Korábban már beszámoltunk arról, hogy Mester Dávid zongoraművész, zeneszerző és karmester az utolsó, 30. életévében lett díjazott az idei évben. A vele készült interjút ide kattintva olvashatja. Nem sokkal maradt el tőle Papp Mátyás jazz-harsonaművész és hangszerelő sem, akinek eddigi munkásságát 29 évesen ismerték el a díjjal.

Hogy fogadtad a hírt, amikor megtudtad, hogy díjazott vagy?
Mindig azt gondoltam, hogy ez egy kiválasztottság, így nagyon megtisztelve érzem magam. Nem számítottam rá, úgyhogy nagyon meglepett, de nagyon jó érzés volt. Mindig követtem a díjazottakat és őszintén nem gondoltam, hogy egyszer én is köztük leszek.

Ha jól tudom, hosszú utat jártál be idáig. Milyen hangszeren kezdtél zenélni?
Furulyával kezdtem a zeneiskolában, ahova a testvéreimmel együtt a csellótanárnőként dolgozó édesanyám íratott be minket. Elsődlegesen nem az volt a célja, hogy zenész legyek, hanem hogy magamra szedjem a zenetanulás jótékony hatásait, mint a memorizálás, illetve egy másik rendszerben való olvasás. Ezen kívül szerette volna, ha sikerélményem lenne. A furulya után aztán 1-2 évet trombitáltam, majd jött a tenorkürt, végül a harsona. Mindig is utóbbit szerettem volna, tenorkürtön addig játszottam, amíg a harsonához nem volt elég hosszú a kezem. A sikeres tenorkürtös vizsgámra kaptam meg az első harsonámat 7. osztályos koromban. Az egész nyári szünetet azzal töltöttem, hogy azon gyakoroltam.

A szüleid mégis másik szakmára szántak...
Szerették volna, ha tanulok egy "normális" hivatást is, így kereskedelem-marketing suliba mentem. Az édesanyám már ismerte a zenészség egy kevésbé szép oldalát, attól próbált óvni, hiszen egy zenésznek akkor van munkája, ha hívják, így nem egy stabil megélhetési forma. Aztán gyorsan rájöttek, hogy én zenélni szeretnék, onnantól pedig minden ajtó nyitva állt, minden támogatást megadtak. Természetesen volt idő, amikor én is más szakmában képzeltem el magam, 10 évesen például építészmérnök szerettem volna lenni, imádtam házakat rajzolni.

Az utad végül mégis egy művészeti egyetemre vezetett, méghozzá Grazba...
A szüleim próbáltak minden lehetőséget biztosítani a számomra, ők javasolták, hogy külföldre menjek. Graz végül az én célom volt, mert tanított ott egy neves amerikai jazz harsona tanár, miatta mentem. Eleinte nem éreztem annyira jól magam odakint, de fél év után megszerettem Ausztriát, végül 6-7 évig kint éltem. Grazból Bécsbe költöztem, mert ott nagyobb volt a pezsgés, több klub volt, több zenész, nagyobb közönség, tehát sokkal több lehetőség.

A díjátadón bemutatott kisfilmedben elmondtad, hogy a tradicionális jazz-swing korszak, vagyis a klasszikus jazz áll hozzád a legközelebb. Miért pont ez a műfaj fogott meg?
Mert egy boldog, mosolygós műfaj. Ez egy szerelem. Ez volt az első jazz, amit hallottam és rögtön beleszerettem. Ezt is hallgatom, illetve ha azt játszhatok, amit szeretnék, akkor ilyen zenét is játszom.

Említetted, hogy az egyik legfőbb célod, hogy megszerettesd az emberekkel a saját zenédet. Az milyen?
Ezek a saját darabjaim, amelyeket ahányszor eljátszom, mindig új köntösben adom elő. Az improvizáció egy nagy dolog a jazz muzsikában. Vannak megírt részek, de a lényeg a rögtönzés, amikor a zene egy adott pillanatban születik meg. Az is jó, ha velem összeszokott társakkal játszok, akikkel már egymás levegővételéből tudjuk, hogy ki mit fog csinálni, de annak is megvan a maga varázsa, ha egy adott estén először játszol a másikkal, ami izgalmat, frissességet ad. Ilyenkor folyamatosan figyeljük egymást, próbáljuk elkapni a fonalat, nyitott füllel és aggyal játszunk. Ha van kémia, nagyon jó dolgok sülnek ki belőle, főleg, ha ezt át tudjuk adni és meg tudjuk szerettetni a közönséggel.

Ha maradunk az alapoknál, milyen gyakran komponálsz saját zenét?
Ritkán írok zenét, eddig mindig csak bizonyos alkalmakra írtam, kivéve, amikor egy olasz nyaraláson ihletet kaptam. Ez egy toszkán kiruccanás volt, hatalmas élmény, aminek az eredménye egy dal lett. Aztán volt egy lehetőség fiatal zenészeknek 2019-ben, hogy Fekete-Kovács Kornél zenekarának írhattak zenét. Én végül két számot szereztem nekik.

Ilyen alkalmakkor mi ihlet meg?
Nincs ilyen. Az ember elkezd gondolkodni, amikor van egy lehetőség, a pillanatnyi hangulat és érzés alapján futnak dallamok a fejedben, majd egyszer csak beugrik egy olyan, amely érdemes arra, hogy papírra kerüljön. Ezen aztán elkezdesz dolgozni, ami hozza magával a többi ötletet. Radírozol, majd újra írsz, megint radírozol... Aztán ha minden jól megy, a végtermék a közönségnek is tetszik majd.

Úgy tudom, a tapasztalatszerzés is nagyon fontos számodra, hogy a szakma rejtelmeiről folytass beszélgetéseket. Szerinted mi a legnagyobb rejtelme a jazz zenének?
Hogy hogyan kell minél jobban játszani. Nagyon fontosnak gondolom, hogy a közös játék után, amikor már mindenki ivott is egy kicsit, sztorizgassunk egymással és tapasztalatokat cseréljünk. Ez legalább akkora élmény, mint az együtt muzsikálás.

A csapatban zenélésről már rengeteg tapasztalatod van, hiszen 2015-ben saját zenekart alapítottál The Coquette Jazz Band néven. Ez volt az álmod?
Ha ezt a zenekart hívják, velük megyek játszani, de több formációban is játszom, valahol állandó tagként, valahol kisegítőként. A szóban forgó bandát a Graz-i egyetemen, az akkor oda járó kollégákkal, barátokkal alapítottuk.

Szólóban milyen gyakran lépsz fel?
Úgy nem igazán szoktam, legalább egy zongoristával duóban lépek színpadra. Hogy ezt, vagy a bandában zenélést élvezem-e a jobban, az nagyban függ az adott helyzettől. Egy hotel lobbijában például legalább akkora öröm egy zongoristával egy intim duót játszani, mint egy nagy zenekarral és nagy hangzással fellépni egy nagy közönség előtt és a különböző hangszerelések játékát élvezni.

Melyik eddig a számodra legemlékezetesebb fellépésed és miért?
Amikor 2021-ben a Müpa New Orleans Swing Fesztiválján egy neves holland szaxofonos vendéggel adtunk nagykoncertet a saját zenekarommal. Ezen kívül az is nagyon emlékezetes volt, amikor egy hónappal korábban egy amerikai harsonás legendával játszhattam együtt Bécsben. Előbbi azért volt meghatározó, mert a bandámmal a Müpa nagytermében léphettünk fel, ami számomra hatalmas dolog, utóbbi pedig azért, mert egy élő legendával sodort össze az élet.

Ha már az egyéni és zenekarban végzett teljesítményeknél tartunk, melyik díjra vagy a legbüszkébb egyéniben, illetve zenekarban?
Egyéniben a Junior Prima Díjra, mert mint mondtam, ez számomra egyfajta kiválasztottságot jelent. Nem olyan, hogy jelentkezel és készülsz rá. Ez hidegzuhanyként ér és nagyon nagy dolog minden velejárójával együtt. Zenekarban nem díjra vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy a harmadik lemezünket a Müpában, teltházas nagyteremben tudtuk bemutatni.

Apropó a lemezek! Mikor jön a negyedik?
Reméljük hamarosan. Igaz, még nem dolgozunk rajta, de a közeljövőben tervezzük.

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a zenélésben?
Ha összekerülök színpadon egy olyan emberrel, aki a jazz egy másik fajtáját játssza. Nekem ez jelent kihívást, hogy megtaláljam ezzel a személlyel a közös hangot és kikerülve a komfortzónámból is jó zenét adjak elő a másikhoz alkalmazkodva egy olyan műfajban, amelyet nem művelek nap mint nap.

A jövőre nézve mik a terveid?
Az itthon való előrejutáson kívül elsősorban külföldön szeretnék érvényesülni, nemzetközi karriert építeni. Nagy örömmel járok vissza például Ausztriába, illetve lépek fel Németországban, Svájcban, Francia- és Olaszországban, de hatalmas álmom például az Egyesült Államokba, azon belül is New Yorkba eljutni, ahol a jazz a virágkorát élte. Végig szeretnék sétálni az 52. utcán, amely ugyan már nem az, mint az '50-es években, de hatalmas nevek fordultak meg ott. Le akarok menni legendás, máig fennmaradt klubokba, ahol a falra függesztett képek mesélni tudnak. Elsősorban csak ki szeretnék jutni, meghallgatni egy-egy koncertet, de persze vinnék hangszert és ha lehetőségem van, a város vibe-ját elkapva én is beszállnék zenélni. Ez lenne az igazi életérzés!

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!