Milyen vezérelvek alapján rendezed a napjaidat, hogyan tartod egybe a munkahelyi és a „vándorcirkuszi” teendőket, amit a család jelent néha?

Nem jó napon kérdezed, most épp minden kicsúszik a kezemből, ilyenkor csak jönnek a feladatok és megyek keresztül rajtuk és túlélésre játszom. De egy normál napot pár fix pont mentén tervezek. A legkisebb, még óvodás gyerekem igényei, szállítása egyik helyről a másikra adja az egyik módosíthatatlan keretet. Ugyanígy a munkahelyi menedzsment meetingek, többszereplős meetingek is fixek. Ezek köré tervezem a többi feladatot. Például az emailek olvasását és szortírozását igyekszem blokkosítani. Emellett nagyon fontos időt szánni a napközbeni visszarendeződésre is. Most már van a naptáramban egy ebédszünet is – egy olyan időszak, amikor legalább a számítógépet kikapcsolom és rendezem a gondolataimat. Erre nagyon nagy szükségem volt, a home office miatti sok képernyőidőtől a szemem romlott is az elmúlt évben. Heti két alkalommal sportra is el van különítve egy időkeret.

Mit sportolsz?

Nagyjából mindent, sportiskolába jártam, sok mindent kipróbáltunk és meg is maradt ez a széleskörű érdeklődés – szeretem a teniszt, a röplabdát, szívesen golfozok, síelek és úszok, vízimentő képesítésem is van.

A sportnak általában, és kifejezetten a versenysportnak milyen szerepe volt a karrieredben?

Sokat versenyeztem, de ez inkább az iskolaidőre korlátozódott. Nagyon sokat ad szerintem a csapatsport és az egyéni sport is, fegyelmet, kitartást, aminek mind nagy hasznát veszem például egy ilyen napon, mint a mai. Az edzéseknél is ez van: ha úgy érzed, ez nagyon nem a te napod, akkor is végig csinálod: lefutod, leúszod, és belerakod tisztességgel, amit tudsz.

És az ambíció, a győzni akarás, ami egy vezetői karrierhez elengedhetetlennek tűnik, szintén innen ered?

Érdekes, de én a sportból hozom azt is, hogy nem akarok mindenáron nyerni. Nem biztos, hogy mindig én gondolom jól. Erre jó példa, hogy amikor egy teniszversenyen még gyerekkoromban nyerésre álltam, de észrevettem az ellenfelemen, hogy nincs jól. Megkérdeztem mi a baja, és kiderült, hogy jó ideje nem evett. Volt nálam egy szelet csoki, amit odaadtam neki, amitől annyira erőre kapott, hogy meg is vert. Kicsit persze bántam, de azért nem annyira.

Milyen út vezetett számodra a kommunikációs szakmához?

Nem volt egyértelmű, hogy ezzel a területtel fogok foglalkozni. A gimnázium után adta magát az ELTE-n az angol-német szak, de érdekelt a média is, a Színművészeti Főiskolára is jelentkeztem televíziós újságíró szakra. Itt a felvételi utolsó körében estem ki, azzal, hogy állítólag az „s” és „sz” betűket nem jól ejtem ki. Végül a KVIF-re mentem, ahol a marketing-reklám képzést kezdtem el. Mivel az órák csak délután voltak, délelőtt elkezdtem marketing asszisztensként dolgozni egy multi cégnél. A lehetőségek, eszközök, mondani sem kell, hogy egészen mások voltak, mint ma: akkoriban ment ki a fax és jött be az email.

Nem annyira hagyományos módon indultam a pályán, nagyon gyorsan eljutottam vezető pozícióig, mert jól beszélek nyelveket, agilis vagyok. Visszagondolva talán túl korán is, jobb végigmenni a ranglétrán, mert szerintem sokkal biztosabb tudást, kiállást lehet szerezni „on the job” tanulva, mintha később, hibákból tanulja meg a dolgokat az ember.

Úgy tudom, kipróbáltad az egyéni vállalkozói létet is.

Igen, a multivilágban kezdtem dolgozni, majd 12 évre kiszálltam „szabadúszni” - kommunikációs projekteket állítottam össze uniós, kormányzati és vállalati célok mentén - majd újból vissza a multikhoz.

Nem volt nehéz a többszöri váltás?

Amikor 1997-98 környékén elkezdtem szabadúszni, akkor már volt néhány ismerős partnercég, ahol kaptam munkát, így az átszokás magától jött. Később az uniós projektek miatt viszont sokat kellett utaznom, és elég hektikus időbeosztásom volt. A nagyobb gyerekeim mire iskolába mentek, már én kerestem megint egy fix helyet, mert kellett a nyugalom és az otthonmaradás. Sokkal nehezebb volt visszafelé, a szabadúszásból multivilágba – emlékszem, hosszú hetekig úgy járkáltam az akkori munkahelyemet a folyosókon, hogy „mit is csinálok én itt?” Aztán megtaláltam a helyem. A freelancing lét szabadságát nagyon nehéz feladni, bár tudjuk, hogy ez is csak egy illúzió, de attól még ott van. Ma már jobban elhiszik a vállalatok, hogy bízhatnak a munkavállalókban - mindegy, honnan dolgozol, csak írd meg azt az emailt. A nagyon kevés pozitív covid-hatások között van ez is.

Mentorod, példaképed volt a pályád során, akire szívesen emlékszel vissza?

Amikor újra elkezdtem a multivilágban dolgozni, 2011-ben, a Siemens Zrt-nél kaptam mentort először, Kovács Juditot, akit azóta is végtelenül nagyra tartok és nagyon hálás vagyok neki sok mindenért. Sok mindent csak akkor, tőle tanultam meg, illetve általa kaptam bátorságot és önbizalmat. De példaképeim is voltak többen, különböző dolgok miatt, inkább emberi oldalról – hogyan kell csapattal bánni, közös eredményt elérni. Apukám egy óriási példa és inspiráció számomra. Informatikai vezető volt karrierje nagy részében és mindenki, a beosztottak és a vezetők is nagyon szerették. Kifejezetten sikeres volt anélkül, hogy bárkivel kiabált vagy veszekedett volna – határozott volt, de a kedvességet és az emberséget sohasem veszítette el.

Sokat tanultam negatív példákból is, mi az, amit nem kell csinálni – vagy elvárná a világ egy kommunikációs vezetőtől, de nekem nem fér bele. Családos vagyok, nem egy gyerekkel, hanem sokkal, csomó minden fontos dolog van az életemben a munkán kívül is – egy egészséges egyensúly megtalálása a lényeg. Ennek megfelelően kell viselkedni magunkkal és másokkal is – és hangsúlyosan, magunkkal is!

Hogy látod, az utóbbi bő egy évben mi került előtérbe leginkább a vállalati kommunikációban a járvány és a home office hatására?

Nagyon cégfüggő, de összességében igaz, hogy ha valaki korábban jól dolgozott, akkor korábban is nagy hangsúlyt tett a belső kommunikációra, ami most tényleg kulcsfontosságú lett. Az alapfeladaton túl előjött a mentális egészség, a csapatok összetartásának kérdése is, ezek eddig nem ilyen mértékben jelentettek feladatot, de volt, ahol a nulláról kellett felépíteni. A külső kommunikáció a B2C, a fogyasztókkal közvetlenül kommunikáló cégeknél került leginkább előtérbe, de B2B helyzetben a beszállítókkal való kapcsolattartás is rendkívül fontos lett, elég, ha az ellátási láncok akadozására gondolunk.

A kommunikáció szerintem gyakran hasonlít a focihoz, amihez mindenki ért, aztán amikor csinálni kéne, kiderült, hogy mégse annyira...

Mit tanultál ebből az időszakból te, személyesen?

Én is, de szinte kivétel nélkül minden női vezető átélte az utóbbi egy évben, hogy egyszerűen nem jut idejük magukra, mert a csapatukról kell gondoskodni, aztán a családjukkal kell törődni – a nap végén megint ott tartunk, hogy rendben, és engem ki pátyolgat? Nagyon nagy kihívás és tanulság is volt ténylegesen felismerni, hogy időt kell szánni magunkra.

Dolgoztál német, amerikai, magyar és most a Heinekennél holland gyökerű cégnél is. Melyik munkakultúra jött be a legjobban?

Alapvetően a német ipar volt a meghatározó a karrieremben, a Siemenssel, az SAP-val, a Mercedes-Benzzel. Most úgy gondoltam, tudok iparágat váltani, tanulni valami újat itt, a Heinekennél. Szerencsére nagyon könnyen megszokható a cégkultúra, a bizalom alapvető, nyugodt a környezet és rendkívül rugalmas, emberséges munkahely.

De könnyen is alkalmazkodom, egyik céggel sem volt beilleszkedési problémám. Úgy érzem, tudok hozzáadni a vállalat értékéhez azzal, amit hozok – de ha valami nem kompatibilis teljesen, azt is el tudom fogadni.

Pont az idei lezárások alatt váltottál munkahelyet, és kezdtél márciusban a Heinekennél. Milyen volt megélni az online beilleszkedést?

Március 1-én kezdtem, majd 2 nap múlva mindenkinek haza kellett mennie. Nagyon furcsa dolog volt online megérkezni egy céghez, a számítógép képernyőjén, kis négyzetekben találkozni először a kollégákkal. Amikor végre újból bementem az irodába és maszkban jöttek szembe velem a folyosón, akkor meg nem ismertük egymást.

Külön kihívás volt, hogy üres csapatba érkeztem, így nem csak a munkát kellett online kezdeni, hanem a csapattagokat is online kellett felvenni – ezt szerintem még mindig nem pihentem ki. Most már van csapatom, nagyon proaktívak, lelkes kollégákkal, így sokkal jobb a helyzet.

A kommunikációs vezetői feladatok és a népes család életének szervezése közben, a sport mellett mi segít még kikapcsolni?

Teljesen hobbiszinten, saját szórakozásomra immár 2,5 éve írok könyvekről, zenéről, filmekről a Facebookon a „KÉM – Könyv és más” csoportba, amit én indítottam. Ez kicsit önterápiás akció is, mert annyira beszippantott a munka, hogy már tényleg semmit nem foglalkoztam magammal. Muszáj volt tudatosan időt szánni olyan dolgokra, amik feltöltenek – az olvasás és az írás nekem ilyen dolgok.

Mit olvasol most?

Két könyvet, az egyik Pachmann Péter Misu háborúja, a strandolvasmányom pedig Abbi Waxmantól az Egy könyvmoly élete.

A vállalati kommunikációs munkád mellett még egyetemeknél is vállalsz feladatokat.

Igen, a BME-nek segítek kommunikációs tanácsokkal pro bono alapon. A Corvinuson pedig vendég vagyok néha a politológia tanszéken, illetve a német nyelvű képzés tanácsadó testületében is benne vagyok. Az előadásokban gyakran a mentorálás kerül előtérbe. Esettanulmányokat beszélünk át a diákokkal, de a karriertanácsadás is előkerült már. Szerintem nagyon fontos, hogy a hallgatók még az egyetemi évek alatt találkozzanak hús-vér vállalati emberekkel, akiktől kérdezni tudnak, és első kézből kaphatnak eligazítást arról, mire számíthatnak a munkaerőpiacon.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!