Információ, adat, technológia - mitől válhat az emberiség igazán boldoggá?

Információ, adat, technológia - mitől válhat az emberiség igazán boldoggá?
Az emberiség korszakhatárhoz érkezett, hiszen az emberi agy már nem képes olyan ütemben fejlődni, ahogyan az ember által létrehozott technológia, ez pedig számos filozófiai, morális és társadalmi kérdést vet föl, amikre rövid időn belül válaszokat is kell adni. Miközben egész generációk váltak frusztrálttá a hihetetlen mennyiségű információ és inger, illetve a rájuk kényszerített elvárások miatt, addig megvan a lehetőség arra is, hogy az ember ne váljon az adat rabszolgájává, élete ne a technológiával való versenyzéssel, hanem az emberi lét megőrzésével és saját boldogságának megtalálásával teljen. Nagyinterjú Aczél Petrával, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének igazgatójával.

Azcél Petra az idei Internet Hungary konferencián az élmények lekövethetőségéről és a "dícséretek zajáról" tart előadást.

- Mit nevezünk figyelemnek, meghatározható pontosan e fogalom?
- A legegyszerűebben három tényező mentén határozhatjuk meg azt, hogy mit is nevezünk figyelemnek. Az egyik ilyen az észrevétel, amikor az ember érzékszervei oda irányulnak valamire; ebben az esetben valamilyen ingerről, az érzékeinkre ható eszközről van szó, olyan dologról, ami megérinti az embert, amire oda kell figyelnie. A második tényező – s talán ez a legfontosabb – amikor az ember valaminek értelmet képes adni, nem csak nézi, hanem elkezdi látni is azt a valamit. A harmadik pedig az, amit a figyelem indukál, mégpedig az aktivitás, amikor a szemlélő bevonódik, „odaadja” magát valaminek, az ingert tovább engedi az agyában a hosszú távú memóriája felé, vagyis reagál arra, amit észlelt.

- Nagyon sok olyan adatot idézett a Media Hungary-n, ami azt mutatta meg, hogy az ember mennyi ideig képes figyelni valamire, ám a számok időben egyre csak csökkentek. A most felsorolt tényezők esetleges erodálódása és a csökkenő figyelemidő között lehet valamilyen összefüggés, vagy valami egészen más áll a háttérben?

- Általános nézet, hogy az emberi figyelem ideje csökken. Csakhogy az idézett vizsgálatok leginkább arra vonatkoznak, hogy az ember mennyi ideig képes egy adott külső hatásra fókuszálni, nem elsősorban arra, hogy képes-e ezeknek a hatásoknak értelmet tulajdonítani. Éppen egy tavalyi kutatás mutatta meg, hogy az érdekes, lebilincselő tartalmakra, történetekre ma is éppen úgy oda tud figyelni az ember. Egy másik elképzelés mentén – tehát, hogy olyan sokat nem változik az emberi figyelem, csak nem tudjuk pontosan, hogy azt mi ragadja meg – sokáig azt hittük, hogy az online médiában csak a nagyon rövid szöveg képes hatást elérni, de ez sem igaz. Ma már látjuk, hogy a képernyőknél hosszabb, jól tagolt szövegek is megtalálják a maguk közönségét, ha valóban érdekes a tartalom és a szövegek szólnak valakihez. A videók esetében is tudjuk, hogy az első harminc másodpercnél milyen arányban morzsolódnak le a nézők, de látjuk azt is, hogy akik viszont maradnak, azok bevonódnak, sőt követőkké válnak. Nagyon fontos kérdés tehát, hogy jól ítéljük-e meg a figyelem állapotát. De két dolog biztos; az egyik, hogy rengeteg inger éri a mai modern, jóléti társadalmakban élő embereket. Immár az a természetes életmódunk – ez a folyamat nem most kezdődött, de most tetőzik – hogy gyakorlatilag a szükséges információmennyiség kétszeresét kapjuk, legyen szó ingerekről vagy tényleges jelentéssel bíró információkról. A másik tényező pedig egy nagyon érdekes jelenség: a modern ember lehetőségei számát nagyon nagynak gondolja, vagyis nem érzi az, hogy ha „most nem figyelek”, akkor elszalaszt valamit. „Ráérek még, jut még későbbre is” gondolja. Az abból fakadó magabiztosság, hogy az ember egyre okosabbnak is tartja magát, minden bizonnyal átalakítja a figyelem módját.

- Egy átlagos munkahelyen egy átlagos dolgozó figyelme huszonöt percenként kalandozik el, s kilenc perc szükséges ahhoz, hogy „visszatérjen” a munkájához. A foglalkoztatók, a gazdasági szereplők foglalkoznak ezzel, tudják kezelni ezt a helyzetet?
- Meggyőződésem, hogy képesek kezelni ezt a tényhelyzetet. A lényeg ugyanis nem is a számadat, hanem az, hogy a figyelem-elterelődést nem külső, hanem belső tényezők váltják ki. Miközben a munkaadók megpróbálják a külső ingereket minimalizálni, semleges környezetet teremteni, blokkolni a közösségi oldalakat, addig a dolgozó figyelmét nem a külső, hanem a belső, lelki-érzelmi-fizikai folyamatai terelik el; aggódnak valaki miatt, szeretnek valakit, vagy éppen éhesek. Ezekre a belső aggodalmakra a szervezetek is tudnak reagálni például komplex családbarát mentalitással és megoldásokkal, megértve, hogy a munkatársak társas lények, akiknek életük legfontosabb pillérei között csak egy lehet a munkájuk. Az elterelődést nem biztos, hogy meg lehet akadályozni, de a gyorsabb visszatérést elő lehet segíteni.

- Mi kell ehhez?
- Nem feltétlenül pihenőszobára gondolok, mert ilyen lehetőségeket nem veszi igénybe mindenki és vannak olyanok is, akik nem a munkahelyükön akarnak pihenni. De ha a cég megadja a lehetőséget egy egészségesebb életre, például testmozgást segítő többlet-lehetőségekkel, egészségmegtartó juttatásokkal, közös programokkal, annak lehet hatása. Fontos lépés lehet az is, ha egyéni fejlesztést ad a munkavállalóknak, s nem csak „termelőeszközt” lát benne, hanem olyan valakit, akivel közös jövőt képzel el. Az Y generációs munkavállalónak, a Z-nek pedig még inkább nagyon fontos az egyéni, továbbfejlődés lehetősége, a munkahelyi lifelong learning.

- Nagy elvárás lenne, hogy a munkavállaló is fejlessze magát?
- Egyáltalán nem. Lehet, hogy optimista vagyok, de abból indulok ki, mint annak idején McGregor az Y teóriával: az ember nem gyűlöl dolgozni, szeretné jól végezni a feladatait, nem trollkodni jár be a munkahelyére – eleinte biztos nem... Ha ő maga is tudatosítja önmagban, hogy mi tereli el a figyelmét, akkor arra is rájöhet, hogy esetleg nem a számára legmegfelelőbb munkát végzi, utóbbira jó lehetőség lehet például a betanulás, „rendszerbe állás” időszaka. Kicsit még tartja magát az a vélekedés, hogy a munkavállaló menjen csak át a kellemetlen szakaszokon s majd később élvezni fogja a munkáját. Ezzel csak az a probléma, hogy a munkavállaló az első szakaszban sajátítja el az elemi viselkedéseket és hozzáállást, ami nagyban meghatározza a mindennapjait és a jövőjét az adott munkahelyen.

- Most térjünk még vissza a figyelem módjára. Nézni és látni, vagy mire gondolt? - Eddig azt a fajta információs viselkedést díjazta a korszak, ami olyan, mint egy gazdáé: tehát az ember úgy figyel, hogy tudatosan válogat a rendelkezésre álló információk között, tanulmányozza és alaposan megfontolja, milyen, mire való, majd csak ezt követően gondolkodik a cselekvésen. Viszont meglehet, hogy a mai kor már nem a gazdákat, hanem a vadászokat hozza helyzetbe.Vagyis azokat, akik gyorsan észrevesznek valami érdekeset és éppen olyan gyorsan el is döntik, hogy azzal van-e valami dolguk a jövőben, vagy nem is kell vele foglalkozni. Ők gyorsabban, és sokszor felületesebben döntenek, kevésbé szelektálnak, de képesek a stratégiaváltásokra és rugalmasak. A mai emberben sokszor ez a kétfajta – ha nem is szélsőséges – de nagyon is eltérő viselkedés küzd egymással.


- A gazda-vadász működésnek van-e valamilyen generációs háttere, melyik stílus melyik generációra lehet érvényes?
- Valóban van egy generációs eltérés. A mai X generáció tagjai inkább gazdák módjára viselkednek többek között azért is, mert a hagyományos, lineáris médiumok tartalmait fogyasztották, csak akkor juthattak el valaminek végére, ha azon valóban végig is mentek, legyen szó képi vagy szöveges tartalomról. Napjainkban viszont egészen más a médiumok természete, hiszen a linkek és a hiperlinkek logikája lehetővé teszi az „ugrálást”, sőt, a tartalomfogyasztás ettől vált izgalmassá. Ez pedig jó környezet a vadászó figyelemnek. A generációs szakadást az iskolai helyzet mutatja meg leginkább, hiszen a tanárok nagy küzdelmet folytatnak s nagy az értetlenség azzal kapcsolatban, hogy – gazdaként – mit is kezdjenek a „vadászó” diákokkal. De ez a probléma megjelenik az üzleti vállalkozások körében is, s egyik esetben sem az vezet eredményre, ha a szereplők megsértődnek, hanem ha úgy alakítják a kommunikációjukat, hogy azt a „vadászok” is megértsék, ők is azonosulni tudjanak azzal.

- Egy vállalkozás rugalmasabb, adaptívabb, jobban meg tud felelni a kor kihívásainak, mint egy egész oktatási rendszer, ami, mint egy hatalmas hajó, hatalmas tehetetlenséggel is küzd, lassan fordul… nem ez az oka annak, hogy pillanatok alatt rásütik a gyerekekre és a fiatalokra a figyelemzavar bélyegét, merthogy a rendszer figyelemlogikájába nem illeszkedik be a „vadász”?

- Valószínű, hogy nem mindenki figyelemzavaros, akit annak mondanak. Nagyon sok vizsgálat mutatja, hogy létezik egyfajta türelmetlenség, illetve az alfa és a Z generáció esetében általuk bevallottan jelen van egyfajta nyugtalanság akár az információkra való odafigyelésről vagy a koncentrációról legyen szó. S valóban: azt is látni kell, hogy egy korábbi kor figyelemnormájához mérünk, egy korábbi figyelemviselkedést veszünk alapul, így lehetséges, hogy a mérések a figyelés képességének a valóságosnál rosszabb minőségét hozzák ki.

- A türelmetlenség kapcsán egy korábbi előadása jutott eszembe, ahol egy példával érzékeltette a helyzet: a modern embernek ahhoz sincsen türelme, hogy megpucoljon egy narancsot.

- Ezt a félig vicces hasonlatot egy könyvből idéztem. Az igaz, hogy néhány éve – főleg a vastaghéjú – citrusfélék forgalmazásában beállt egyfajta tendenciózus csökkenés, erre a piac úgy reagált, hogy a termelők elkezdték termeszteni a könnyebben hámozható citrusféléket. Az ember, főleg, ha van alternatívája, nem akar túl sokat küzdeni valamiért. Persze, ne ítéljünk túl hamar, hiszen lehet, hogy napjaink jóléti társadalmában ez nem számít feltétlenül rossz vagy helytelen viselkedésnek; miért küzdene az ember kétszer annyit, ha van könnyebb út is? A problémát az okozza, hogy bizonyos értelmi-érzelmi-morális érési folyamatoknak szükséges velejárójuk a nehézség, az, hogy ne legyen könnyű és gyors, ami megtörténik velünk, hogy legyen időnk nemcsak észrevenni, hanem megérteni és megküzdeni valamiért. Ahogy a filozófus mondja: csak azt érdemes igazán megcsinálni, ami nehéz.

- Ebben az esetben hol jelenik meg a nehézség, mint pozitívum?
- Például, ha valaki egy előadást felvesz a telefonjával, akkor arra gondol, hogy azt megőrizte és arra emlékezni fog. Viszont, ha kézzel jegyzetel – amikor is, éppen a sebesség miatt, már ott, helyben nagyon meg kell szűrnie a lényeget – tízszer jobban emlékszik majd az fontos információkra. Ez mérhető. Idővel és fájdalommal jár, de a figyelem és a megértés nehézségét nem lehet megspórolni.

- A türelmetlenség és a nyugtalanság, mint alapállapot a fiatalok esetében, miből fakadhat?
- Ezt a helyzetet nem húznám rá csak a fiatalokra. Bátor kijelentés ugyan, de úgy gondolom ezeket az érzéseket mi generáltuk számukra azzal, hogy az információs technológiát helyzetük a tudástársadalom középpontjába, tehát azt állítottuk, hogy az információ fontosabb, mint a bölcsesség vagy akár az ember.

- Tényleg hallani milliószor, hogy akié az információ, azé a hatalom.
- Az információ tájékozottságot ad, a bölcsesség tudást. Az egyik horizontális, a másik vertikális. Az egyikkel belátjuk a Földet, a másikkal megértjük a világot, és benn magunkat. A mi generációnk és a korszellem mondta azt, hogy az információ birtoklása mindennél többet ér, amit még el is neveztünk tudásnak – ami egyáltalán nem igaz. A fiatalokban így alakulhatott ki a frusztráció. És miközben jobban bánnak az információval és adott esetben az adattal is, hiszen ők a „bennszülöttek”. Az önértékelésük rosszabb, mint az őket megelőző generációké volt.

- De mi áll a türelmetlenség mögött?
- Ennek egyik oka a már említett hihetetlenül nagy információbőség, ami különös módon egyfajta izgatottságban tartja az állandóan újat kereső embert. Tudunk olyan pszichológiai állapotokról, szomorú, depressziós tüneteket mutató függőségekről és betegségekről, amelyeket az vált ki, ha például valaki nem kap elég emailt, vagy kevés interakció éri a közösségi oldalakon. Az ilyen ember úgy érzi, hogy egyedül van, számára megszűnt a lét. A korszellem azt mondja: csak akkor létezel, ha valahol jelen és interakcióban vagy, de ez sem igaz. Nem csak Márai Sándor mondta – talán kissé túlzóan, de sok igazsággal – hogy „méltóság csak magányban létezik”, de a pszichológusok szerint is fontos, hogy az emberek időt kell szánnia amagában létre: önmagára, az önmagáról való gondolkodásra, annak eldöntésére, hogy ő kicsoda. Nem lehet mindig valaki másnak a tükrében létezni. Úgy gondolom, ez a türelmetlenség alapja; „állandóan tudni akarom, hogy ki vagyok”. Erre az igényre a vállalatok is nagyon jól ráéreztek, hiszen ma már nem termék- vagy szolgáltatás-, hanem identitásüzeneteket küldenek.

- Nehéz kiszállni a mókuskerékből, egyensúlyt találni, például ott a mobiltelefon, folyamatosan elérhető az ember minden élethelyzetben, s persze a „jelen kell lenni” érzése is nyomasztó tud lenni.

- De miért is kellene kiszállni? Ha erről a kérdésről esik szó, akkor a megítélés csak nagyon negatív vagy pozitív… milyen jó, hogy ilyen sok az információ, de közben pedig agyonnyom minket a bőség. Szerintem nem kiszállni kell, hanem egyensúlyt találni, megőrizni az az alapállást, hogy nem az információ uralja az embert, hanem az embernek kell uralnia az információt. Harari figyelmeztet arra, hogy az ember egyszer majd az adat logikája szerint fog létezni, és arra törekszik majd, hogy fontossá váljon az adat számára. És ez talán nem is jövő, hanem a jelen. Nem tartom jónak, ha az ember az adatnak akar „tetszeni”, és minden célja, hogy sikeres adattá váljon – úgy vélem, az a jó út, ha az adat tetszik az embernek.

- E megfelelési kényszer mögött nem a magánytól vagy valami mástól való félelem húzódik meg?
- Közel sem biztos, hogy ez van mögötte. Nem egyértelműen következik, hogy az adatnak való megfelelés másik alternatívája a magány. Sokszor a pezsgő, valóságos-fizikai társas élet ellenére, vagy a mellett kezd egyeseket elragadni az adathullám-logika.

- Ha egyáltalán, de az evolúció mennyire volt hatással a figyelem logikájára, mechanizmusaira? Van ennek valamilyen íve, mennyiben figyelhetett másképpen egy ötven-, vagy háromszáz évvel korábban élt ember?
- Azért érdekes ez a kérdés, mert a figyelem egyrészt idegrendszeri, elmeműködési kérdés, aminek nagyon sok, nem feltétlenül fizikai, inkább mentális vonatkozása van. Nagy csoda lenne megmondani azt, hogy egy kétszáz évvel korábban, teljesen más információs közegben élő ember – akinek kevesebb inger érte a kognitív, megismerő rendszerét és agyát – másképpen figyelt-e. Egy 2013-as kutatás annyit iviszont megmutatott, hogy a feltételezésekkel ellentétben az emberi agy nem volt képes átállni a mai, hihetetlen információbőségre, egyelőre nem képes a gyorsabb szelekcióra és a jobb emlékezésre sem. E téren nem látszik markáns változás az emberben, az viszont igen, hogy boldogabb sem lett. Egy 2017-ben, Amerikában végzett felmérés szerint a szülők úgy gondolják, hogy ma nehezebb gyereket nevelni, mint ötven évvel korábban, éppen az információs technológia miatt. Nem tudnak egymásra annyira figyelni és aggódnak, hogy vajon jó dolgok érik-e a gyerekeket. Utóbbiban a középkor szülője sem lehetett biztos, de az információs környezet más volt, s napjaink emberével ellentétben, talán jobban is bízott önmagában. A sok információ valóban hatalmas tájékozottságot hozott magával, megadja a tudás lehetőségét, de nem magát a tudást. És főként nem hozta el a nagyobb boldogságot.

- Az emberi agyban, az idegrendszerben benne van a potenciál a kor kihívásaihoz való alkalmazkodás lehetősége, vagy marad a deficit? Esetleg az egyén szintjén kell gondolkodni?
- Az emberi agy lenyűgözően plasztikus, elképesztő változásokra képes. Tudjuk, hogy amikor valakinek egy agyi területe károsodik, sok esetben az agy többi része megtanulja, átveszi a kiesett funkciókat. A témánkat illetően nem arról van szó, hogy az agy ne tudna egy bizonyos időn belül megtanulni különböző figyelem-funkciókat, vagyis igazodni a szükségest meghaladó információbőséghez. Inkább az a kérdés, hogy érdekében áll-e a saját embersége megőrzése érdekében egy ilyen változás. Főleg úgy, hogy a mesterséges intelligencia is jelen van. Az embernek érdekében áll egy ilyen technológiával versenyeznie, vagy az az érdeke, hogy ember maradjanak, aki a maga módján boldogul? Beleszáll egy értelmileg megnyerhetetlen versenybe vagy újra megtalálja a világban a helyét? Vajon tényleg abban a tekintetben kell-e növelni az ember agyi kapacitásait és változtatni a teljes viselkedésén, hogy gyorsabban hozzon racionális döntéseket, amire egyébként a mesterséges intelligencia már nála sokkal hatékonyabban képes? Vajon tényleg fel kellene-e gyorsítanunk magunkban egy szép, napsütéses táj befogadásának vagy egy szerettünk látásának örömét...?

- Felmerülhet kérdésként, hogy ebben a folyamatban meg tudjuk-e őrizni emberi integritásunkat?

- Valóban ez a kérdés, főleg akkor, ha úgy gondolunk az emberre, hogy ő nem csak egy egyedülálló, racionális lény, hanem nagyon sok kötődési, transzcendens funkcióval is bír – tehát kötődik valami univerzálishoz, egy másikhoz –, képes értékképzésre. E jellemzők együttesének megléte feltehetően az egyedüli kulcs a boldogsághoz. Elég jól látszik, hogy az eddig eltelt kettőszázötven év – amit a felvilágosodás és a racionalitás ünneplése indított el –, korszakhatárhoz érkezett azzal, hogy az ember agya már nem képes olyan ütemben fejlődni, ahogyan a technológia. Ma a kérdés, hogyan találunk utat egy új humanizmushoz is. Az ilyen kérdésekre választ kell adni. Trenddé kezd válni, hogy a médiatartalmak szereplői egyre inkább a hétköznapi, sokszor botladozó egyének. Ők, számszerűen, sokkal sikeresebbek, mint a természetellenességig túltökéletesített klasszikus celebritások. A felhasználók – az emberek – szeretnék megkapni a hétköznapi élet gyarló mozzanatait is, ami persze ugyanúgy kreált lehet és persze mediatizált. Mégis, úgy látszik az új generáció keresi az életszerű életet. Keressük az embert.

- Vagyis vissza az emberhez: látni az ő gyengeségeit, kudarcait, sikereit, ami hitelesíti őt a tartalomban és az életben is, ellentétben az agyonplasztikázott szereplőkkel.
- Az egyik út a szuperhumán útja, amikor az ember megdönti gyarló önmagát: leszámol a fizikai korlátokkal ,véget a fájdalomnak, a mulandó test és lélek akadályait leveti, felfejleszti magát egy emberen túli állapotba, a technológia segítségével, a morális érzéke átformálásával. A másik út viszont az, hogy az ember rájön arra, hol a helye a világban: a kudarcai és az azokból való építkezés, a gépekhez és a természethez való viszonya miatt őrzi meg integritását. Fontos változásainkat leginkább a kudarcaink idézik elő. A sikerek kísérnek, a kudarcok formálnak, a siker utánozhatatlan, a kudarcokból sok mindent megtanulhatunk. Failure is the new success – mondhatnánk. De ehhez az ember útját kell választanunk.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Szabadúszó újságíró, coach, maratonista. Minden mögött az embert keresi, azt, ami őt előre viszi, teljesítményre sarkallja, amitől ő maga „élővé” válik. Abban hisz, hogy mindenkiben ...