A korod alapján ez volt az utolsó év, hogy megkaphattad a díjat. Mennyire számítottál rá? Meglepett, hogy neked ítélték meg?
Pont a korom miatt én már lemondtam arról, hogy ezt a díjat megkapom, épp ezért sokkot kaptam, amikor megjött róla az e-mail. Éppen egy színházi próbán ültem akkor és emlékszem, kérnem kellett öt perc szünetet. A levélben jelezték, hogy a hivatalos eredményhirdetésig senkinek sem mondhatom el, úgyhogy nem tudtam, mit csináljak. Hatalmas volt az örömöm, hiszen nagyjából egy időben tudtam meg azzal, hogy Kodály ösztöndíjas lettem. Ilyen eufórikus érzésem akkor volt utoljára, amikor egy alkalommal a vonaton ülve kaptam e-mail-t arról, hogy a Müpa egy zeneszerzési versenyének mindkét kategóriájában nyertem. Nagyon jó visszajelzés ez a díj, hiszen sokat ostorozom magam amiatt, hogy biztos jó-e, amit csinálok, illetve hogy kinek jó az én munkásságom. Ez az elismerés most sok energiát és erőt ad nekem.

Ez nem az első díjad, az elismeréseken kívül pedig számos érdemed van mostanra, köztük temérdek sikeres szerzemény. Furcsa belegondolni, hogy egy időben teljesen más szakterületen gondolkoztál. Mi volt az pontosan?
Nagyon szeretem az állatokat, hiszen tanyasi környezetben, állatok között nőttem fel. Így kisgyerek koromban állatorvos szerettem volna lenni.

Mi szerettette meg veled a zenét?
Az édesanyám szó nélkül beíratott zongoratanárhoz úgy, ahogy előtte a testvéreimet is. Ezen kívül más szakkörökre is járatott, mert azt szerette volna, hogy minél edukáltabb legyek. A zenélést így kezdetben kötelező jelleggel csináltam, sőt egy ponton abba is akartam hagyni, ám a tanárom nem engedte. Még egy levelet is megfogalmaztam, amelyet aláírattam az édesanyámmal, de a zongoratanárom kidobta. Hiába bőgtem, hogy nem akarok menni, akkor is járnom kellett. Bezárt a terembe, hogy gyakoroljak mondván, hogy megéri. Most már abszolút hálás vagyok érte, tényleg megérte.

A családod mit szólt, amikor úgy döntöttél, hogy végül ezen a pályán maradsz?
Nagyon örültek neki, onnantól nagyon támogattak. Folyamatosan vittek meghallgatásokra és versenyekre. Egy idő után azt vettem észre, hogy az egész családom az én életemet éli. A mai napig mindenhol ott vannak velem, nagyon büszkék rám.

Külföldön nem szerettél volna tanulmányokat folytatni, esetleg odakint elhelyezkedni?
Bár hívtak, de soha nem tudtam itt hagyni Magyarországot. Annyira szeretem az itteni illatokat, még a BKV-járatokat is. Előfordul, hogyha holtpontra kerülök, trolizok egyet oda-vissza és közben gondolkodom. A közösségi közlekedés kikapcsol. Ezen kívül imádom a budapesti kávézókat, pedig megjártam Prágát, Pozsonyt, sőt Kínát is a zenémmel, de sehol sem volt olyan jó, mint itthon.

A zongorajáték mellett te magad is komponálsz, olyan darabok zenéi fűződnek a nevedhez, mint az Ifjú Barbárok vagy a Béranyák, valamint számos más színpadi játék hangszerelését is te készítetted, például A Nagy Gatsby és a Sándor Mátyás című alkotásokban. Mi vonz a saját művek komponálásában? Esetleg az jelenti a legnagyobb kihívást?
Mindig más a kihívás, mindig más van előtérben nálam, épp amilyen feladatot kapok. Minden lehetőségért hálás vagyok és azokhoz alkalmazkodom. Legújabban például a vezénylés a legnagyobb kihívás, mert az még számomra is új. Szólista zongoristaként ritkán mutatkozom, attól egy kicsit félek, de ha kapok felkérést, akkor mindig kitalálom, hogyan trenírozzam fel magam. Szóval a legnagyobb kihívás számomra nem is szakmai, inkább az, hogy önazonos maradjak. Sok húzó erő van a mai világban, ami nagyon el tudja téríteni az embereket. Nagy ellenszélben kell kapaszkodni a legutolsó ágba is, hogy azt képviseljem, amiben hiszek. A legotthonosabban egyébként zeneszerzőként mozgok. Ami a komponálásban leginkább vonz, hogy utána élő zenészek szólaltatják meg, amit én fejben összeraktam. Hogy például egy zenekari darab esetében 50 ember élete összeér abban, amit én komponáltam. Az is leírhatatlan érzés, amikor a végén pozitív visszajelzéseket kapok. Magamnak például sosem komponálok, ezzel mindig másoknak akarok adni.

Mi ihlet meg?
Emberek, adott személyek, kísérőzenék alkotásakor a színház, illetve maguk a hangszerek. Utóbbiak esetében azok hangja, hogy mire képesek, mire lehet jól használni azokat. A cselló például a kedvenc hangszerem, és bár zongorista vagyok, azt szeretem a legkevésbé. A legnagyobb boldogságom pedig, ami szintén megihlet, ha többedjére visszahívnak valahova. Én is nagyon hűséges vagyok azokhoz, akikkel már dolgoztam együtt. Az ő kezüket sosem engedem el.

Milyen szóval tudnád a leginkább jellemezni a saját zenédet?
Az én zenémre sokszor azt mondják, hogy derűs melankólia. Én ezzel abszolút egyetértek. Mindig valamilyen történetet mesélek el.

Melyik darabod a kedvenced és miért?
Mindig a legutóbbi. Egyébként nem tudok egyet kiemelni, mert az életem elmúlt 8-10 évét tekintve valami miatt mindegyik kiemelkedő. Olyan nincs, ami mellé nem teszem örömmel a nevemet.

Melyik volt eddig a legmeghatározóbb teljesítményed?
Egyre nagyobb feladatokat kapok, ezért még nem értem el ahhoz a ponthoz, amely a teljesítőképességem határát jelentené, amit ne tudnék megugrani. Amit azonban kiemelnék, hogy a legjobb barátom, Kovács Adrián operaművét vezényeltem a Győri Nemzeti Színházban.

A karmesterkedésről eddig kevés szót ejtettünk. Miért akartál belekezdeni és mióta csinálod?
Eszenyi Enikő egyszer azt mondta, hogy olyan alkat vagyok, hogy nekem vezényelnem kell. Nem kérdőjeleztem meg, úgyhogy azt mondta, hogy akkor vezényelni fogok. Végül szerzett mellém egy karmestert, hogy foglalkozzon velem. Ez 2019-ben kezdődött és bár egész idő alatt maximális bizalmat kaptam, annyi tehetséges ember van körülöttem, hogy én mindig megkérdőjeleztem és a mai napig megkérdőjelezem önmagamat. Ugyanakkor ezek az emberek visznek előre, köztük a saját korosztályomon belüli példaképeim.

Hihetetlenül hangzik, hogy ilyen szinten megkérdőjelezed saját magad, miközben több alkalommal is díjazták már a munkádat, köztük most a Junior Prima Díjjal. Melyik elismerésre vagy a legbüszkébb?
Erre, mert ez olyan, mint egy, az eddigieket összefogó elismerés. Mintha valaki megveregetné a válladat, hogy jól csináltad, csinálod. Amióta megkaptam, önmagamban is sokkal jobban elkezdtem hinni és rengeteg szakmai bántás lepereg rólam, mert biztosítékot ad nekem. Ezen kívül 30 évesen érettebbnek és higgadtabbnak is érzem magam. Eddig előfordult, hogyha egy munkámról tudtam, hogy jó, és megtettem mindent, mégis leszavaztak, azt magamra vettem. Most egy ilyen helyzetben úgy állok hozzá, hogy én valóban megtettem mindent, ha ez valakinek mégsem elég, akkor beszélgessünk róla, de nem kell azt mondani, hogy értéktelen, amit csinálok.

A díjon kívül mi az, ami a negatív kritikák ellenére is motivál és amit a legjobban élvezel a zenében?
A kollégákkal együtt töltött idő. Mindig kell, hogy legyen mellettem valaki, hogy minden művemet, sőt minden ütemet megmutassam a legközelebbi ismerőseimnek. Folytonos visszajelzésre van szükségem. Már kiskoromban fontos volt, hogy figyeljenek rám és be tudjam vonzani a családomat, barátaimat, valamint a közönséget. Manapság is a feszült csendet szeretem a legjobban a koncerteken, valamint a közösségi élményt az alkotás során. Na meg a kávémat, az a legjobb társ. Karnyújtásnyira van és elérhető biztonságot ad.

A díjátadón levetített bemutatkozó kisfilmedben kiemelted a Vígszínházat, mint az eddigi legmeghatározóbb munkahelyedet. Miért van ez így?
Lassan 700 előadásnál tartok a Vígszínházban az elmúlt 7 és fél évet tekintve, benne a másfél éves pandémiás időszakkal. Ez a színház a második otthonom, egy olyan bázis, ahova akkor is bemegyek, ha egyébként nincs ott dolgom, csak azért, hogy lássam a kollégáimat. Amikor ott vagyok, sokszor megnézem az üres nézőteret, ami egy furcsa, elképesztő és egyben megmagyarázhatatlan élmény a számomra. Maga a tudat, hogy négy óra múlva 1200 ember tölti meg azt a teret. Ez nekem rengeteget ad.

Te is szeretsz adni. A Junior Prima Díj történetében úgy tudom, te vagy az első, aki a nyereménye egy részét jótékony célra ajánlotta fel...
Igen, a Peter Cerny Alapítványnak ajánlottam fel 500 ezer forintot. Ők üzemeltetik a koraszülött mentőket, akik engem is megmentettek. Ők szállítottak kórházba, amikor szívbetegséggel születtem. Nem állhatnék itt, ha ők nincsenek.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Szintén a kisfilmedben említetted, hogy doktorizni szeretnél zongoraművészetből. Ez mit jelent pontosan, hogy a laikusok is megértsék?
Igazság szerint zongorázni nem kell, hanem egy, a zongorához kapcsolódó témában kell tudományos kutatás végezni két éven keresztül. Ezen kívül külföldi ambícióim is vannak, többet szeretnék utazni a zenémmel, bázisnak ugyanakkor megtartom Budapestet. Mint mondtam, képtelen lennék elhagyni a magyar fővárost. Kulturálisan, zeneileg azonban nagyon vonz Olaszország és Ausztria. Mindezen kívül a tanítás is nagyon érdekel. Korábban már tanítottam két évet a Színművészeti Egyetemen, így van tapasztalatom. Mi másra használjam a tudásomat, ha nem arra, hogy átadom?

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!