 4K-s handycammel forgattam le, amilyet a könnyeikkel küszködő apukák tartanak a kezükben szalagavatókon. A különböző technikák különböző nézőpontokat rejtenek, ez az irányított esetlegesség szerencsés esetben egy organikus végeredményt ad ki. De ezt csak akkor lehet megcsinálni, ha az ember tudatosan épít a vágás erejére. A legtöbb felvett snittből átlag 3-4 másodperc marad, a nézőnek nincs ideje „lebuktatni”, hogy ez csak homevideo, mert vágtatunk tovább.

Fesztelenebb az a forgatási helyzet, amikor a kérdező-rendező fogja a kamerát?Számomra sokkal természetesebb, bensőségesebb viszonyt teremt, hogy megvan a szemkontaktus lehetősége, és hogy én is bekapcsolódhatok a párbeszédbe, nem kell elkamuznom a jelenlétemet. Olyanná tud válni, mint egy családi videózás. Sokat segít, hogy nem vagyok iskolázott operatőr, nincsenek gátlásaim, az autodidakták naivitásával kezelem ezt a szerepkört.

Kinek készült a film?
Hú, hát rendezőként abszolút tömegfilmes vagyok. A válaszom az, hogy mindenkinek. A fő cél, hogy maradandó filmet alkossunk, amit a következő évszázadban is újra lehet majd nézni, és egy edző vagy egy szülő bátran odaadhatja a gyerekének egy bontakozó sportkarrier közben. Ahogy oda kell adni a Küldetést, a Tűzszekereket, vagy a Puskás Hungary-t is. Jelenleg azon dolgozom, hogy világszerte látható legyen a film, hogy megteremtsük a nemzetközi forgalmazás lehetőségét, amihez nem jön rosszul az AIPS és a Magyar Mozgókép Fesztivál díja. Több irányból is próbálkoztunk, például a Netflixnél - egyelőre sikertelenül, pedig esküszöm, fizetnék is érte, hogy felkerüljön. Jelenleg az HBO platformján elérhető, de csak regionálisan.

Magyarországon az emberek európai összehasonlításban keveset járnak moziba, de néznek tévét. Persze erősen csökkentek a számok az online térnyerésével, reklámproducerként is tapasztalom, hogy a demográfiai és kulturális változások milyen hatással vannak a fogyasztási szokásokra. Ettől függetlenül, nézettségben a tévé még mindig verhetetlen. A mi forgalmazási stratégiánk erre épült: megnézed a filmet, amely érzelmi munícióval és információval lát el az olimpia előtt, amit aztán élőben követhetsz. Vagyis a film lényegében az olimpiai közvetítéssel ér véget. Úgy tűnt, hogy a mai viszonyok közt ez az a modell, ami a legtöbb érdeklődőt vonzza, és a sztorihoz is jól passzol.

Vajon miért nem kell a streamernek?
A jogi processzusuk nagyon összetett, valamint ez nem olyan tartalom, amiért valaki előfizetést vásárol, és bár a streaming felületek látszólag végtelen platformok, mégis eléggé limitált a filmek száma. Ettől függetlenül bízom benne, hogy a következő olimpiára ez egy jó felvezető film lehet a világ bármely pontján. Jelenleg kb. háromszázezer nézőnél járunk, ami nem rossz szám, de ha sikerül a nemzetközi kör, akkor milliókhoz fog eljutni világszerte.

Az HBO körüli változások miatt kellett aggódnod? (Mint ismert, június 29-én minden előzmény nélkül egyszer csak eltűntek olyan fontos és sokat hirdetett, valamint méltán népszerű tartalmak a nemrégiben újjáalakult HBO platformról, az HBO Max-ról mint a nemrégiben bemutatott A besúgó című sorozat eddig megjelent első évada, vagy az Amerikában is elérhető Aranyélet című hazai sorozat harmadik évada.)
Az Egy mindenkiért fent maradhatott, hiszen nem saját gyártás. Nem látok bele az HBO üzleti logikába, de az biztos, hogy komoly veszteség lesz, ha már nem gyártanak több lokális tartalmat, és ez sokat elmond az európai kultúra állapotáról.

Jelenleg is egy sportdokumentumfilmen dolgozol. Továbbra is a sport marad a témád?
Igen, azt hiszem, mindenki akkor jár a legjobban. Ha más témába fognék, akkor is csak olyasmibe, ami széles közönség figyelmére tarthat számot, ugyanakkor minőségi. Ez a két kritérium ritkán találkozik. Vannak a sportnál fontosabb, vagy inkább fajsúlyosabb dolgok a világon, producerként sok ilyen filmben veszek részt. De mint alkotó én nem vagyok sem oknyomozó, sem művész, sem szociális munkás, ez a szakterületem,. A következő film a kajak világáról szeretne szólni, egy nagyobb alkotói team tagjaként és ötletgazdaként remélhetőleg minden energiámat leköti Párizsig. Nagyon szívesen foglalkoznék még gyerektartalmak gyártásával, lehet, hogy a Párizs utáni életszakaszom már erről fog szólni.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!