Mindig is zenei karrierről álmodoztál?
Véletlen volt, hogy a zene felé fordultam. A szüleim azt szerették volna, hogyha sportolok és arra helyezem a fókuszt, de nem voltam benne tehetséges. Kandikamerás mozdulataim voltak, nem voltam hajlandó mozgáskoordinációt mutatni bármiféle sporttevékenységhez, szóval más nem volt, hiszen a szüleim művész emberek, az egész családom művészettel foglalkozik, szinte minden családtagom zenész.

Hogyhogy a sport felé akartak terelni?
Az anyukám nem akarta, hogy legyen még egy zenész a családban. Nem akart még egyet kinevelni, mert az megint probléma, gyakorlás, stb. Szerette volna, ha én sportolok és neki is van egy kicsit nyugodtabb időszaka. Én erre természetesen rácáfoltam, sőt talán nagyobb feladat elé állítottam őt, mint az összes többi testvérem együttvéve. Az első pár évben nehézkesen vettem rá magamat a gyakorlásra, de aztán idővel rájöttem, hogy én vagyok a saját életem kovácsa. Elkezdtem önszorgalomból gyakorolni, megszerettem a hangszert és az egész munkafolyamatot. Felfogtam, hogy a színpadon csak úgy történik bármi jó, ha amögött nemcsak tehetség, hanem kőkemény munka is van.

Miért a klarinétot választottad hangszernek?
Az első próbálkozásom a zongora volt, de két hét alatt abbamaradt, mert nem voltam hajlandó gyakorolni. Utána jött a sportidőszak, majd utána azt mondták, ha nem sportolok, akkor furulyázzak. Erre azt mondtam, hogyha furulyázni kell, akkor nem zenélek. Mivel már akkoriban sem voltam kistermetű srác, így végül azt mondták, hogy még talán beleférek abba a rétegbe, akik első hangszerként elkezdhetik a klarinétot. Egyébként a véletlennek köszönhetően választottam a hangszert, ugyanis az egyetlen szabad hely a zeneiskolában klarinétra szólt. Egy időben szóba jött ugyan a hegedű is, de azt nem akartam választani, mert az két részből áll, ami nekem már bonyolult volt. Aztán rájöttem, hogy klarinétozáskor is rengeteg mindenre kell figyelni. A tüdőre, a levegővételre, a koordinációra, a szájtartásra. Tulajdonképpen rosszabbul jártam, mint a hegedűvel, de nem bánom.

A tehetséged is megvolt a klarinétozáshoz, hiszen nagyon gyorsan ívelt felfelé a karriered. Egy időben Bécsben is tanultál. Hogyan jött ez a lehetőség?
Nem tudtam róla, de az édesanyám elküldte nekik az egyik versenyfelvételemet, amikor első helyezést értem el 2013-ban. A felvételt meghallgatta egy neves professzor, hogy véleményt mondjon róla, aminek egy meghívó lett a vége. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha bekerülök ehhez a professzorhoz. A szüleim a háttérben próbálták egyengetni az utamat, 16 éves koromig, amíg el nem költöztem otthonról, ők irányították a zenei karrieremet.

Mit szóltál, amikor az édesanyád azzal nyitott be a szobádba, hogy felvételt nyertél Bécsbe?
Mindig is világjáró voltam, imádok utazni, évi hetvenezer kilométert megteszek. Nekem ez mindig kaland volt. Külön kihívást jelentett, hogy meg kellett tanulnom németül, illetve az ottani zenei szokásokat és tradíciókat, valamint akklimatizálódnom kellett a városhoz. A zenében az a csodálatos, hogy egy jó professzor mellett mindez sokkal könnyebben megy. Így jutottunk el odáig, hogy a tanárom úgy megtanította nekem a világ legesleghíresebb klarinétművét, Mozart klarinétversenyét, hogy azt bárhol is játszom, mindig megkérdezik, hogy mégis hogyan csinálom. Én pedig mindig elmondom, hogy ez nem az én érdemem, hanem a bécsi professzoromé, mert ő egy olyan évszázados tradíciót adott át, amely nemcsak a hangszeremre specializálódik, hanem magára a Mozarti játékra, a klasszikus zene egyik legnagyobb alapjára.

Melyik az eddigi legrangosabb elismerés, amelyet ezidáig megnyertél?
Kettő jut eszembe. Az egyik még az évekkel ezelőtti Virtuózok komolyzenei tehetségkutatóban elért győzelmem. Az nyilván egy óriási elismerés volt számomra szakmailag, illetve a nagyközönséggel való kapcsolattartásom is ott kezdődött el. Utána 2017-ben újra indultam az Osakai Zenei Világversenyen, ahol első helyezést értem el. Elhoztam a fődíjat és öt különdíjat.

Az Osakai Világversenyen korábban, 2015-ben is voltál, akkor a harmadik helyen végeztél. Ez azt mutatja, hogy két év alatt óriási fejlődésen mentél keresztül. Azért hagytál ki egy évet, hogy azalatt is inkább tovább képezd magad?
A professzoromnál az volt a szokás, hogy csak egy bizonyos szintet elérve mehettünk versenyekre. Ezeket a szinteket mindig ő szabta meg. A versenyeket, felvételeket is ő nyomta. Általa olyan helyeken tudtam játszani, ahova álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha eljutok. Ilyen volt például a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekarának nagyterme. Visszatérve a Japánban elért győzelmemre, az életemben két olyan eset volt, amikor az első alkalommal hátrébb végeztem, ám másodjára a dobogó első fokára sikerült állnom. Osaka mellett a másik ilyen verseny az első nemzetközi versenyem volt 2013-ban. Hatodik lettem, ám rá egy hónapra újra indultam és nemcsak az első helyezettnek járó díjat vihettem haza, de a különdíjat is nekem ítélték meg.

Az az igazság, hogy perfekcionista és maximalista vagyok, sosem elég a jó, mindig a legjobb kell.

Mindig próbálom képezni magamat és tanulni a hibáimból. Ennek a versenynek az esetében is az történt, hogy miután hatodik lettem, rá kellett jönnöm, hogy mit rontottam el. Végignéztem az előadásomat és levontam belőle a következtetéseket, hogy mit rontottam el, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan tudok fejlődni. Szeretem a hibákat, mert abból lehet a legjobban tanulni. Ezért is gondolom, hogy a harmadik fül kifejlesztése nagyon fontos, azáltal egy külső szemlélőként láthatod önmagad, és idővel saját magadat kezded tanítani, hogy elérd a további céljaidat.

Mely célod az, amelyet mindenképpen meg szeretnél valósítani a karriered során?
A legnagyobb álmom, hogy egyszer szólókoncertet adjak a New York-i Carnegie Hallban. Ezt megspékelné, ha egy zenekar előtt tudnék szólistaként fellépni. Másrészt rengeteg olyan projekt van a fejemben, amelyeket szeretnék véghez vinni. Ilyen például a klarinét popularizálása, az Elfeledett klarinétversenyek című projektem célegyenesbe hozása. Olyan zeneszerzők, alkotók műveit szeretném előtérbe hozni, akik az idő során feledésbe merültek, pedig zseniálisan jó műveket írtak. Ezen felül nagy hangsúlyt fektetek a kortárs zenére, és szeretném megmutatni a mostani generációnak, hogy a popkoncerteknek helyet adó Papp László Sportaréna mellett rengeteg más jó koncertterem van, mint például a Müpa, a szegedi és a győri színház, illetve rengeteg másik hely az országban. Misszióm a fiatalabb generációk komolyzenére nevelése, ezért egy olyan közösségi média vállalkozáson is dolgozom, amely klasszikus zenészeknek nyújt olyan nonprofit szolgáltatásokat, amelyek előtérbe helyezik a komolyzenét és megmutatják, hogy igenis menő a barátnődet és a barátaidat klasszikus zenei koncertekre, operába, vagy a Müpába vinni. Manapság ez jelenti az értéket. A nagyközönség számára jövő áprilisban válik elérhetővé a felület, amelyen egy másik perspektívából mutatjuk meg a klasszikus zene azon részét, amelyet egy művész képvisel.

Sok mindennel foglalkozol, és természetesen mindnek köze van a zenéhez. Ha azonban nem a zenével foglalkoznál, mi más csinálnál szívesen?
A zene mellett most is rengeteg mindent csinálok. Van egy operatőr-vágói végzettségem, illetve közösségi média menedzserként dolgozom.

A rengeteg elfoglaltság mellett hogyan jut elegendő időd a gyakorlásra?
Ez priorizálás kérdése. A zene mindig az első. Mindig azzal kelek, hogy gyakorlok és azon gondolkodom, hogy milyen újabb célokat szeretnék elérni. Aztán minden másra is jut idő. Egy klarinétosnak nem kell húsz órát gyakorolnia egy nap, még tízet sem, sőt még ötöt sem. Elég három, három és fél óra, ugyanis nem bírja tovább a szád, sem a kezed, hiszen egy közel három kilós hangszert tartasz megállás nélkül. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne járna 0-24 a zenén az eszem. A mai napig felébredek arra, ha valami eszembe jut egy darab kapcsán. Nemrég is felébresztettem a páromat, mert azon kezdtem gondolkodni az éjszaka közepén, hogy bele kellene írnom valamit egy kottába. Én nagyon ebben mozgok és próbálok nem kikerülni belőle.

Ilyenkor biztos nagyon boldog a párod...
Egyáltalán nem zavarja, hozzá van szokva. Van egy másfél éves kiskutyánk, ő sem alszik annyira jól, mi pont ezért nagyon jól kijövünk egymással. Viccet félretéve, hozzá van szokva, nagyon bírja és ezért nagyon hálás vagyok neki.

A barátnődnél maradva, hogyan tartod meg az egyensúlyt munka és magánélet között?
Mindketten nagyon sokat dolgozunk, éppen ezért vannak időszakok, napok, órák, amikor a munkát teljesen elhagyjuk. Se telefon, se laptop, se tévé, semmi. Offline üzemmódba kapcsolunk. Elmegyünk sétálni, vagy bruncholunk, bármi. Mindez egy újabb motivációs adagot ad a zenéléshez, így újabb vizekre evezek, esetleg újabb projektekbe kezdek. Van egy füzetem, amelybe eddig több mint 300 projektet jegyeztem fel. Legyen egy ötlet zenei vagy bármi hülyeség, azt mindig azonnal lejegyzem, mindent papírra, mert nekem fontos az offline üzemmód. Fontos, hogy regenerálódni tudjak, hogy bizonyos mérföldkövek elérése után elutazzak, például telefon és minden digitális eszköz nélkül az erdő közepére. Így fér bele a magánélet. Ezen kívül ahogy a zenének a szeretete, úgy a magánéletben is a szeretet a legfontosabb. Ez sajnos egy elcsépelt szó, manapság ezt már nem olyan menő kimondani, de tényleg az a legfontosabb. Hogy te magadat talán ne szeresd annyira, mint a párodat. Ha pedig a párod is így érez, akkor egy csodás szimbiózisban élhettek egymással, problémák nélkül.

Az elvonulás a kreativitásnak is nagyon jót tesz. Írsz saját szerzeményeket?
Kilenc évvel ezelőtt, 2014-ben elkezdtem írni, aztán ez abbamaradt. Nemrég próbáltam visszatérni hozzá, de nem volt meg a kellő időm és nyugalmam. Utóbbi nekem nagyon fontos az íráshoz. A mai napig az összes szükséges program rajta van a laptopomon, de most nem gondolom, hogy ennek lenne itt az ideje. Félre is raktam egy kicsit, ugyanakkor remélem, hogy később visszatér az alkotás vágya. Most azonban teljesen más projektekről szól az életem, az íráshoz egy kicsit nyugodtabb időszakra van szükségem.

Korábban említetted, hogy a leghőbb vágyad szólóban játszani New Yorkban. Ezek szerint a jövőben főként a szólistaságra szeretnéd helyezni a hangsúlyt?
Abszolút. Kamarában (nevet). Ez egy nagyon jó szimbiózis. Nincs is jobb egy vonósnégyessel játszani Mozart klarinétkvintettjét. Számomra ezek az óriási pillanatok, amikor a barátaimmal játszok. Ha zongorán kísér valaki, akkor is azt szoktam mondani, hogy ő nem a kísérőm, hanem a kamara partnerem. A lényeg, hogy legyél jó zenész, ezt oszd meg a barátaiddal, csinálj új projekteket és közben élvezd az egészet.

Te mit élvezel jobban? Szerepelni, vagy elmélyülni a játékodban?
Én a szereplések előtt nagyon szorongok, ebből kifolyólag pedig egészen addig teljesen hiperaktív vagyok, amíg fel nem lépek a színpadra. Amikor fellépek, nagy részben sikerül átadni magam a zenének. Teljesen kikapcsolok. Nem tudom, hogy szerepelni akarok-e. A zenét helyezem előtérbe és onnantól minden más megszűnik. Nekem az a misszióm, hogyha beül egy ember egy nyolcórás munkanap után péntek este a Müpába egy koncertemre, akkor megfogjam a lelkét, megsimogassam és egy időre elfeledtessem vele az összes problémáját. Ha ez sikerül, akkor olyan dolgokra is rájöhet, amelyek megoldást nyújthatnak neki. Ez a lényeg. Ha pedig ennek az érzésnek a függője lesz, megszereti és tetszik neki, akkor azzal én is jól járok, mert eljön a koncertjeimre, beszélgetünk, és kontaktban vagyunk.

Mi a következő nagy projekted?
A miskolci szimfonikusokkal játszunk egy elég komoly Mozart klarinétverseny programot, amelyet egy barátom egyik projektje előz majd meg. Az ő kamaraegyüttesével együtt egy egészen új aspektusból fogom megismertetni a közönséggel Debussy és egy elfeledett zeneszerző, Donato Roviello műveit Budapesten. Mindezek után decemberben lesz egy nagyobb munkám, ám az egyelőre még titok. Annyit mondhatok, hogy januárban már remélhetőleg mindenki számára elérhető lesz, akár televízión keresztül is.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!