A vállalatok életében a fenntarthatóság egy a sok riportálási feladatból, vagy vannak akik komolyabban veszik ezt? Mennyire félnek a cégek, hogy tudnak a szerteágazó fenntarthatósági kihívásoknak megfelelni?
Azt látom, hogy mind a kettő jelen van, tehát a félelem is, meg a megfelelési kényszer is, és ennek van egyfajta evolúciója. A legfontosabb lépés, hogy elkezdenek a kérdéssel foglalkozni, akár csak azért mert kötelező - legyen ez anyavállalati elvárás vagy jogszabályi háttér. Megijedni inkább akkor kezdenek, amikor valójában el akarnak kezdeni foglalkozni a fentarthatósággal, mert akkor szembesülnek vele, hogy ez egy sokkal szétágazóbb terület, és hogy a tipikus gyakorlat ezt nem tudja jól megfogni. Sokszor ugyanis az összkép vizsgálata nélkül kiválasztanak egy-egy területet, legyen az mondjuk valamilyen napelemes projekt, és akkor ezzel zöldek szeretnének lenni. Egy szervezetnek azt kell megtalálni, hogy mivel tudja elérni a legnagyobb hatást – egy fuvarozó vállalatnál szép dolog a konyhai műanyagcsomagolás kivezetése, de inkább a kamionjaira kellene koncentrálnia érdemi változás eléréhez. (Figyelem! Szerkesztőségi megjegyzés: A GreenCat oldala itt érhető el: KLIKK)
Mi alapján tudják a cégek, hogy milyen területen kell változásokat elérni, hogy a szegénység vagy a légszennyezés ellen küzdjenek például?
Sokat tud segíteni az ENSZ fenntartható fejlődési keretrendszere, ez az úgynevezett SDG 2030. Ez 17 fő területen gyűjti össze, hogy milyen számszerűsíthető változásra van szükség a világban. Ezt ráadásul 193 ország aláírta 2015 őszén. Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy az emberiség abban konszenzusra jutott, hogy a fenntartható fejlődés az ezzel a 17 területtel fedhető le. A fenntartható fejlődés úgy érdemes elképzelni, hogy a saját szükségleteinket úgy biztosítsuk, hogy ezzel az elkövetkező generációkat ne akadályozzuk. A 17 területet 200 mutatószámra bontották le, és hogyha ezen végigmegy az adott vállalat, akkor láthatja, hogy mindegyik területen neki mekkora hatása lehet. A kamionos példára visszautalva: nekik a szén-dioxid kibocsátásban lehet leginkább szerepük.
Nem veszélyezteti a versenyképességet, a piaci pozíciókat, ha egy cég a fenntarthatóságot helyezi a központba és nem a tulajdonosoktól elvárt profitot?
Van egy nagyon jó példa erre még az 1990-es évek végéről: volt egy amerikai nagy és sikeres szőnyeggyártó vállalat. A tulajdonosa azzal szembesült, hogy ők nagyon sok szennyvizet, szennyező anyagot bocsájtanak ki. Az idős tulajdonos nem akart egy szennyező üzemet örökül hagyni, ezért akár a profitot, a növekedést is hajlandó lett volna feláldozni. Arra számított, hogy a költséges beruházások rosszul hatnak az üzletre – de a hatás éppen ellentétes lett. Erősen be tudta vonzani a dolgozókat, olyan energiákat szabadított fel a cégben, hogy sokkal szívesebben dolgoztak ott azon dolgozók, és hát sokkal jövedelmezőbb lett a cég. A vállalatoknak termesztésen megvannak a pénzügyi céljai, de látni kell, hogy a cégeket emberek működtetik, a menedzsment is emberekből áll. Abban abszolút hiszek, hogyha a felismerés megvan, akkor ezek a túlnyomó többségében magasan képzett intelligens emberek ezt fel tudják ismerni és nem akarnak direkt rosszat csinálni. Tehát ha valaki meg tudja mutatni a helyes utat, akkor igenis tudnak annak érdekében sokat tenni, hogy sokkal fenntarthatóbban működjenek, és évtiezdek múltán is tükörbe tudjanak nézni, elmondhassák unokáiknak, hogy ők nem csak szemlélték az eseményeket, hanem aktív irányítói voltak.
Ez igen összetett adatok elemzését, komoly problémák megértését jelenti – ez igen fárasztó és nehézkes. Hogyan lehet ezt közelebb vinni a munkavállalókhoz, döntéshozókhoz?
A játékosság, a gameification a megoldás. Japánból indult egy olyan kártyajáték, ami az SDG 2030 célokat teszi érthetővé. Én azt látom, hogy abban segít, hogy nagyobb kedvvel álljunk ehhez az egészhez hozzá. A legtöbb ember a frontális oktatást, a száraz számokat, a tanulást, a tanítást azt nem annyira szereti céges környezetben, ahol néhány perces emaileket szokás elolvasni, legfeljebb 30-60 perces meetingek vannak. Ilyen közegben órákon keresztül elmélyedve egy témában, hogy csak arra fókuszálva töltsünk valamivel időt nehezen megoldható. Ezért segít a játék, ami az alapvető összefüggéseket, mechanizmusukat mutatja be. Így cselekvés közben megtapasztalhatják a résztvevők, hogy milyen hatása van a döntéseiknek. Olyan megéléseik aha-élményeik – vagy a japán eredetiben kizuki – lesznek, amik a saját tapasztalatukból erednek. Ez mélyebb, erősebb hatást tud elérni, mint hogyha valakinek csak elmondják, hogy ez egyébként így működik, ezért fontos, ezért fontos, hogy csináld.
A játékosságot a mindennapi döntéshozatalba is be lehet építeni?
Azt gondolom, hogy be lehet és kell is. Konkrétan az SDG kapcsán én azt gondolom, hogy ez egy útnak egy állomása lehet. Jó indítás, ha kezdetben van egy olyan szervezeti fejlesztési aktivitás, aminek a célja, a fenntarthatóság jobb beépítése a vállalat működésébe. Ha például a menedzsment részt vesz egy játékban, utána neki lehet egy olyan felismerése, hogy el kell vinni a középvezetőknek, akik mondjuk különböző régiókban vannak. Lehet olyat is csinálni hogyha egy cég a jövő generációkat szeretné érettebbé és befogadóbbá tenni a fenntarthatósági iránt, hogy elviszi az iskolákba a játékot, a programját. Ez egyfajta CSR aktivitásként is beépülhet, másik oldalon viszont kineveli a saját jól edukált fogyasztókat. Erre rengeteg példa van: a Microsoft teljes tudatossággal a mai napig olcsóbban teszi a termékeit hozzáférhető az oktatásban, kutatásban résztvevőknek. Ők nyilván ezen felnőve később jó eséllyel ügyféllé válnak, így üzletileg is kifizetődő.
Arra van példa, hogy valahogy behozzák a vállalat működésének mérésébe az SDG-t, azt vizsgálják cégek, ők hogyan járulnak a célok eléréshez hozzá?
Abszolút, nagyon sok fenntarthatósági jelentés az ENSZ SDG céljai mentén készül el. Ha megnyitja valaki a legnagyobb magyarországi vállalatok oldalát, akkor is találhat ilyeneket, például Magyarországon az OTP-nél. Azt gondolom, hogy maga az ENSZ fenntartható fejlődési keretrendszere Magyarországon egy alulkommunikált, nem túl ismert dolog, és még nagyon sokan abban élnek, akár céges felsővezetők is, hogy a fenntarthatóság az valamilyen misztikus dolog. Sporadikusan vannak a témában ismereteik, sokak számára sajnos ez még mindig az jelenti, hogy majd a napelemek és az elektromos autók mindent megoldanak. Pedig ha már 193 ország elfogadta, akkor el kellene hinni, hogy ezen célkitűzések elérése a fő feladat, és ezért itt Magyarországon is tenni kell.
Hogyan állnak a magyar cégek a játékosság használatával a fenntarthatóság terén?
Erre is egyre több kiváló példa akad. A fenntarthatóbb közlekedést például úgy segítik néhányan, hogy pontokat lehetett gyűjteni, ha valaki biciklizett a munkába. Egy alkalmazás segítségével tudtak a munkatársak versenyezni egymással. Másoknál az aktív mozgást, gyaloglást, túrázást mozgáspontotokkal jutalmazzák. A tiszai PET Kupa is egy játékos versenyre épül, amikor a folyóból kell minél több műanyaghulladékot összegyűjteni. Annyira mélyen belénk van kódolva, hogy szeretünk játszani, hogy ez mindig jól működik, segíti az elköteleződést.
Mennyire tud a fenntarthatóság a kommunikációban, a reklámban megjelenni?
Itt a legfőbb kérdés, hogy van-e a vállalatoknak erre szándéka, tesznek-e mögé erőforrásokat. Sajnos a gyakorlatban még nem látni, hogy a hazai cégek ebben aktívak lennének. A GVH megbízásából csináltunk tavaly egy kutatást a Kantárnál, ami publikusan elérhető. Megvizsgáltunk hétezer reklámot, és az eredmények szerint elenyészően kevés volt az a reklám, ahol akár bármilyen formában a fenntarthatóság megjelent volna (Virágh Miklós a Kantar Media ügyvezetője). Csupán a reklámok 3 százalékéban sejlett fel a zöld gondolat, akár érintőlegesen is. Magyarországon tehát egyelőre a vállalati kommunikációnak jelentős részét kitevő reklámban, alig-alig jelenik meg a fenntarthatóság, és ez baj. Márpedig az emberek jelentős része leginkább a reklámüzenetekkel találkozik, akkor fontos lenne hogy itt is jelenjen meg a fenntarthatóság kérdése.
Akadnak azért jó hazai példák?
Azt látom, hogy az a trükk, akkor tud jól működni, hogy a fenntarthatóság a kommunikációs tevékenysége integrálva jelenik meg. Jó példa, a Mountex black friday kampánya: ők bezárnak ezen a napon, és azt mondja sport- és túraeszközöket, -ruházatot árusító üzlet, hogy menjenek inkább a természetbe az emberek. Ebben benne van az, hogy feltehetően elesnek valahány százalék bevételtől, de sokkal többet érhet, hogy növelik az elköteleződést. Annyira mérhetetlenül túlléptünk minden határt a fogyasztásban, a termelésben, az anyagáramlás szempontjából véges rendszerünkben, hogy megkerülhetetlen a fogyasztás visszafogása. És a világ egésze szempontjából Magyarország is jóléti ország, ezért ezt a problémát a vállalati kommunikációban sokkal komolyabban kellene venni.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
