A 30 alattiak egyre több pszichológiai témát fogyasztanak a Facebookon, a TikTokon és az Instagramon. Ez miért nem egyértelműen pozitív változás?
Akik érdeklődnek az önismeret iránt, azok ma már előbb találkoznak ilyen tartalmakkal a közösségi médiában, mint hogy könyvekből vagy hosszabb videókból tájékozódjanak. Ez sok embernek jelenthet kaput az önismeret felé. Az viszont már problémásabb, ha valaki felületes információkat kap és nem is mélyül el a tudása - főleg, ha azután öndiagnosztizálásba kezd.

Hogy látod, mik ma a “legtrendibb” (ön)diagnózisok?
Sok szó esik például az ADHD-ről (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról), de az információk nagy része pontatlan. Pedig valóban komoly problémával állunk szemben: az ADHD-nak nagyon sok megjelenési módja van, és nagy szenvedést tud okozni azoknak, akik valóban érintettek.

Az viszont tévhit, hogy valaki ADHD-s lenne csak azért, mert szétszórt, nem tud odafigyelni a másikra vagy nehezére esik koncentrálni. Ezek a köznyelvben rosszul megjelenő pszichológiai fogalmak. Az ADHD-t nem könnyű diagnosztizálni, specifikus szakember kell hozzá. Sok hasonló tünet jelentkezhet például a krónikus kiégés esetén is, amit elkendőzhet, ha figyelemzavarosnak bélyegzem magamat vagy a másikat.

Sok egyéb fogalom is kapcsolódik az ADHD-hoz, például az autizmus. Gyakran elhangzik, hogy “biztosan aspergeres vagyok”, pedig az Asperger-szindróma ma már nem használt kifejezés.

Mit használunk helyette?
A pszichológia ma már spektrumokban gondolkodik. Az autizmus, mint spektrumzavar van jelen az emberek életében. Amit régen Aspergernek hívtak, az autizmus spektrumzavar legkevésbé súlyos megjelenése: az ilyen embereknél megjelennek autisztikus jegyek, de nem olyan szintűek, mint amikor valaki például nem tud verbalizálni vagy közösségben létezni.

A személyiségzavarokról is sok szó esik, főleg azt halljuk gyakran, hogy valaki nárcisztikus vagy borderline-os. A személyiségzavar az egész életünkre kiterjedő nehézség - és nem betegség, hanem személyiségszerkezet. Vannak tulajdonságok, amik a személyiségzavarokban is megjelenhetnek, de külön, önmagukban kiragadva nem jeleznek ilyen problémát. Attól például, hogy vannak nárcisztikus jegyeink, mert hiúk vagyunk, vagy néha nem tudjuk szabályozni az érzelmeinket, nem feltétlenül szenvedünk ebben a személyiségzavarban.

Sok általánosítás kapcsolódik az egyes kötődési stílusokhoz is. Például: biztonságosan kötődő, szorongva kötődő.
Ezek valóban pszichológiai fogalmak, de jóval komplikáltabbak, mint ahogyan az ilyen tartalmakban meg szoktak jelenni. Az is tévhit, hogy egyféle kötődési stílusra vagyunk képesek. Az ember az egyes kapcsolataiban más-más módokon kötődhet. Lehet például valaki a párkapcsolatában biztonságosan kötődő, míg más kapcsolataiban elkerülő vagy szorongva kötődő.

Persze, van egy alap meghatározottságunk, de ez sem fekete-fehér. Az viszont egy csomó nehézséget okoz, ha elkezdem a saját kötődésemet elemezni, és eldöntöm, hogy akkor én mostantól tudatosan másképpen fogom csinálni…

Gondolom, ez így nem is működne.
Nem, a helyzet sokkal összetettebb. A legtöbb közösségi helyzetben ugyanis nemcsak az egyik fél befolyásolja a kapcsolatot. Két ember között mindig dinamikák vannak: az, hogy én mit váltok ki a másikból, és a másik mit vált ki belőlem, folyamatos kölcsönhatás eredménye. Ezt viszont az online tartalmak ritkán szokták kiemelni.

Van egy csomó tévhit az asszertivitás kérdésében is. Sokat olvashatunk arról, hogyan kommunikáljunk nyíltan, hogyan kerüljük el a konfliktusokat? Az ilyen címek azt sugallják, hogy mindig az asszertív kommunikáció a hatékony.

Miért, milyen esetben nem az?
Még ha én a főnökömmel vagy a barátaimmal szeretnék is asszertíven kommunikálni, vannak emberek, akikkel nem lehet, mert nem értenek belőle. Szerintem már mindenki találkozott ilyennel: hiába jelzem finoman az igényeimet, a másik egyszerűen nem figyel oda, nem érti őket. Agresszívan reagál, esetleg még el is küld a francba. Akkor én hogy legyek vele asszertív? Nem tudok az lenni, mert nincsen fogadókészség a másik oldalon.

Ez egy csomó bűntudatot kelt az emberekben, akik magukat vádolhatják, hogy a kommunikáció miért nem működik. Hát azért, mert ehhez is két ember kell! (Vagy ahány részt vesz a folyamatban.)

Nagyon sok traumával kapcsolatos tévhit is kering, és mostanság mintha túlhasználnánk ezt a fogalmat.
Intenzív kutatások zajlanak a trauma, főleg a komplex trauma kapcsán. Utóbbi alatt azt értjük, amikor nem csak egyszeri traumatikus eseményt élünk át, hanem folyamatos traumák érnek. De ezt mindenre ráhúzni nem szerencsés, mert félreviheti az önismeretünket.

Veszélyes lehet emellett a “hiperpozitivitás” is. Egyáltalán nem igaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít! Létezik poszttraumás növekedés, ami azt jelenti, hogy a nagy megpróbáltatások után új szemszögből tekinthetünk a világra, és ettől kiteljesedhet az életünk. Másfelől viszont van, ami visszavonhatatlan károkat okoz, például a hosszú ideig fennálló drogfüggőség vagy alkoholizmus.

Az is tévhit, hogy aki elkezd önismerettel foglalkozni, annak automatikusan javulni fog a helyzete. Sőt van, hogy eleinte rosszabbá válik, mert megborítunk egy egyensúlyt, még ha az káros egyensúly is. Ha például egy rossz párkapcsolatban élek, az is kielégíti bizonyos igényeket, annak is van egy egyensúlyi állapota.

Gyakran hallhatjuk például, hogy “Ne legyél együtt a nárcisztikussal!” Oké, de mi van, ha van tőle három gyerekem, vagy ha tíz éve nem dolgoztam mellette? A valóságban ez sokaknak nem megy olyan könnyen.

Ha például a nárcisztikusokhoz vonzódom (mert valamelyik szülőm az volt), akkor hiába ugrok ki egy ilyen kapcsolatból, úgyis jön egy másik hasonló. Vagy mégsem?
Ez csak részben igaz. Valóban jelentkezhet egy sémakémiai alapú vonzódás a szüleinkhez hasonló emberek iránt, de nem minden esetben. Vannak, akik egy toxikus sémakémián alapuló kapcsolat után azt tudják mondani, hogy “Oké, én többet ilyet nem akarok!”, és teljesen más kapcsolatot keresnek maguknak.

A sémakémia önmagában nem felülírhatatlan, csak biztonságot ad: olyan emberhez vonzódom, akitől tudom, mire számíthatok. Olyan környezetet nyújt, mint amiben felnőttem. Persze, ha ez a környezet bántalmazó volt, akkor már nem olyan egyszerű a helyzet, de ezt is meg lehet haladni. A kérdés, hogy szeretné-e meghaladni az illető.

Sokszor hallani azt is, hogy valaki szeretné megszüntetni a negatív sémáit, vagyis a tévedésen alapuló, káros gondolkodási mintázatokat.
Ebben az esetben téves elvárásokkal kezdhetünk neki a terápiás folyamatnak. A rossz hír: ezeket a negatív sémákat nem lehet megszüntetni, mert hozzánk tartoznak! Ha valaki pszichológushoz jár, vagy önsegítő könyveket olvas, attól a sémái még megmaradnak.

Ha tehát például katasztrofizálok (adott helyzetben a lehető legrosszabb végkimenetelt vetítem előre), csak annyit tehetek, hogy erre emlékeztetem magam: “most éppen katasztrofizálsz?”
Igen (bár a katasztrofizálás hivatalosan kognitív torzítás és nem séma). A sémáinkat tudatosíthatjuk, de ettől még automatikusan jelentkeznek. Más kérdés, hogy milyen egyéb személyiségrészeket vagy működéseket tudunk fejleszteni magunkban, amik ezeket a sémákat ki tudják egészíteni.

Az öndiagnózisnál is veszélyesebb lehet, ha másokra aggatjuk a fenti címkéket.
Ez a feszültségünk kicsatornázása és önigazolás is tud lenni. Ha konfliktusunk van valakivel, könnyen megcímkézhetjük, hogy ő egyébként is ilyen vagy amolyan. Sokan behozzák a másik családját is, arra hivatkozva, az anyja vagy az apja hogyan viselkedett vele gyerekkorában… ebben persze lehet igazság. Bántásként viszont olyasmi, amivel a másik nem tud mit kezdeni.

Lezárhatunk egy vitát azzal, hogy az egyik egy nárcisztikus szemét, a másik meg egy borderline hisztérika, már csak arról nem esik szó, mi van valójában a két ember között. A pszichológiában is óvatosan kell bánni a címkézéssel, de a hétköznapokban ez mégannyira káros.

Nem lehet, hogy manapság egyébként tényleg több lett a személyiség- és egyéb zavarban szenvedő ember?
Jó kérdés, hogy vajon tényleg többen lettek, vagy csak most jutottunk el addig, hogy pontosan leírjunk bizonyos jelenségeket. Nehéz eldönteni, valóban megnőtt a számuk vagy csak jobban felfigyelünk rájuk.

Látjuk, hogy ha megkapargatnánk a felszínt, még a nagyszüleink generációjában is bőven lehetnének diagnosztizálható problémák - főleg, hogy még egy jól feldolgozott trauma is nyomot hagy az idegrendszerben. Éppen csak az ő idejükben még nem volt ennyire jelen a pszichológia a társadalomban. Az, hogy ma már bárki diagnózist kaphat, egy relatíve újszerű állapot.

Mit tanácsolsz, ha valaki most kezdene tájékozódni ezekben a témákban, mire figyeljen oda?
Először is fontos nem belecsúszni az algoritmus kínálta loopokba: ha például egyszer megnézünk egy videót a nárcizmusról, aztán folyamatosan ilyeneket ajánl az adott felület, akkor ezekhez a tartalmakhoz érdemes szkeptikusan állni, különben elengedhetetlenül elkezdünk torzítani. Arra is figyeljünk oda, ki beszél. Egy pszichológus, pszichiáter szakértő, egy érintett - aki nagyon szubjektív élményekről számolhat be -, esetleg egy érdeklődő tartalomgyártó vagy influenszer?

Gyanakodjunk, ha túlságosan egyértelmű és kategorikus magyarázatokat hallunk: ami túl egyszerűen hangzik, általában az is. Fontos, hogy a közösségi médiában keringő tartalmakat inkább kiindulópontnak tekintsük, és ami tényleg érdekel, annak hiteles forrásból is olvassunk utána.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!