A média elmúlt 25 évére van rálátásom, körülbelül ennyi ideje vagyok a szakmában. Ennek az időszaknak az első etapja volt az, amit egyfajta stabilitás jellemzett, minden kiszámíthatóan történt, a struktúrák fixek voltak. Aztán megjelent az internet, és elindult a linkekre hivatkozó linkek korszaka, amelyben arról beszélünk, amiről valaki már beszélt. Ezzel nem csak az a probléma, hogy inflálódni kezdett az információ, hanem az is, hogy míg a technológia másfél évtized alatt fényévnyit fejlődött, addig az ember nem ment át egy evolúciós fejlődésen. Lehet, hogy ügyesebben multitaskolunk, mint 15 éve, de a figyelmünk és az információbefogadó képességünk nem lett szignifikánsan fejlettebb. És hogy ez mennyire problémás, azt éppen ezekben a karanténos időkben tapasztaljuk meg: egész nap online vagyunk, de közben offline is helyt kell állnunk családfőként, tanárként, ami miatt este sokkal fáradtabbnak érezzük magunkat, mintha bementünk volna a munkahelyünkre és csak a munkára koncentráltunk volna. De a digitális fejlődésnek egyéb negatív hozadékait is látom. Én trash korszaknak hívom a mögöttünk álló korszakot, amikor a médiaamnéziában szenvedő tartalomfogyasztó leginkább a Facebookon és társain töltötte az idejét, de semmire nem emlékszik belőle. Száz év múlva visszanézünk, biztosan tragikusnak fog tűnni, hogy a média annak ellenére függ ezektől a technológiai óriásoktól, hogy a gondolat és a mondanivaló nálunk van. Mi állítjuk elő a valódi tartalmat, amelyet ingyen adunk a Facebooknak és a Google-nek. Szerintem mára mindenki belátta, hogy ez igazságtalan, abszurd helyzet, ezért most egy konszolidációnak kell következnie.
Van még helye nyomtatott sajtótermékeknek ezen az átdigitalizálódott piacon?
Mindenképpen, sőt, szerintem a printnek még jobban megnő az ázsiója. Van is egy szlogenünk: az offline az új luxus. Egyrészt az interneten sokszor ki sem derül, hogy az információknak mi az eredeti forrása, másrészt egy online médium sosem fog úgy kinézni, mint egy offline. A netes magazinok dobozokból állnak, amikbe töltődnek az anyagok. Ez sosem lesz a művészi alkotófolyamat útján készülő print lapok konkurenciája. Egy online magazin sosem lesz egyenlő egy offline magazinnal, sem az olvasók, sem a készítők, sem a hirdetők szemében. A komplex gondolkodás, a kreativitás és a vízió azok az értékek, amik meg tudják tartani a magazinokat ezen, az online előretörése óta kaotikus médiapiacon. A jól képzett szerkesztők is növelik egy nyomtatott sajtótermék értékét azzal, hogy egyfajta szűrőt jelentenek az olvasó és az információáradat között. Persze egy ilyen klasszikus formátumnak is szüksége van a sokoldalúságra: jelen kell lennie a közösségi médiában, nem zárkózhat el a technológiai újításoktól, nekünk is van egy „tévénk” az Instagramon, de készítünk podcast anyagokat is, és máshol is kell találkozni az olvasókkal, ezért szervezzük a konferenciáinkat, a díjátadó gálákat.
Érdekes, amit a magazinnal kapcsolatban a technológiáról mondasz, mert ha jól tudom, azért nem lett belőled fotós, mert nem érdekel a technológia?
A fotózás közelében töltött évekből a képek szeretete és a jó vizuális látásmód mellett az óvatos távolságtartásom is megmaradt a technikával szemben. Az ember és technológia együttélésében én azóta is az ember pártján állok. A pszichés nehézségek mellett persze sokat könnyít a mindennapokon a digitális fejlődés, például a magazinszerkesztésben, de azért egy analóg módon készült fényképnek mindig is meglesznek a maga értékei a digitális fotókkal szemben.
A magazin témaválasztásain is az érződik, hogy mindig az ember áll a fókuszban. Szerkesztőként mik a kedvenc témáid?
Anyagainkban arra keressük a választ, hogy a nőket mi érdekli, és hogy a nőknek hogyan lehet jobb. És ha valamitől nem lesz jobb, az a digitális túlterheltség, mert ma már nem elég, hogy munka és háztartás között multitaskingolni kell a nőknek, de a technikai eszközök is erre kényszerítik. Szeretném hinni, hogy van még esélye egy nőnek manapság arra, hogy leüljön és egy óráig úgy olvashassa a magazinját, hogy közben mást ne kelljen tennie.
A negyvenes években úgy indult a Glamour Amerikában, hogy kiállt a nők egyenjogúságáért és szabad önrendelkezési jogáért. Van még ma is olyan küldetése a márkának, ami túlmutat a szórakoztatáson?
Az a szomorú helyzet, hogy még az eredeti célkitűzéseken is lehet dolgozni. És ez nem feminizmus, alapvető emberi jogokról beszélünk. Hogy csak egy példát említsek, még mindig nem keresnek ugyanannyit a nők, mint a férfiak. A Glamour első száma óta elsődleges cél, hogy ne csak a papíron hagyjunk nyomot, hanem a társadalmon is. Abban, hogy a magyar nők ma jobban elismerik egymás értékeit, mint 17 éve, abban biztos van szerepünk. Ehhez az első lépés egy narrációs váltás volt, aminek élharcosai voltunk a hazai médiában, nevezetesen, hogy a nőkkel kapcsolatban nemcsak a külső értékeket hangsúlyozzuk, hanem próbáljuk árnyalttá tenni a képet. A nők ma is sokszor gondolják azt, hogy az egyetlen értékük, ha dekoratívak, és ez azért van, mert ez az egyetlen, amire visszajelzést kapnak.
Mit gondolsz az influencerekről, mint új médiafelületről, amely, ha olvasót nem is, de hirdetői pénzt biztosan von el a magazinoktól?
Ezt mi szerencsére nem érezzük, és az az előnyünk mindig meglesz az influencerekkel szemben, hogy mi nem magunkról beszélünk. Mert bármennyire is összetett személyiség valaki, bármennyire is tehetséges, akkor is unalmas lesz egy idő után. A blogok indulásakor azért jósoltak nagy jövőt ennek a műfajnak, mert hogy személyes hangvételű. De az igazság az, hogy a magazinszerkesztésbe is be lehet hozni a személyes hangvételt és nézőpontot, csak azzal a hatalmas különbséggel, hogy nem mi leszünk a középpontban, hanem az a rengeteg érdekes ember és téma, akikről, amikről az anyagaink szólnak.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
