Tizenhét éves tanuló vagyok, és Münchenben töltök egy évet mint „vendégdiák"( legalábbis ők így neveznek engem). Amikor megtudtam, hogy kint járhatok gimnáziumba és megtapasztalhatom milyen egy más országban iskolába járni, őszintén szólva kicsit megijedtem és ez erősen fokozódott, amikor a szüleim egyszer csak kivittek és kint hagytak

Nem kellett volna izgulnom. Osztálytársaim kedvesen és támogatóan fogadtak rögtön a legelejétől. Leányiskolába járok, ezért az első kérdésem az volt osztálytársaimhoz, hogy sok-e a csajgimi Németországban. A válaszuk ugyan az volt, hogy nem, de arra hogy, akkor viszont miért jöttek ide, maguk se tudtak válaszolni. Etekintetben tehát olyanok, mint mi magyar tizenévesek. Van, amiről a szülők döntenek…

Ők is folyamatosan kérdezgettek: például azt, hogy Magyarországon én gimnáziumba járok-e. Magam is meglepődtem, de valójában nem is ismerek olyan velem korút, aki nem gimnáziumba jár. Náluk, sokan szakközépiskolában tanulnak és csak a legokosabbak kerülnek általános gimnáziumba. A gimnázium ötödik osztálytól kezdődik es egészen a tizenkettedikig tart.

Bár egy jó nevű leányiskolába járok, az osztálytársaim az általános ismeretek terén nem tűntek túl tájékozottnak, Magyarországon az ekorú diákok lényegesen többet tudnak a világ dolgairól. Amikor például az angoltanár megkérdezte, hogy hívják Anglia miniszterelnökét egyedül én tudtam a választ. S általában sem tudják, hogy mi történik a világban, a magyar diákok jóval tájékozottabbak. A humán tárgyakból annyira nem erősek. Töriből pedig kifejezett csalódás volt, hogy, amikor Németország egyesítéséről tanultunk, nem említették a magyarok szerepét a folyamatban. Itthon a szüleimtől mindig azt hallottam, hogy majd büszke lehetek, amikor tanuljuk, hogy a magyarok nyitották meg először a határokat és így mentek a kelet-németek nyugatra. Ez nemhogy a könyvben nem volt benne, de a tanár sem említette még szóban sem.

A matek, kémia, fizika, biológia viszont nagyon jól megy nekik, nagyon jók a tanárok, igaz nagyon részletesen és sok gyakorlati kísérlettel mennek az órák. Volt például, hogy biológiából mindegyikünk kapott egy sertésszívet és azt boncoltuk fel. Magyarországon ez elképzelhetetlen lenne. A tanárok többsége férfi, és vannak közöttük fiatalok is. Itthon alig-alig akad a testnevelőkön kívül férfi tanár az egész gimiben.

Általában is elmondható, hogy elég szigorúak az oktatók és egyébként is úgy kezelik az idősebb diákokat is, mintha tíz évesek lennének.

Érdekes, hogy Magyarországon rengeteg jegyet kapunk, itt egy félévben maximum négyet. A témazáró dolgozatok idejét mar év elején bejelentettek, és nem csúsztak az anyaggal. A legérdekesebb tapasztalatom az volt, hogy a puskázás itt tabu, senki sem csinálja. Eszükbe sem jut hogy lessenek, még akkor sem ha nem tanultak semmit és könnyű lenne. Otthon például, amikor egy tanuló felel, és esetleg nem tudja az anyagot, mindenki próbál legalább egy kicsiket súgni neki. Itt ezt senki nem csinálja, és nem is neheztelnek egymásra a segítség hiánya miatt. Itt ez a természetes.

Ami még furcsa volt az a latin. Bár otthon van olyan barátnőm, akinek tanítják az iskolájában, azért nem általános. Itt elmagyarázták, hogy elvileg, ha latint tanul az ember jobban megért más nyelveket, és ők már vagy hat éve tanulják. Egyébként senki sem szereti a latint, az egyéb nyelveket viszont igen, tanulnak angolul és franciául is.

Én latinból felmentést kaptam, így nem kaptam meg a könyveket sem. Merthogy kint nem kell megvásárolni a tankönyvet hanem el kell menni az iskola könyvtárába es kikölcsönözni, ami kell. Így persze beleírni, jegyzetelni sem lehet bele. De ez itt teljesen megszokott.

Az iskolában duplaórák vannak, így ha hat órám van, egykor már végzem is. De van válaszható délutáni óra, amely egyébként minden nap van és igen sok mindenből lehetett választani, ez is a tanrend része, tehát nem kell érte külön fizetni. Testnevelésóra egy héten egyszer egy duplaórán van. Szeretem a tesit itt, mert nem csak kosarazunk vagy röpizünk. Van stepaerobic, joga, ritmikus sportgimnasztika, szóval nagyon sokféle, változatos és ehhez az eszközök is mind rendelkezésre állnak.

Érdekes, hogy a telefont nem használhatjuk. Az iskolában kikapcsolt állapotban kell lennie es meg a szünetben sem vehetjük elő. Ha egy tanár meglát a telefonoddal a folyóson, elveszi es a szülőnek adja csak vissza. Ez számomra különösen érdekes volt, mert otthon mindenki az okostelefonját böngészi, vagy játszik, nem bírja öt percet sem a telója nélkül. S bár elvileg otthon sem lehet telefonozni, pláne nem órán, azért ennek ritkán vannak retorziói. Itt tényleg nem veszi elő senki, betartják a szabályokat.

Hétvégenként ez a korosztály még annyira nem járkál el szórakozni, kivéve egy-egy különlegesebb alkalmat, pedig ott mar 16 éves kortól ihat az ember sört vagy bort a vendéglátóhelyeken.

Összességében nagyon jól érzem magam kint, nagyon érdekesnek találom, hogy ugyanaz a korosztály mennyivel másabb bizonyos dolgokban sok tekintetben pedig ugyanolyan mint a magyar. Az biztos, hogy nagyon hajtanak, motiváltak, de mi magyarok semmivel sem vagyunk rosszabbak náluk.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!