Karinthy ma Insta-sztár lenne

Karinthy ma Insta-sztár lenne
Ha te vagy a hordozó, akkor kíváncsiak az emberek az üzenetedre, de nagy felelősség is a mai digitális kultúrában, hogy mit adsz át. Az Insta vagy TikTok oldalunk arról szól, hogy mi kik vagyunk, hogy épül az életünk, de ebben meg kell férnie a szelfiken túl egy versnek, egy könyvnek is, vagy egy olyan képnek, ami a saját világunkat mutatja meg, de nem csak rólunk szól – vallja Juhász Anna irodalmár.

Adná magát a kérdés, hogy lesz valakiből hivatásos irodalmár, azonban Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő lányaként más a helyzet, természetes közeged ez a közönséget és művész között hidat építő, összekötő hivatás. Mégis, milyen ötletből indult a több mint egy évtizedes, jól ismert, de a nevével a múltat is idéző Irodalmi Szalon?

A legelső gondolatom ezzel kapcsolatban egy nagyívű, múlt-jelen-jövő egyesítési szándék volt. A családomban nagyon sok kézzelfogható példa volt, amihez vissza tudtam nyúlni. Szinte a nappalinkat szerettem volna átörökíteni a jelenbe, amiben felnőttem, ahova édesapám barátai, ismerősei jártak az irodalmi életből. Ehhez kapcsolódóan a lényeg a közösségteremtés volt, de klasszikus kávéházi helyszíneken: a Hadikban, a New Yorkban és a Centrálban, ahol volt irodalomtörténet, amibe lehet kapaszkodni, és a mai világban is forrásként szolgálhat mindannyiunknak.

Milyen irányba alakította a digitalizáció, főleg a közösségi médiahasználat megugrása ezt a közösségépítést és miben hozott újat a „szalon formátum”?

A Szalon indulásakor, 2010 körül már volt már közösségi média, de az első évben mégis inkább levelekben, szájhagyomány útján, meghívásokban kellett felépíteni a közösséget. Ha visszakeresem, jól látszik, hogy már az első estről vannak fotók albumba rendezve, rendszeresen posztoltunk, de ekkor még alakult a kommunikáció, habár minden estnek volt saját arculata, plakátja. Az ötletem az volt, hogy a tartalomba is hozzak valami újat. Az irodalom addig általában könyvbemutatókról szólt, amilyenekre én is sokat jártam kiskoromtól, majd tapasztatot gyűjtöttem: a nemzetközi könyvfesztivál és az ünnepi könyvhét volt a két fő esemény, amit akkor már öt éve szerveztem. Ezek nagyközönségnek szóló rendezvények, főként dedikálásra fókuszáló, teremben megrendezett programok, évente egyszer. Egy csarnokban vagy előadóteremben teljesen más hangulata van egy irodalmi estnek, mint egy nappaliszerű, meleg hangulatú kávéházban. Amikor a Szalonnal elindultam, nem könyvbemutatókat szerettem volna szervezni, hanem témákat megmutatni az embereknek: barátság, generációs kérdések, egymásra hatás, improvizáció.

Vissza tudsz emlékezni az első estre?

Nagyon izgultam előtte. Egy múltidéző est volt Karinthy Mártonnal, ahol Fesztbaum Béla kuplékat énekelt Gyarmati István kíséretében, Saly Noémi kávéháztörténész átfogóan mesélt - mindenki más szemmel mutatta meg a korszakot. A végén a Szalon emlékkönyvébe Marci azt írta, csak így tovább „egy új irodalmi aranykorig”. Erre a mondatra évekig minden nap ránéztem, erőt adott.

Nem akartál sorozatot csinálni ebből a felállásból? Biztosan sokan kíváncsiak lettek volna rá.

Ez nem egy színházi előadás, a Szalonban minden estből egy van csak, ettől a valódi egymásra csodálkozástól szinte minden fellépés, egy beszélgetést nem lehet ugyanúgy megismételni. Az emberek összekapcsolódnak, valami ott, aznap este kialakul. Ráadásul a legtöbb vendég, ha másodjára, harmadjára kérdezem egy témáról hasonlóan, akkor azt mondja, hogy „ahogy már elmondtam”. Úgy gondoltam, az én sorozatomnak a lényege, hogy minden hónapban más és más alkotót szólítok meg és mutatok be a közönségnek – ez egy folyamatos munka, de megéri. Sokat segített egyébként a folytatásban, hogy a sajtó nagyon gyorsan felkapta, már az első estnek nagy visszhangja volt. Jó időben jó helyen voltunk.

Limitált volt a férőhely is ráadásul a kávéházakban, 100-200 ember tud legfeljebb részt venni az esteken. Hogyan változtatott ezen a járvány és az estek online-ra váltása?

A programok az eltelt években, hála a közönségnek nagyon népszerűek lettek, akár 3-600 vendég is ült egy-egy irodalmi témát bemutató esten. A közönség ilyenkor nemcsak a beszélgetésre jön: másfél órával korábban érkezik, és ilyenkor beszélget, kávézik, koccint a barátaival, kikapcsol. Ez az évtizedes, felépített munka változott meg egy tollvonással a karanténnal: ki kellett találni, a felépített közösséget hogy tudjuk egyben tartani. Senkinek nem tett jót a bizonytalanság: hogy lép az ember, ha nem tudja, az adott helyzet meddig marad fenn? Én pár nap elteltével igyekeztem az építő oldalát meglátni a kényszerhelyzetnek: a karanténban eltűntek a határok – képletesen és szó szerint is. Addigra már több online videós, irodalmi sorozatom volt, efelé vettem az irányt: élőzni kezdtem a telefonommal és videós tartalmakat gyártani. Online eltűntek a férőhely limitek, így akár 10 ezren is hallgattak egy beszélgetést. A határon túlról is sokan csatlakoztak.

Egy teljesen más felállás jött ekkor létre: nem volt színpad, nem volt közönség, kávéház, hanem maradt a nappalim, a mobilom és a könyvek. Kisebb megszakításokkal két évig így működött a Szalon és a többi irodalmi sorozatom. Ekkor a Facebookon is megugrott a követők száma, az otthonmaradós hónapokban havi ezer ember csatlakozott az oldalunkhoz és most is emelkedik a szám. Ennek természetesen nagyon örülök, de nem közösségi média sztárokat szeretnék építeni, hanem egy alapvető és használható kulturáltságot megtartani az emberek életében. Mindez az iskolában még megvolt, de akkor kötelezően – szeretném, hogy ez most is meglegyen, választott dologként.

Ez egy szép misszió – de hogy lehet megélni belőle? Ki finanszírozza az esteket?

A finanszírozást a kezdetektől különféle pályázatokkal és saját pénzemből oldottam meg. Ráadásul a belépőjegy ára nálam kardinális kérdés: a Szalon estek évekig ingyenesek voltak, de 12 év után is egy mozijegy ára alatt tartom a belépőket. Amit én szervezek, az sosem elitklub, célom, hogy a legmagasabb kultúra, a legsokoldalúbb módon mindenki számára hozzáférhető legyen. Ezeken a programokon nem pezsgőzünk a művészekkel, viszont a legnevesebb alkotók és előadók jönnek el beszélgetni.

Minden évadban volt pályázati támogató 2010 óta, például a MASZRE, Újbuda Önkormányzata, az NKA, vagy most visszatért a Szerencsejáték Zrt. A költségvetésünk a technikust, a grafikust, a fellépőket és egy kis helyi fogyasztást fedezi. A neten minimális összeget költünk hirdetésre az elmúlt 12 évben. Nagy ugrás kétszer volt az online közösség bővülésében, az egyik a karantén során, a másik akkor, amikor 2019-ben átneveztük az irodalmi szalont Juhász Anna Irodalmi Szalonra.

Ez egy klasszikus rebranding volt?

Egy elválás, egy kényszerhelyzet szülte, de talán ha ez nincs, sosem merem igazán felvállalni magamat. Inkább öndefiniálásnak mondanám tehát, ahol egy évtized után félve, de kimondtam, hogy ezt én csinálom, és az én szívügyem a Szalon, meg a vendégeké, akik velünk olvasnak együtt. A Szalont a semmiből hoztam létre, egy gyerekkori álmom megvalósítása lett, így 2019-ben ezt a folyamatot is újragondoltam: hol, kinek, miért csinálom? Az átnevezés egy nagyon fontos kérdéssel függött össze, ami az elejétől jelen volt: kiről szól ez az egész? Korábban minden rendezvényem a helyszínek nevét viselte, de ha egy helyszín már nem képviseli az irodalmi örökséget, akkor nem hiteles. Mivel ma már változatos helyszíneken vannak Szalon estek – bár fókusszal a Bartók Béla úti MITZI Kávézóval – maradt a nevesítés, talán kellett a megerősítés a helyemről és a szerepemről, hogy miért is dolgozom az irodalom átadásán ilyen nagy vehemenciával.

Egy irodalmárnak talán provokatív kérdés, de hogy állsz a bulvárhoz?

Jóban vagyok a bulvárlapokkal is, mindent ugyanarra használok. 2010-től kezdve elvem volt, hogy mindenkinek adok interjút, mindenkivel beszélgetek, és mindenkinek, ha máshogy is, de ugyanazt adom át. Egyik első legnagyobb cikkünk a Metropolban jelent meg 2011-ben, és nagyon sok olvasót hozott. Ez így megy nálunk: éppúgy a női magazinokban mint a print napilapokban szeretünk hírt adni estjeinkről, fontos a sajtó figyelme. És meghatározó a bulvár, mert szerintem kulcskérdés, hogy aki irodalommal foglalkozik, ne nézze le a közönséget, hisz mindenki lehet olvasó. Minden egyes emberrel, ha leülök beszélgetni, nagyon gyorsan irodalomra terelődik a szó és meglesz a közös nyelv.

Nemcsak az irodalmi szalonokban és az újságokban terjeszted az irodalmi világnézetet, hanem járod az országot is, középiskolákban adsz elő. Hogy látod, van még, aki olvas a tizenévesek között, vagy az emoji-kommunikáció átvette az irányítást?

Nagyon nagy lehetőséget látok a diákokban. Nekem senki ne mondja, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, mert olvasnak és nagyon érdekli őket az irodalom, a hagyomány, és az is, amiben most élnek. Ugyanúgy ikon számukra Ady Endre, Petri György vagy Nemes Nagy Ágnes, mint Simon Márton, Regős Mátyás, vagy olvasnak Iancu Laurát és elmennek Vecsei H. Miklós előadóestjére az irodalomról - mesterként, tanítóként gondolnak rájuk.

Hogyan zajlanak ezek az alkalmak?

Nem egy fix témáról tartok órát, improvizálni szeretek, de mindig bele kell lendülni, mert minden osztály más, másképp tudom átadni a szerzők életművét, a gondolataikat és csatlakozni a fiatalokhoz… Amikor elkezdek beszélni, szeretek a családomból kiindulni. El szoktam mondani, hogy bár nálam jobban nemigen lehet beleszületni az irodalomba, mégsem volt egyértelmű, hogy olvasással fogok foglalkozni. Mindenkinek megvan a maga kis forradalma az életében, hogy mit szeretne csinálni, és sokszor nehézségek kellenek ahhoz, hogy az ember megtalálja az útját. Nekem is volt ilyen. Sokszor kell valamilyen élmény, vagy trauma, ahogy Pilinszky János mondja, ami akár az olvasáshoz is elvezet. A legjobban azt szeretem, amikor egymásra hangolódunk az osztállyal és kibomlik az óra, ilyekor a diákok egyre inkább bekapcsolódnak.

Ha már fiatalok, beszéljünk az Instagramról is - hogy állsz a képmegosztás világához?

Ez egy nagy kérdés most nekem, mert van itt egy alapvető ellentmondás. Az én munkám pont arról szól, hogy az ember ne a mobilját nyomogassa, hanem tegye félre és vegyen elő egy könyvet. Az Instán elmúlt időszakban egyre több olyan oldalt látok, ahol felszínen, tárgyként, ön-üzenetként ott a könyv, de mélyebb tartalom nincs benne. A könyvvel pózolás divatos dolog lett, elismerést vált ki, és bár megvan a felhajtó ereje, de úgy vélem jobb, ha van mögötte valós tartalom. Szeretem a napi idézeteket, a napi haikukat például, de fontos, hogy ne csak kiragadott insta üzenetekből álljon az életünk. Szerintem a kérdés, hogy mire használjuk ezeket a felületeket, én keresem az utat, ami önazonos és azt mutatja, milyen az én világom, hisz tudom, ismerni kell ezeket a csatornákat.

Nekem a Facebook az igazi bázisom, ami elég vegyes generációs szempontból, és fontosnak is tartom, hogy ez megmaradjon. A munkám ugyanis mindenkinek szól: ugyanolyan fontos lehet egy beszélgetést meghallgatnia egy középkorú embernek a napi munka után, mint egy útját kereső diáknak. A Szalonban az esteket a 15 és a 60 évesnek is át kell tudni adni, célom, hogy a nagymama és az unokája is jól érezze magát az estjeimen. Nem akarok választani.

Említetted a Szalon határon túli közönségének megugrását az online közvetítéseknek köszönhetően.

Igen, azt hiszem az online közvetítéseknek köszönhető, és ehhez kapcsolódóan az idén lehetőséget kaptam, hogy a határon túl, a Kárpát medencében, Erdélyben is terjesszem a Szalon közösséget – az utazást Irodalmi karavánnak neveztük el. Januárban indultunk Bartis Attilával, Bereményi Gézával, Sárik Péterrel és Szöllősi Mátyással Székelyföldre, az egész utat videón rögzítettük. Az újdonság, hogy ilyenkor nemcsak a másfél órás színpadi szereplés van: nagyon fontos elem a kulisszák mögé tekintés, a fotós és a videós is mindenhova elkísér minket. Olyan irodalmi valóságshow ez, ami nem pótolja az olvasást, de értéket, gondolatot közvetít ez a fajta beszámoló, és közel hozza magát az alkotót.

A közösségi oldalad szerint a legutóbbi irodalmi utad már Rómába és Nápolyba vezetett. Hova készültök pontosan és mi a témája az útnak?

Igen, a Nemes Nagy Ágnes centenárium keretében Rómában és Nápolyban jártunk, hogy megidézzük a múlt évszázad egyik híres „szellemi kirajzását”, ugyanis az olasz fővárosban 1947-48-ban ott tartózkodott ösztöndíjjal Nemes Nagy Ágnes számos írótársával, képzőművészekkel, alkotókkal együtt. Sok mindenen el lehet így gondolkozni: hogyan tudunk ma kapcsolódni egy 100 éve született írónőhöz, mit tudunk kezdeni az irodalmi emlékekkel, amelyeket ránk hagyott? Mit tud most is adni az élünkhöz egy gesztenyefa vagy akár egy hideg szoba Rómában, ahol egykor, a háború után a magyar ösztöndíjasok fagyoskodtak. Izgalmas utazás volt előadással, beszélgetésekkel, és ahogy ő egykoron Róma után Franciaországba utazott, mi is április végén indulunk Párizsba, hasonló céllal, és az elkészült francia fordításkötet bemutatására.

Ötletgazdája és kreatív producere vagy Karinthy Frigyes és Böhm Aranka szerelméről és a 20-as évek budapesti kávéházi pezsgéséről szóló Frici&Aranka című tévéfilmnek. Hogyan jött az ötlet, hogy egy ennyire új területen kipróbálni magad?

Ez a két ember az elmúlt bő egy évtizedemet meghatározzák, irodalmi munkáim főszereplői is, mondhatjuk, szinte szomszédok vagyunk, sokat foglalkozom velük. Azt hiszem, a Frici&Aranka egy lehetőség, hogy az irodalmi szakma üzenetét új területen bemutassuk. A kis költségvetésű filmben minden szónak súlya van, valóban elhangzott és feljegyzett idézetekből, szójátékokból állnak a beszélgetések, amiket ismerünk az életükből, visszaemlékezésekből, arról, hogyan ugratták egymást a századfordulón a híres kávéházakban az írók: Karinthy, Kosztolányi, hogy gondolkodott Somlyó Zoltán, Tóth Árpád. Szeretném, hogy legyen nosztalgiánk irántuk – mert elérhető emberek voltak, bárki odamehetett hozzájuk, nyitottabb életet éltek, nyíltan veszekedtek, nyíltan barátkoztak. Megkockáztatom, hogy Karinthy ma Insta-sztár is lenne.

A belvárosi kávéházak pedig legendásak, jó volt időutazni a filmmel, beleélni magunkat, hogy a közösségi létezés nagyon sokáig az alkotás része volt. A kisirodalmi, a kutyanyelv, a nagy törzsasztalok ma már eltűntek, sőt ma már egészen más a világ – főképp a digitalizáció miatt –, ami nem rossz, de a forgatás is olyan volt nekem, mint az olvasás: elutazhattam egy másik világba, megismertem azt, megmutattuk, de a végefőcím után visszatérünk a jelenbe. Hiszem, mindig meg kell tanulni azzal együtt élni, ami a mi saját valóságunk.

Fotó: Boldog Ati

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Debreczeni Anna

Debreczeni Anna - szabadúszó újságíró, szövegíró. Rendszeresen publikál egy gazdasági portálon és olaszul tanul.