- Ha egy nem szakmabelinek, például a nagymamádnak el kellene magyaráznod, hogy mivel is foglalkozol, mit mondanál neki?
- Sok mindennel foglalkozom, de nagyon ritkán szoktam próbálni együtt elmagyarázni a különböző területeket. Tehát általában megállok annál, hogy mondjuk a nagymamámnak elmondom, hogy miért van az adott kampány a tévében, amiben én is közreműködtem, de akkor neki nem fűzöm hozzá azt, hogy egyébként, amikor jön hozzám anyukám, hogy vigyázzon a kisebbik fiunkra, akkor épp fogyatékkal élő munkavállalóknak tartok kommunikációs tréninget. Annyira szerteágazó, amivel most foglalkozom, hogy meg sem próbálom silósítani.

- Ha csak egy szóval kellene jellemezned magad, akkor marketingesnek mondanád magad? Esetleg kommunikációs szakembernek?
- A DNS-emben az van, hogy marketinges vagyok és ez így is marad. De az azért nagyon fontos, hogy amikor ettől távolállónak tűnő dolgot csinálok, abban is ott van az, amit én marketing-gondolkodásnak vélek. Szerintem a coaching munkámat is marketingszemlélettel végzem. Azt gondolom, hogy a vállalati önismeretet hívjuk mi igazból marketingnek. Ha a különböző tevékenységeimet összefoglalóan kellene leírni, akkor azt mondanám, hogy tudok embereket és helyzeteket támogatni abban, hogy ahova kell, oda továbblépjenek, vagy amilyen céljuk van, azt el tudják érni.

- Mikor erősödött meg benned, hogy a marketing számodra a jó irány?
- Sosem merült fel, hogy ne ez lenne a jó irány. A saját életemre úgy tekintek, hogy minden tapasztalat egymásra épült, mindegyiknek helye volt benne. Nincs viszont bennem megbánás, hogy valahol más irányba kellett volna kanyarodnom, minden így volt jó és természetes.

- Viszont tavaly történt olyan dolog az életedben, ami legalábbis megerősíthetett abban, hogy jó úton jársz: a Signature40 szakmai versenyen a saját szektorodban első, a brand- és az összesített listán harmadik díjat nyertél. Ez nyomatékot adott annak, hogy igenis jó vagy a szakmádban, a marketingben?
- Engem az erősített meg, amin a pályázáson keresztül átmentem. Mert ebben az esetben nemcsak szavaznak a zsűritagok, hanem egy komoly írott anyagot is be kell adni a pályázónak arról, hogy kicsoda ő, mit gondol magáról. Emlékszem, hogy napokig néztem magamba, hogy ki fia borja vagyok, végül azt hiszem, jól sikerült leírnom mindazt, amit magamról megfejtettem. Ez az önismereti, gondolkodási folyamat legalább annyira értékes volt nekem, minthogy a zsűri végül a listák élmezőnyébe helyezett. Ha valaki az utcáról jött volna, és azt mondta volna nekem, hogy te vagy a harmadik helyezett a szakmai rangsorban, az nem adott volna nekem ugyanilyen élményt. Fontos, hogy tudom, hogy én mit tettem bele.

- Szakemberként az ilyen jellegű visszajelzés, bármilyen szakmai díj, elismerés, az egy doppingszer, egy plusz inspiráció, vagy enélkül is megtalálod a munkában azt, ami lelkesítsen?
- Ahhoz, hogy a munkámat lelkesen végezzem, egyáltalán nincs szükség ilyenfajta megerősítésre. Viszont nekem nagyon sok olyan élményem van, hogy nem illek bizonyos helyekre vagy emberek közé, és ebből a szempontból adott nekem nagyon sokat ez a díj, hogy rámutatott, a többi emberrel sorba rendezhető vagyok, hogy van olyan kritériumrendszer, amibe én is teljes joggal beletartozom.

- Nekem, aki a díj odaítéléséről olvasok, mindenképpen azt jelenti, hogy te a jó marketingszakemberek közé tartozol. Egyébként mit jelent szerinted az ma, hogy valaki jó marketinges?
- Szerintem a marketinges kreatív problémamegoldó, ami azt is jelenti, hogy folyamatosan fel tud találni olyan problémamegoldási módot is, ami korábban még nem létezett. Ezért, ha valaki jó akar lenni a szakmában, lásson sokat a világból, amit inkább értek úgy, hogy legyen tisztában azzal, hogy milyen dolgok történtek már a világban, kultúrákban, korszakokban valaha. Mert szerintem a legtöbb dolog már valaha, valahogy megtörtént, és az tud szakemberként maradandót alkotni, aki jól megérzi, hogy ami most történik, az mire hasonlít, és hogy hogyan lehet a korábbi tapasztalatokból kitalálni, hogy mi az, ami hasznos lépés, és mi az, amitől majd mégis újszerű lesz ez a lépés.

- Benned gondolom, akkor alapvetően megvan ez a készség, hiszen azért is hozod fel példaként.
- Amiben én tudom, hogy elég ügyes vagyok, az az, hogy a rendelkezésre álló információkat remekül szintetizálom. Ha megvan az, hogy mi az üzleti célunk, mi a szűk keresztmetszet, mit lehet tudni a célcsoportról, mi az, amire képes a vállalat, akkor valahogy nekem megjelenik egy olyan megoldás, ami ezeket mind figyelembe vette. Azt hiszem, az segít, hogy nem szokott zavarni, ha ez egy olyan dolog, amit lehet, hogy más nem mondott volna, és emiatt végül úgy tűnik, hogy nekem lett egy érdekes ötletem. De azért az nagyon fontos, hogy szerintem, aki nem tud közösségben dolgozni, és együttműködni, – úgy, hogy sokan vagyunk együtt, és egymásra támaszkodunk, ami azt jelenti, hogy a vezetőm is támaszkodik rám, én pedig a kollégáimra is támaszkodok – annál mindegy, hogy mennyire jól szintetizál. Tisztában kell lennem nekem is azzal, hogy lehet, hogy ügyes vagyok valamiben, van egy extra készségem, de hogy eljutottam oda, ahol vagyok, az annak is köszönhető, hogy annyi szuper ember gyűlt össze körülöttem, hogy velük az én potenciálom is ki tudott teljesedni.

- De hogy nevén nevezzük azt, ami az extra benned, visszautalhatunk akár az Internet Hungary konferencián elhangzott előadásodra is: abban is felvállaltad, hogy felnőttként szembesültél az autizmus és az ADHD diagnózisával. Gondolom, ez választ adott néhány benned megfogalmazódott kérdésre, hogy mitől működsz másként. Ez a másként működés a marketingszakmában inkább előnyödre válik, vagy akadályoz bizonyos dolgokban?
- A szintetizálási készség, az információk más struktúrában látása, illetve önmagában az az igény, hogy az egész világot rendszerekbe kell rendezni, szerintem mindenképpen előnyt jelent. Bármennyire is sztereotip, ezt a működést úgy kell elképzelni, mint amikor klasszikusként egy autista kisgyerekről látunk magunk előtt egy képet, hogy ő például szereti, ha sorban állnak az autók. Én is szeretem, ha sorban állnak a dolgok, de a munkahelyen ennek van haszna. Ülök egy meetingen, és úgy figyelem az elhangzottakat, hogy közben szelektálom, hogy ez a kék kisautó volt, ez meg a piros kisautó volt, ez pedig a zöld dömper volt. Így nekem eleve máshogy strukturálódik az a meeting, valószínűleg hamarabb megértem, hogy mit szeretnénk csinálni, kinek mi a dolga.

Ami hátrányos lehetne, egy teljesen klasszikusan autista tünet, hogy annak az érzékelését, hogy mire gondolnak körülöttem az emberek, azt nagyon hektikusan üzemeltetem, vagy teljesen kizárom, vagy egészen kellemetlenül sok véleményem és érzésem is van arról, hogy ki miben van, és hogy van. Mindeközben van egy társadalmi norma, hogy mi az, amit illik valakinek fölvenni, és mi az, amit nem. Van, amikor látszik, hogy valaki valahogy van, de nem illik arra rákérdezni, ahogy van. De nem tudom, ennek mik a szabályai, ehhez én nem értek. Viszont mivel én ezt akkor is tudtam magamról, amikor még nem volt kezemben a diagnózis, rengeteget tanultam arról, hogy mik azok a viselkedések, amivel ki lehet ezt a hiányt pótolni. Szerintem most már elég ügyesen vagyok emberek között, csak ez sok tanulás eredménye.

- A kreativitás neurodiverz algoritmusa – ez volt egészen pontosan a címe az Internet Hungary konferencián elhangzott előadásodnak. Mindazoknak, akik lemaradtak róla, hogyan tudnád összefoglalni, mit is takar ez a bonyolultnak hangzó cím?
- Azt gondolom, hogy az autisztikus idegrendszer gondolkodásának elemei jól leírhatók, nem egy mágiával van dolgunk. Egész egyszerűen máshogy működünk, mint a többség. Mi a kreativitás? Az a látásmód, ami újszerű megoldásokat tud hozni adott problémára. Statisztikailag kijön, hogy egy olyan gondolkodásmód, amivel kevesebben rendelkeznek, mint a többség, az valószínűleg hoz másfajta gondolatokat. Mondhatjuk, hogy mindazoknak, akik átlagos idegrendszerrel rendelkeznek némi betekintést engedtem abba, hogy mi az, ami az én idegrendszeremből kijön. Egy új látásmódot kínáltam, aminél nem az volt a lényeges, hogy valaki autista-e vagy nem. Nekem ez a világ összes dilemmáját segít kezelni, tehát amikor valamivel el vagyok akadva, amikor nem tudom, hogy hova kell nyúlni, akkor a következő lépést megtalálhatom ezzel a másfajta látásmóddal.

- Miért lett fontos neked az, hogy az autizmus és az ADHD kérdésében társadalmi szerepet vállalj, és akár szakmai berkekben, akár ettől tágabb környezetben is elmondd magadról, hogy te ilyen vagy, ezzel együtt élsz?
- Néhány éve felmerült már bennem, hogy utánajárok, mi az én szorongásomnak az oka. Akkor az Asperger szót találtam meg, amire gyanakodtam, és bár ügyes Google-felhasználónak gondolom magam, akkor még a publikusan elérhető tudás alapján eddig jutottam. Nem jött vissza a világból az az információ, amitől én magamra ismertem volna, hogy azt tapasztaltam volna, hogy ez a probléma létezik, hogy felnőtt nők közlekednek a világban, de belülről rommá szorongják magukat, és ennek az az oka, hogy. Aztán amikor megkaptam a diagnózist, akkor tisztult ki a kép.

- Ez mikor volt pontosan?
- Két és fél éve kaptam diagnózist, utána még egy évig morfondíroztam, hogy mit gondolok erről, aztán másfél évvel ezelőtt elkezdtem publikusan beszélni arról, hogy ez itt van velem. Mind az autizmus, mind az ADHD a szervezet, és azon belül leginkább az idegrendszer átlagostól eltérő működéséből fakad, és hitelesen a gondolkodás szintjén érhető tetten. Ezzel szemben ma mindkettőt viselkedési elemeken keresztül azonosítják, de hát viselkedni kis túlzással bárhogy lehet!

Diagnosztikai kérdés például az, hogy gyakran elkésel-e. Mi a rövid válasz? Nem. Ha valaki megkérdezi tőlem a hosszú választ, akkor kiderül, hogy sokkal összetettebb ez a „nem”. Mert öt időzítő van beállítva a telefonomon. A naptárba be van írva, amiben van egy időzítő, ami arra emlékeztet, hogy a mai naptáramat meg kell szerkeszteni. Van egy időzítő, ami akkor van beállítva, hogy mikor kell elindulni. Van egy időzítő, ami akkor van beállítva, hogy mivel az előbb nem indultam el, most igaziból el kell indulni. 38 éves korom dacára nem bírom azt megjegyezni, hogy egy adott helyszínre nem akkor érek oda, amikor az autóval leparkolok, hanem ott még van egy puffer, és ezt hajlamos vagyok elrontani. De arra már emlékszem, hogy én valamit el szoktam rontani, tehát akkor kell elindulnom, amikor úgy érzem, hogy túl korán vagyok. A vége az, hogy nem kések el, de attól még végig nyomás alatt vagyok.

- Instagramon futó hirdetésekben is találkoztam már olyannal, hogy töltsek le egy bizonyos appot, mert az segít kezelni a dopaminszintemet és így megoldást kínál az ADHD-re is. Lehet, hogy ez a hormon szoros kapcsolatban áll a marketinggel?
- Hát hogyne.

- Mint például?
- Amit mondok, az nem tekinthető tudományos magyarázatnak, „hobbitudásból” rakom össze. A dopamin, az a cselekvést indító, és az annak elvégzéséből származó neurotranszmitter. Ilyen értelemben minden call to action egy dopaminforgalmat próbál beindítani. Amikor azt mondom, hogy van egy bármilyen kommunikációm, és érezzem jól magam tőle, és tetszik, hogy futnak a mezőn, vagy bármilyen érzelmi tűzijáték kialakul, és hogy milyen kár, hogyha nincs a végén call to action, mert akkor ezt az egész felfokozott állapotot én nem fordítom a gazdasági hasznomba, akkor gyakorlatilag pont azt hiányolom, hogy a dopamint be kéne röffenteni.

- Félmondatban utaltál rá, hogy coach is vagy és segítő foglalkozásokat is tartasz. Maga a segítő szakma hamarabb jött az életedbe, mint az autizmus / ADHD diagnózis, vagy épp ez hozta belőled az indíttatást, hogy neked segítened kell?
- Engem nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan működik az ember, mivel éreztem, hogy vannak olyan dolgok, amik nem a sajátjaim, de legalábbis más jön belőlem, mint amit a környezetemben látok. Ezért az átlaghoz képest nagyon hamar, még 30 éves korom előtt végeztem el a coachképzést. Viszont sokáig nem praktizáltam coachként, az ott megszerzett tudásomat leginkább vezetőként kamatoztattam. Nagyon szeretek emberekkel dolgozni, szeretem a segítő szakmának az együttműködési részét, de nálam egy gátat képzett az, hogy úgy éreztem, amíg nincs meg pontosan, hogy én ki vagyok, addig vak vezet világtalant módon nem tudnék jól működni. Amikor viszont meglett a felismerésem, lett magyarázatom arra, hogy mi is van bennem, onnantól remekül tudtam odaállni mások mellé, hogy segítsek nekik szembenézni az ő nehézségeikkel.

Mivel nagyon kicsi a neurodiverz emberek számára elérhető segítői szakma, ezért jellemzően ilyen témában találnak meg segítő minőségemben. De szerintem szuper hasznos a gondolkodásom a nem neurodiverzeknek is, például a vezetői tapasztalataimra is támaszkodva jól tudok vezetőket inkluzivitással és diverzitással kapcsolatos dilemmákban támogatni. Emellett foglalkozom még megváltozott munkaképességű emberekkel, a Skillynél fejlesztettünk ki számukra egy olyan tréninget, ami segíti őket abban, hogy munkahelyi közegben könnyebben beszéljenek az állapotukról, igényeikről. Itt is tetten érhető, hogy a marketing hatja át a gondolkodásmódomat, mert mit tanítok a fogyatékokkal élőknek? Hogy az erősségeiket domborítsák ki, és az igényeiket képviseljék. Ez egy teljesen marketinges elképzelés, hogy annak mentén brandingeljem önmagamat, ami bennem a jó. Azt mondjam el magamról, ami bennem a leghasznosabb. A marketing és az önismeret, önszeretet számomra nagyon közel áll egymáshoz, hiszen mindkettő arról szól, hogy a legkülönlegesebb, legjellegzetesebb tulajdonságaimban és képességeimben tudjam meglátni a jót – akár emberként, akár valami szervezetet, terméket, szolgáltatást képviselve.

- Egy mai marketinges már nem teheti meg, hogy kikerüli az AI-eszközöket, a mesterséges intelligencia már itt van a mindennapjainkban. A megjelenésének köszönhetően talán pont azt a kreativitást használjuk kevésbé, amire te az autizmusod miatt is rendkívüli módon támaszkodni tudsz. Hogyan tekintesz te a ChatGPT-re?
- Engem nem mozgat annyira a ChatGPT, mint a világot, de érzékelem, hogy ez most mindenkinél fókuszban van.

- De kipróbáltad már?
- Hogyne, nagyon sokat használom is. De nem úgy kelek fel reggel, hogy már a ChatGPT világában élek. Van egy őrületes hype körülötte, én szerettem volna egy saját véleményt arról, hogy mit gondolok a fontosságáról vagy nem fontosságáról. Ezért elkezdtem keresni az ismereteim között valamit, ami hasonlít erre a jelenségre. Hogy vagyunk itt mi, mint uralkodó faj, és bejön a képbe egy új entitás, akiről nem tudjuk még eldönteni, hogy barát vagy ellenség, de az értékteremtésünkbe valamilyen módon beleszól, elveszi a munkánkat, vagy épp nem veszi el a munkánkat, de befolyásolja azt.

Kifeszítettem ezt a jelenséget, mert akkor tudom gazdagítani a gondolkodásomat. Csányi Vilmos jutott eszembe, aki azt mondta egy podcastben, hogy van olyan elmélet, miszerint az, hogy az ember a farkast kutyásította, domesztikálta, az lehet az ember sikerre törésének az egyik kulcsa, hogy egy másik fajjal megtanult ilyen együttélésben lenni. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi van akkor, ha azt feltételezem, hogy a ChatGPT az új kutya és mi vagyunk az ősemberek, és akkor most mi a ChatGPT-t, mint farkasból kutyát szelídítjük. Akkor ő nem a mi munkánkat veszi el. El tudja, ha nem kezdek vele semmit, mert akkor engem is megenne, meg még a mamutot is helyettem, és az egy szomorú jövőképet eredményezne. De ha én azt keresem, hogy mi továbbra is sikerre szeretnénk törni, akkor azt látom, hogy az az embercsoport fog tudni jól alkalmazkodni, aki meg tudja találni, hogy hogyan adjon olyan feladatokat a farkasnak, ez esetben a ChatGPT-nek, ami az embernek a sikerességét növeli. Valamiféle erőforrást szabadít fel. Olyan dolgot végez el helyettem, amit nekem amúgy is nehéz volt, és azt az időt, amit így megspórolt nekem a farkas-kutya-ChatGPT, azt a következő fejlődésembe fektethetem. Beszélünk róla, hogy olyan kevés időnk van mindenre, a következő pillanatban pedig elkezdünk aggódni, hogy elveszi a feladatainkat a mesterséges intelligencia? Halleluja, akkor kitalálhatok valami újat, amivel foglalkozhatok. Itt nem az van, hogy véget ért a világ.

- Ha már fejlődési lépéseknél tartunk: megélhettél már több jelentős változást a marketingszakmában. Mi az, amire te igazi mérföldkőként tekintesz?
- Az előbb pont azt mondtam, hogy mindig azt keresem, hogy mi mire hasonlít. A mérföldkövek pedig mindig arra fókuszálnak, hogy most mi változott. Nekem más a szemléletem. Én mindig azt nézem, hogy mi az, ami megmaradt, mert azzal még van mit kezdeni.

Hogy visszaidézzek jelentős változást: amikor én elkezdtem dolgozni, akkor az első telefonommal a GPRS-re kellett felcsatlakozni, hogy napi egyszer letöltsem az e-mailjeimet, de csak napi egyszer lehetett, mert ez még extra költséget jelentett a vállalat számára. De hogy egy mérföldkő-e az, hogy most már bármikor megnézhetem a mailboxomat? Azért is szeretek mindenféle tudósokat, mint például a már emlegetett Csányi Vilmost vagy Mérő Lászlót hallgatni, mert ők teljesen más időléptékben gondolkoznak. Néhány millió éve létezik az emberi faj, ezért engem az nem annyira zaklat föl, hogy három évvel ezelőtt mi került be az életünkbe. Mindig azt szoktam nézni, hogy az milyen érdekes, ahol most vagyunk, hogy megint kanyarodtunk másfelé. Ugyan nagyon tisztelem a generációkutatókat, de hogy az alfa generáció drasztikusan más lenne, mint az ipszilon, kevésbé látom be – az is biztosra vehető, hogy akik a piramisokat építették, ők is egy kicsit mások, mint én.

- És mi az, ami még ugyanolyan, mint akkor volt, mikor elkezdted a pályádat?
- Továbbra is az, hogy a jó csapatban jól együtt dolgozó emberek tudnak jó eredményt elérni. A jó munkahelyi közösségek azok, akik utána gazdasági sikert tudnak letenni az asztalra.

- Ha már a sorozatnak az a címe, hogy Nők a marketingben, muszáj megkérdeznem: mennyire a nők terepe a marketing?
- A vezetői sapkámból fogok válaszolni, kicsit sarkítva. A legtöbb szakma esetében hasonló a helyzet a férfi-női szerepek megoszlását tekintve. A nők feladata a főzés – kivéve, ha a sztárséfekre gondolunk, akik férfiak. A nők nagy számosságban dolgoznak marketingben és kommunikációban – kivéve, ha vezetői fotókat nézegetünk egy-egy vállalattól, mert akkor más lehet a benyomásunk. Bár hozzáteszem, hogy ezen a téren már nagy a különbség a cégek között, nem mindegyikükre igaz, hogy a vezetőségben férfiak dominálnak. A nők feladata az oktatás, a gyerekkel való olvasás – kivéve, ha a professzorokra gondolunk, mert azok férfiak. Persze, nagyon sok nő szépen végezheti a kommunikációs munkáját, de szerintem ennél sokkal többrétű, hogy gender szempontból hogyan osztozunk ezen a tortán.

- Akkor nem igaz szerinted az a tézis, hogy vannak dolgok, amik a nőknek jobban mennek?
- Szerintem társadalomként még elég szemellenzősek vagyunk azt illetően, hogyha egy-egy tulajdonság megjelenik férfi és női testben, akkor arról mit gondolunk. Ha egy nő empatikus, bármit is jelentsen ez, akkor ő empatikus. Ha egy férfi empatikus, akkor őt a nem megfelelő szigorúsága miatt hátrány éri bizonyos versenyhelyzetekben. Mindkettő készsége létezik, mondhatni ugyanaz, de a társadalmi közeg az egyiket jutalmazza, a másikat meg bünteti.

- Ezek szerint te magad nem feltétlenül éltél meg előnyt vagy hátrányt abból, hogy nőként vagy vezető?
- Az, hogy én ott vagyok, ahol, az privilégiumok sorozatának összege. Jó helyre születtem, volt lehetőségem jó oktatásra. Nagyon rendes, haladó gondolkodású, terheket önként vállaló a férjem, és úgy gondolkodik a nő szerepéről, hogy támogatja az én mindenféle érvényesülésemet. Nagyon szuper, bevethető nagyszülők tudnak vigyázni a gyerekeinkre. Támogató főnököm és csapatom volt a cégnél. Nagyon igyekeztem én is, hogy ügyes legyek, de azért nem minden az én munkám gyümölcse, jól sáfárkodtam azzal, ami adott volt. A másik fontos dolog, hogy azért szerintem ma már nem azt jelenti a nőkkel szembeni megkülönböztetés, hogy összeül a Béla meg a Karcsi, és azt mondják, hogy aki nő, azt nem engedjük be a szobába.

- Pedig pont a napokban olvastam hasonlóról egy LinkedIn posztban, hogy egy női cégvezető egy férfiak dominálta közegben úgy érezte, van, aki keresztülnéz rajta, neki nem nyújt kezet. Sokan kommentelték azt, hogy éltek már át hasonlót.
- Értem a problémát, én is tapasztaltam, de szerintem ez csak a felszín.

- Akkor téged nem ráz meg, hogyha azt tapasztalod, hogy rajtad keresztülnéznek, míg a férfiakon nem?
- Hogyne rázna meg, csak nem hiszem, hogyha ez pontszerűen meg lenne szerelve, akkor itt készen lennénk. Tehát ha én most azt mondom rajtam keresztülnéző férfinak, hogy szervusz, én is egy ember vagyok, üdvözöllek, akkor lehet, hogy holnap köszön másnak, de ugyanakkor amikor ott ül majd két másik férfitársával együtt egy asztalnál, hogy egy következő kinevezésről gondolkozzanak, ugyanúgy nem fog eszébe jutni egy az előnyeit női testben megjelenítő potenciális vezető.

- Ahhoz milyen változás kellene szerinted, hogy ez realitás legyen?
- Az arról való ismereteknek növekedése, hogy bizonyos tulajdonságok egész egyszerűen máshogy festenek a két nemben. Hogy legalább arra legyen rálátásunk, hogy ha bizonyos viselkedéseket egy nő mutat, akkor biológiailag máshogy reagálunk rá, és mást képzelünk mögé, mintha egy férfi teszi ugyanezt – lásd empátia. De mondhatom azt is, amit egy kutatásban olvastam: női testben egy agilis vezető teljesen más reakciósorozatot tud kiváltani, mint férfi testben egy agilis vezető.

Persze, szuper az egyenjogúság, de hát nincs – egyik oldal számára sem. Társadalomként nem éljük meg azt az erőforrás-gazdagságot, hogy úgy érezzük, itt jut mindenkinek. Egymáson marakodunk. És míg arról már legalább lehet beszélni, hogy ez a nőknek nehéz, az valószínűleg necces, ha én azt is mondom, hogy szerintem a férfiaknak is nehéz. Erről még csak beszélni sem szabad, mert akkor az lenne a baj, hogy szegény nőkről elveszem a fókuszt. Nekem az a menedzsment szemléletem, hogy ha valaki küzd, éppen nehézsége van, akkor a legkisebb esély akkor van a pozitív változásra, ha azt mondom neki, hogy próbáld jobban, és még meg is büntetem, ha annak nem lesz elegendő eredménye. F. Várkonyi Zsuzsa mondta, hogy senki sem jó dolgában hülye, ha tudná, csinálná jobban. Ha tudnánk, hogy hogyan kell ezt jobban csinálni, csinálnánk jobban. Értem, hogy miért gondolja az egyik oldal, hogy nekem még kellenének engedmények, és a másiknak még csak meg sincs engedve, hogy azt mondja, hogy amúgy nekem is.

- Ezzel kapcsolatban optimista vagy pesszimista vagy, hogy lehet itt még változás?
- Úgy vagyok optimista, hogy tudom, hogy mindig az összeomláson keresztül van a fejlődés.

- A zárókérdés a sorozat minden szereplőjénél ugyanaz: hogyha találkozhatnál egy jó tündérrel, aki azt mondaná neked, hogy mindjárt kétfajta kívánságod is lehet – kérhetsz valami olyat, ami maradjon ugyanilyen, mint most, és kérhetsz változást valami másban, akkor mit válaszolnál?
- Az én világlátásommal biztosan nem kérnék olyat a jó tündértől, hogy bármi is maradjon ugyanolyan. Az nagyon ijesztően hangzik. Vagy akkor a változás maradjon állandó, ha ezzel a fordulattal élhetek. Én arra vágyom, hogy a munkának a gerince az legyen, hogy mi emberek egymással kapcsolódásokon keresztül dolgozunk. Olyan dolgok történjenek, ami ennek a támogatásának az irányába tud hatni. Mert ugye a home office kapcsán számtalanszor mondjuk, hogy annyi dolgom van, utálok a dugóban vesztegelni, jobb itthonról dolgozni, meg még egy mosást is be tudok rakni – de közben veszítek azokból az interakciókból a kollégáimmal, amikből töltődhetnénk. Az lenne a jó, ha az életünk mederben tartásáért nem az elmagányosodással kéne fizetnünk a munkahelyünkön sem.

Figyelem! 2024. november 28-án Indul a Digital Hungary klub!
A programért klikkel a képre!

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!