Pál Feri atya: így lesznek személyesek a kérdések

Pál Feri atya: így lesznek személyesek a kérdések
Pál Ferenc atya és mentálhigiénés szakember törekszik az együttérzésre és elfogadásra, és ″megpróbálom meg is érteni a nekem feltett és ki nem mondott kérdéseket is. Felteszem őket magamnak is, így a kérdések, melyeket másoktól hallok személyessé válnak” - mondja.

Az interjú először 2016.11.02-án jelent meg. Követsd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!

– Kicsoda Pál Ferenc? Lelkipásztor, atya, mentálhigiénés szakember és showman. Válogatott atléta voltál, magas ugró bajnok; siker, hírnév és jó lehetőség arra, hogy az emberek közt a középpontban légy. Mindenki rád figyelt. Mégis csendes, befelé forduló ember voltál, és a papi hivatást választottad. Mi történt, amitől végül ebbe az irányba fordultál? Volt egy konkrét fordulópont, vagy fokozatosan jöttél rá, hogy mi a te utad?
– Volt egy fordulópont: egy magasugró verseny után a dobogón álltam, nyakamba akasztották az érmet, gratuláltak, a közönség is tapsolt, de úgy éreztem, hogy ez nekem kevés. Eszembe jutott, hogy talán, ha egy olimpián a dobogó tetején állnék, az minőségileg több lenne, de rájöttem, hogy valami olyasmit keresek, amit sikerrel nem lehet betölteni. Vagy úgy is mondhatom, hogy a személyiségemnek van egy mélyebb rétege, amit a siker, a győzelem egyszerűen nem érint meg, mindeközben viszont nekem alapvetően fontos.

– Ezek szerint sikerorientált ember vagy, csak nem volt mindegy az út hozzá, ami oda vezet?
– Eredményorientált vagyok, nem sikerorientált.

– Miért érezted úgy, hogy az ember és a lelke megismerése és ápolása lesz – ha mondhatom így – a te utad?
– Már az első papi évemben is sokan fordultak hozzám bizalommal, mely egyrészt meglepetést okozott hiszen fiatalember voltam, 30 éves. Elsősorban életvezetési, társkapcsolati, családi kapcsolatrendszerre vonatkozó kérdéseket tettek föl… Inspirált a bizalmuk. Azt éreztem, hogy szeretnék megbízható választ adni, de ahhoz értenem kellene ahhoz, amit ők kérdeznek.

– Mit gondolsz, a plébánián tartott kis létszámú, közösségi hittanóráidról hogyan vezethetett az út az többezres tömeghez, akik egy sportcsarnokban hallgattak téged? Mások is tartanak hittanórákat, mégsem jutnak el egy sportcsarnokba nagy tömegek elé…

– Talán az, hogy valódi érdeklődés van bennem; törekszem az együttérzésre és elfogadásra és megpróbálom meg is érteni a nekem feltett és ki nem mondott kérdéseket is. Felteszem őket magamnak is, így a kérdések, melyeket másoktól hallok személyessé válnak. Úgy tekintem magamat, mint aki érintett minden egyes kérdésben, és nem nyugszom, míg a személyes válaszaimat meg nem találom.

– Sikeres ember vagy, aminek biztosan vannak pozitív és negatív, szeretett és nem szeretett részei. Hogyan éled meg mindezt?
– Richard Rohr szokott eszembe jutni, aki erre azt mondta, hogy „amiért rajonganak értem, az nem én vagyok, és amiért gyűlölnek, az sem”. Találónak érzem ezt.

– Váltsunk témát. Szép, új, digitális világ. Azt mondják, a digitális világ megosztó. Én mégis állítom, hogy a digitális világ a közösségi oldalakon keresztül összehoz bennünket. Ha nem is személyesen, de gyakrabban van lehetőségünk barátainkkal, szeretteinkkel, és a világgal kapcsolatot ápolni és/vagy kiépíteni. Mégis nagyon sokan félnek tőle, mert azt gondolják, eltávolítja az embereket egymástól. Te mit gondolsz erről?
– Egyrészt sokunk számára nagy lehetőség arra, hogy képesek legyünk kapcsolatban maradni. Az egészséges személy számára alapvetően fontos, hogy fölfedezzék, értékeljék, hogy törődjenek vele, érdeklődjenek a személye és az általa felvetett témák, kérdések iránt. A kapcsolattartáson keresztül fontos mentálhigiénés funkciók valósulhatnak meg. Másrészt nem ugyanaz, ha megfoghatom valaki kezét vagy átölelhetem és érezhetem az illatát, mint ha ezt nem teszem. Szükségünk van a fizikai kontaktusra, és valószínűleg ez továbbra is így lesz.

– Mit gondolsz, miért szeretünk valahova – egy közösséghez, nem egy helyhez – tartozni?

– A közösségekhez vagy a csoportokhoz tartozásunk az önazonosságunk része. Társas lény voltunk miatt, ha olyan csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez tudunk tartozni, melyek számunkra értékesek, akkor az beépül az önmagunkról alkotott képbe. Azután beépül az identitásunkba és másképpen érezzük magunkat a bőrünkben. Még az érzelmi világomat is meghatározza, ha például azt mondhatom, hogy ennek és ennek a fociklubnak a szurkolója vagyok. Ha nagyra tartom azt a klubot, akkor már attól jobban vagyok, hogy nekik szurkolok. Ezért is lehet , hogy valaki személyes fájdalomként élheti meg, ha az a klub, amelyiknek ő szurkol, veszít. Ebből az is adódik, hogy a legtöbben késztetést éreznek arra, hogy olyan csoportokhoz és közösségekhez tartozzanak…

– …amelyek győztesek.

– Igen. Mi emberek szeretünk a győztesekhez tartozni. Ez mélyen benne van a természetünkben. Egy afrikai misszionáriustól hallottam, hogy ahol működött a legtöbb kereszténnyé váló őslakos katolikus lett. Megkérdeztük tőle, hogy miért épp katolikus? Mi alapján döntenek? Akár lehetnének protestánsok is; miért katolikusok lesznek? Azt mondja, „óó hát az afrikai lélek”„Megkérdezik tőlem, hogy ki a legnagyobb nálunk.” Amikor elmondom, hogy a katolikus egyház, akkor azt választják. Ez az archaikus lelki megnyilatkozás ránk is igaz, talán kevésbé látványosan. A vallási identitásnak része az egyházhoz tartozás. Ezért, ha valaki föl tud nézni az egyházra, akkor jól van. Ha valaki nem tud felnézni arra az egyházra, melynek valamilyen módon tagja, akkor az identitásában zavarok keletkezhetnek.

– Kik a született vezetők szerinted?

– Született vezetők például azok, akik élvezik a döntési helyzeteket és a döntéshozatalt. Az emberek többsége ezzel nem így van. A többség számára a sok döntés fokozott szorongással, bizonytalansággal és megterhelő felelősségérzettel jár. Aki igazán jó vezető, annak általában van valamiféle „ihletettsége”. Lélektani szempontból megfogalmazva: érez magában valamiféle nagyra-törést. Mindez talán egészen a csecsemőkorra vezethető vissza. Éli a baba az életét, vannak vágyai és kívánságai, és jön valaki – az anya – és teljesíti azokat. Ezért az a benyomása keletkezhet, hogy ő olyan hatalmas , hogy elég vágyakoznia, hogy a dolgok úgy legyenek, ahogy akarja. Ebből a csecsemőkori élményvilágból, a vágyakból pedig teremteni lehet valamit. Kisgyerekkorban pedig a nagyratörő fantáziáink erősödhetnek föl. Aki ezt felnőttként – gyermeki világának örökségét – képes lépésről lépésre reális teljesítménybe fordítani, belőle jó vezető lehet.

– Mások a vezetők és mások a véleményvezérek, ugye? Kik a véleményvezérek szerinted?
– Zavarba hoz engem ez a kifejezés, idegenkedem tőle. Bizonyára, hogy van ilyen, és lefed egy aktuális jelenséget, de zavarba hoz… Pár évvel ezelőtt úgy fogalmaztam ezt meg magamnak, hogy – sarkos lesz, ahogy fogalmazok – „az emberek véleménye nem kelti föl az érdeklődésemet”. Azért, mert a vélemény szónak a tartalma: „ez a véleményem”, „így vélekedek”, nem túl gazdag. Lehet, hogy se tudás, se elmélyültség, se igazság nincs benne…

– Mégis domináns jelenség, része a hétköznapjainknak.
– Igen, manapság mindenkinek megvan a maga véleménye. Sőt, nagyon sokan szeretik kinyilvánítani, megosztani, mindenféle formában közzétenni a véleményüket. Úgy tapasztalom , hogy ezzel növekszik a felszínesség és a hangzavar. A véleményt nem érzem nagyon értékes dolognak. Ha valaki azt mondja például, hogy „nekem a boldogságról az a véleményem, hogy…”, ez kevésbé érdekel. Viszont hogy mikor és mitől volt boldog, az már érdekel. Az is érdekel, hogy mit tesz azért, hogy boldog legyen, és hogy a boldogságkeresés során elszenvedett kudarcait hogyan dolgozza fel. Ez mind érdekel. A vélemények világát felszínesnek látom, a felszínes dolgok pedig alig érdekelnek, gyakran pedig untatnak is. Ezért is törekszem arra, hogy a vélemények mögött az emberrel tudjak kapcsolatba kerülni.

– Értem. Van véleményvezér. Van-e érzelemvezér?
– Olyan, aki erőteljes érzéseket és érzelmeket vált ki egy másik emberből vagy akár csoportból?

– Igen. Kell az embernek érzelemvezér?
– Ha jól értem az érzelemvezérek azok akik érzelmileg hatást gyakorolnak ránk, kihoznak belőlünk valamit, ami megpezsdít minket. Fölszítják szenvedélyünket, a mélyebb vágyainkat, és azt mondjuk, hogy „na, ez igen”. Alapvetően fontos számunkra, hogy meg tudjuk-e válaszolni azt a kérdést, hogy tudunk-e élni és élünk-e igazán. Mi az, ami lelkesít bennünket? Mi az, ami miatt igazán érdemes reggel felkelnünk? Ezért fontosabbak számunkra azok a kapcsolatok, amelyek visszasegítenek bennünket ahhoz az élményhez, amit úgy tudok nagyon egyszerűen összefoglalni, hogy „megint élek”. Engem azonban sokkal inkább az érdekel, hogy tudok úgy élni, hogy újból és újból az legyen az élményem, hogy élek, hogy szeretek élni, anélkül, hogy kiszolgáltatottá, manipulálhatóvá, vagy függővé válnék valakitől.

– Eljön, sőt bizonyos területeken már itt is van a szép, új, digitális világ. Terjednek az automata gépek, amik kiváltják az emberi munkaerőt. Pozitívan nézve a dolgot: kevesebbet kell dolgozni, több idő marad a pihenésre, a szórakozásra. De az embernek szüksége van a célokra és – ezeken keresztül – a stresszre is. Mi lesz, ha nem lesz cél és nem lesz majd jó értelemben vett feszültség?
– A szakirodalom nagyon világosan fogalmaz ebben a témában. Szükségünk van az ösztönzésre, a motivációra, a flow élményre. A flow pedig nem egy ellazult érzelmi állapot, hanem van benne stressz is. Flow-ban olyan helyzetbe kerülök, aminek kockázata van. Amiben oda kell tennem magam, hogy abból valami jó tudjon születni.

– Tehát szükségünk van a stresszre?
– Hogyne. Fontos persze a megfelelő szintje, illetve az, hogyan vagyok képes a hatását szabályozni. A stressz is hozzájárul ahhoz az élményhez, hogy képes vagyok valamire, alkalmas vagyok az életre Mondok erre egy példát: egy majomnak adnak egy egyszerű lakatot, amit három egymást követő mozdulattal lehet kinyitni. Ez a feladat egy majomnak nem magától értetődő, számára ez egy kihívás. A majmok addig-addig bajlódnak vele, amíg ki nem tudják nyitni, pedig a lakat kinyitásáért nem kapnak jutalmat és ha nem nyitják ki, akkor sem kapnak büntetést. A kutatók föltették a kérdést, hogy miért fáradozik egy főemlős ennyit egy lakat kinyitásával, ha se jutalom, se büntetés nem jár érte? A válasz az, hogy azért, mert működik egy önjutalmazó rendszer – az emberben is. Amikor átéljük, hogy képesek vagyunk valamit megcsinálni, az jó érzéseket kelt bennünk.

– Szerinted mi az oka annak, hogy ha éppen minden rendben van körülöttünk, akkor keresünk egy új kihívást – vagy akár egy hülyeséget –, és persze újra stresszelünk?
– Ennek több oka is lehet. Az egyik, hogy tartósan heverészve, henyélve egy idő után unatkozni kezdünk. A másik az, hogy sok információban van részünk – ez pedig korproblémát szül. A gyerekeken lehet látni, hogy az idegrendszer egyrészt túlterhelődik, másrészt hozzászokik a túlfeszült világhoz – főleg akkor, ha már kora gyermek-, csecsemő-, vagy akár magzati kortól ki van téve neki. A túlzott ingermennyiség számukra normálissá válik, így például az emberi kapcsolatok lassabb tempója nehezebb lesz. Egyszerűen hozzászokunk és szükségünk lesz a sok ingerre, információra, miközben feszültté, ingerlékennyé, agresszívvá és szorongóvá tesz minket. A folyamatosan túlzott stresszhelyzeteknek kitett gyerekek a poszttraumás stressz szindróma tüneteit mutatják. Mintha háborúban nőttek volna föl.

– Te hogyan kezeled, amikor stresszhelyzetbe kerülsz?

– Vannak rövid és hosszabb távú stratégiáim erre. Rövid távon olyan stresszkezelő módszereket használok, mint például légzőgyakorlatok, vagy az izomtónus változtatása. Hetente egyszer jelképes módon kivonom magamat a világból. Eldöntöttem azt is, hogy legalább hat órát alszom minden nap; és egyszer meleg ételt eszek.

– Annak az embernek, aki el szeretne érni valamit, egyszerre kell bátornak és kezdeményezőnek lennie, ugyanakkor korlátokat is kell állítani a maga számára, esetleg szabályrendszert kialakítani. Hogyan tudjuk a céljainkat elérni anélkül, hogy börtönünkké válna a korlát, vagy megfojtanának a szabályok? Vagy ne legyenek határaink, és éljen a szabad alkotás, a totális individualizmus?
– Az életben nemcsak alapigazságok, realitások vannak, mint, hogy például ennünk kell, hogy életben maradjunk, hanem alap dilemmák, feszültségek is. Az alapdilemmák megoldhatatlanok, de megtanulhatunk egyensúlyt találni bennük és együtt élni velük. Ilyen alapkonfliktus az önkifejezés és az alkalmazkodás dilemmája. Jól akkor lehetünk, ha megtanulunk szabadon alkalmazkodni és szabadon kifejeznünk magunkat. Ez azt is jelenti, hogy képes vagyok alkalmazkodni anélkül, hogy elárulnám magam, másrészt pedig önmagamat kifejezni, érvényesíteni anélkül, hogy fenyegetném a kapcsolataimat. Egymást kiegészítő igazságokra, értékekre és azok egyensúlyára van szükségünk.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Csermely Ákos

Producer, konferenciaszervező, álmodozó.Életpálya évszámokban, utána meg a sztori1981–1996 Magyar Televízió (Külpolitikai Főszerkesztőség, TV2, Kisebbségi és Határontúli Szerkesztőség) 1990–1996 …



Kapcsolódó előadó: Csermely Ákos